1. évad MÁSODIK FEJEZET: Balul elsült terv

Javier újra ott volt velem, mint az apám halálát követő 178 nap mindegyikén. Másnap reggel zsibongó fejfájásra ébredtem, és a szemhéjam belsején fénykarikák táncoltak. Talán dél lehetett. Nem éreztem az idő múlását, nem éreztem semmit, csak a keserű tehetetlenséget, és a gyászt, ami fekete méreggel árasztott el. Zakatolt a szívem, és a félelemtől verejtékben úszott a testem. Javier besétált a kis szobába, és levetette magát az ágyam szélére. Selymes, puha ujjbegyével finoman körözött a bokámon, az érintésétől felmelegedett az egész testem.

– Hogy vagy, amigo? – kacsintott rám. A szemébe akartam köpni, de amint összeolvadt a tekintetem az övével, egy belső ördög nyugalomra késztetett. Nevetséges, de elszorult a szívem, ha arra gondoltam, hogy milyen könnyedén el lehetne csúfítani a meseszép arcát. Egy penge, néhány pofon, esetleg a műkörmeim… Újra elsírtam magam. Hiányzott apa. Az elmúlt életem. A béke, a szeretet, a nyugalom – azokban a percekben mindegyik csak távoli álom volt számomra. Javier elengedte a bokámat, és a kezemért nyúlt. Finoman fűzte össze az ujjainkat, majd az ölébe vonta a fejemet:

– Semmi baj, angyalka – suttogta, és én hittem neki. – Semmi baj, Rach. Én sem voltam mindig kőkemény harcos – jegyezte meg alig hallhatóan.

__________________

15 évvel korábban,

Mexikóváros

Javier a homokban játszott a többiekkel. Ötéves kisgyerekként nem túl sokat tudott a világról, de a szülei egyvalamire megtanították: szeressen nagyon, legyen figyelmes, és mindig védelmezze a számára fontos embereket. J sokszor bajba keverte magát, mert a gyengébb társait védte: egy riadt kislányt, aki rendszerint elbújt a gonosz fiúcskák elől, akik le akarták rántani a szoknyáját, hogy aztán kinevessék, amiért a félelemtől bepisil. Esetleg egy vézna fiút, aki (megszeppent kis bárány létére) sosem mert szembeszállni a bátrabb társaival. Javier volt, hogy verekedésbe keveredett. Egyszer kikötözött egy fiút, akit csak Pocakos Billynek gúnyoltak. A pufi gyerek kitépte egy kislány vörös fürtjét, és Javier olyan bosszús lett, hogy az ő kis kezével fogta, és a mászóka végéhez kötözte a fiút a sálával. Pocakos Billy nyüszítve rúgkapált, de Javier gyorsan letolta a nadrágját, és a gyerek arcába pisilt.

– Nesze, neked – motyogta gúnyosan. – Többé ne csinálj ilyet, te senki!

Az intézmény dolgozói nagyon elégedetlenek voltak vele: az óvónők egytől egyig rossz véleménnyel voltak Javierről, és sosem hittek neki. Mindig a gonosz, rohadt kis dögök szavában bíztak. Javier megtanulta, hogy az életben legtöbbször az őszinteség hátrányba szorul. Olyan szomorú lett, hogy hetekig kerülni akarta az óvodát, de a szülei persze minden reggel elvitték őt oda. A kis börtönébe, ahonnan csak délután szabadulhatott. Mindig megvédte az ártatlanokat. Így történt, hogy egy délután, mikor a Nap fénye halványabban sütött, és az égen sötét felhők gyülekeztek, Javier unalmában hintázni kezdett, miközben feltámadt a szél. Szőke, rakoncátlan tincsei a szellőben táncoltak, miközben nyöszörgést hallott a távolból. Sőt, inkább üvöltést. A fájdalmas segélykiáltás túlharsogta a szél zúgását. J menet közben kiugrott a hintából, és rohamléptekben vetődött a hang irányába. Alig térült be az óvoda épülete mellett, máris meglátta az apró testet, ami a betontörmeléken hánykolódott, miközben néhányan elvetemülten rugdosták. A fekete hajú fiú apróra összehúzta magát, és sírt.

– Hagyjátok! – kiáltotta, és a néhány fős csapat egy emberként dermedt le. – Világos? Vagy kikötözlek benneteket, és a szart is kiverem belőletek! – Javier elcsodálkozott, hogy ilyenkor hol lehetnek az óvónők. Ezt bezzeg nem veszik észre… – duzzogott magában, miközben a kezét nyújtotta, hogy a rémült fiú belekapaszkodhasson. De rögtön felfigyelnek, ha én csinálok valami csintalanságot – tette hozzá magában, és hátrasöpörte szőke haját, hogy ne omoljon a szemébe. Amikor az óvónők káromkodni hallották J-t, elképzelni sem tudták, honnan szedhette fel a sok csúnya szót, ami kiszökött a száján; a tanítók fejlődési rendellenességnek tartották, de hiába fegyelmezték, a fiú nem hallgatott rájuk. A napfény megcsillant a fekete fürtökön, és Javier szemfülesen pásztázta a vézna testet. Amikor a lehajtott fej felemelkedett, és Javier meglátta a kék szemeket, amibe ha az ember belenézett, az óceán vizét láthatta, széles mosolyra húzta a száját. A fiú megköszörülte a torkát, és biccentett:
– Foltos – motyogta az ijedt fiúcska. – A srácok csak így hívnak.

Javier felnevetett, majd megpaskolta újdonsült barátja vállát:

– Ne a gúnynevedet mond, pajti – karolta át. – Hogy hívnak valójában?

– Andy – sóhajtotta –, Andy Biersack. És téged?

J szeme csillogott, miközben válaszolt:

– Javier Hamilton.

*         

Úgy éreztem, hogy egy lépéssel közelebb kerültem hozzá, mégsem eléggé. Fogalmam sem volt, mit szeretnék elérni, vagy mire lennék hajlandó: Javier számított nekem a maga nyakatekert módján, mégis gyűlöltem, mert elvette az apám életét és diadalmaskodott fölöttem. Furcsa volt, hogy megnyílt nekem, és elmesélt a múltjából egy apró kis pillanatot. Életemben először láttam sebezhetőnek; érzések suhantak át az arcán, amit vele kapcsolatban még sosem tapasztaltam. Tudtam, hogy sok mindent elhallgat előlem, mert miután kibökte, hogy a titokzatos fiúnak „Foltos” volt a gúnyneve, Javier gyorsan elhallgatott, mintha gondolatban valaki jól leszidta volna, és még azelőtt fogta be, mielőtt kimondhatta volna a fiú valódi nevét. Az elméje sötétségében talán tovább folytatta személyes kis párbeszédünket, de én nem tudhattam; újra felöltötte a jeges, visszataszító arckifejezését, ami tökéletesen érzelemmentes volt. Gyűlölni akartam érte. De utáltam a tudatot, hogy egyszerűen nem tudtam úgy igazán megvetni. Hányingerem volt, mert Javier mindössze a szép arcával, a helyes mosolyával, és az átlag felett elvarázsoló, kék szemével sikerült elérje, hogy megenyhüljek. Elérje, hogy megbosszulatlanul hagyjam apám halálát. Elég volt egyetlen mosoly tőle, és máris megolvadtam. Vagy éppen benedvesedtem – nézőpont kérdése. A szép külseje tett gonosszá. Rádöbbentett, hogy mennyire torz, romlott ember vagyok. Valaki, aki nem érdemel hálát, mert nem tisztelte eléggé az apját. Voltam én, aki néha annyira meg akarta érinteni Javiert. Komolyan… sokszor azt kívántam, bárcsak ki lehetne törölni a múltat, bárcsak egy más időben lennénk, amikor egy párként élhetünk. Csak végig akartam simítani az izmain, rászorítani vastag, lüktető farkára, és óvatosan a puncimba préselni. Semmi másra sem vágytam, csupán arra, hogy minél közelebb legyen hozzám. Javier volt számomra a legfinomabb édesség. És én világéletemben imádtam az édességeket.

                                                           ______________________

Másnap reggel madarat lehetett volna fogatni velem, olyan kipihentem ébredtem. Azonban a felhőtlen, ragyogó jókedvem mindössze pár pillanatig tartott. Miután szépen sorban beugrottak a tegnap este emlékei, már nem éreztem magamat annyira jól. Andy. A mindentudó tekintete. Az, ahogyan átnézett rajtam… és még szórakozott is a dolgon! Bunkó. Bunkó. Bunkó. Kihasználtam a lehetőséget, és órákon keresztül lustálkodtam az ágyban. Gyanítottam, hogy Ninjáék is így tesznek, mert egyetlen neszt sem hallottam a házban. A csend megnyugtatott, és a lelkemet ellepő béke olyan jól esett, mint még soha. A párnám alatt ott rejtőzött a kis, bőrkötéses napló, amibe az emlékeimet írtam. Néha eszembe jutott egy-egy esemény a múltból, és olykor ellenállhatatlan késztetést éreztem, hogy lefirkantsam őket. Az, hogy kiírhattam magamból, egyfajta lelki gyógyír is volt számomra, hiszen az írás egy-egy emlék lezárását is jelentette számomra. Javier valósággal uralta az elmémet. Habár minden sejtemmel igyekeztem a jelenben élni, ő még úgy is irányított, hogy már nem volt velem – a múltból nyúlt utánam. Sikerült megszöknöm, de sosem tudtam elfelejteni őt, és mindazt, ami velem tett. A gondolataimban ott volt minden percben. Szüntelenül kísértett. El akartam szakadni tőle, de nagyon nehéznek bizonyult a dolog. Mintha az ördög lakozott volna bennem… Pár percig még forgolódtam a matracon, mikor figyelmes lettem a dallamra. Egy telefon csengésére, de a hang olyan magas és idegborzoló volt számomra, hogy a párnámat a fejemre húztam, de még úgy sem akart szűnni a nemkívánatos ricsaj. Miután már két-három perce szenvedtem a cseppet sem kellemes zenétől, rávettem magamat, hogy felkeljek. Mi történt? Ezek akkor sem ébrednek fel, ha bombát robbantanak a közelben? – tűnődtem magamban. Miután feltápászkodtam, és magamra kaptam a lenge pongyolámat, óvatosan kiosontam az ajtón. A redőnyök még le voltak eresztve, a lakásban kellemes félhomály uralkodott, de mikor a konyhába értem, azonnal észrevettem a pulton hagyott cetlit.

„Elugrottunk a bevásárlóközpontba. Kettő után jövünk. Puszi! Tessa.”

A mondat végére oda volt biggyesztve egy hatalmas szív, és alatta Tessa aláírása árválkodott egymagában. A készülék elhallgatott, de pár másodperccel később újra rázendített. A hang irányába indultam, ami a lányok hálószobájából szűrődött felém – alapjáraton nem állt volna szándékomban kutakodni, de meg kellett találnom a telefont, hogy lehalkíthassam. A hálóban már el volt húzva a függöny, és ragyogó, vakító napfény áradt be a helyiségbe, végigömlött a fehér ágyneművel borított matracon, és megcsillant az éjjeliszekrényen felejtett készüléken. Gyors léptekben odasiettem, azonban a szívem a kétszeresére kapcsolt, amikor megláttam a kijelzőn villogó nevet: Andy. Felemeltem, és ahelyett, hogy lehalkítottam volna, a hívásfogadásra kattintottam. Az ujjam egy pillanatra megfagyott a zöld gomb fölött, aztán a fülemhez emeltem. Hallottam, hogy valaki megköszörüli a torkát, majd Mr. Biersack hangja szűrődött felém:

– Tessa? – kérdezte. – Te vagy az, Tessa? – Aprót nyeltem, és nagyon féltem, hogy kifüleli a szívem dobbanását, ami olyan gyorsan vágtázott, mintha maratont futottam volna le. A gyomrom ökölnyire zsugorodott: szédültem. Mindig is erős lánynak tartottam magamat (tekintve, amiken keresztülmentem…), de volt valami Andyben, ami elgyengített. Ami elbizonytalanított.

– Rach vagyok – szólaltam meg határozottságot csempészve a hangomba. – Mit szeretnél?

– Rach? – kérdezett vissza.

Sóhajtottam.

– Tudod… a lány a boltból, akit levegőnek néztél.

– A vöröske?

– Ne hívj így! – vágtam vissza sértetten.

– Bocs, a Rachel annyira átlagos.

– Szóval szerinted átlagos vagyok? Egyszerű?

Hallottam a nehéz sóhajt a vonal túlsó végéről:

– Mondtam én ilyet?

– Nem – vallottam be.

– Akkor?

– Akkor semmi.

– Mit szeretnél, Rach? – hangsúlyozta a nevemet, és azon nyomban elöntött a düh.

– Már meg ne haragudj, de tudtommal te hívtál!

– Hívtalak?

– Igen.

– Téged?

– Igen – kiáltottam bosszúsan.

– Valóban? Ez a te telefonod?

– I… – elakadt a hangom, miután a bénultságot leküzdve sikerült józanul végiggondolnom a dolgot. Bassza meg! – Nem. Nem az enyém, a fenébe is!

– Akkor kit hívtam, vöröske?

– Tessát. És ne merj még egyszer így nevezni! – fakadtam ki.

– Jól van, vöröske.

– De Tessával rólam akartál beszélni – próbáltam határozottan érvelni.

– Miből gondolod?

Ingerülten fújtattam.

– Abból, hogy a boltban azt mondtam, majd hívod őt és egyeztetünk.

– Miről?

– Andy, az ég szerelmére! Te mindig ilyen idegesítő pöcs vagy?

– Idegesítő pöcs? – ismételte mímelt sértettséggel.

– A legnagyobb a világon – válaszoltam mérgesen, de csak utána esett le, hogy mit mondtam ki a számon. Te szent ég! Én arra értettem, hogy ő a világ legnagyobb bolondja, de Andy minden bizonnyal félreértette.

– Ezzel nem vitatkozom – súgta buja hangon.

– Menj a picsába!

– Majd később – kuncogott jókedvűen, nekem pedig forrt a vérem. – Szóval… öttől ráérsz?

– Éles váltás – nevettem fel erőltetetten. – Fogjuk rá.

– Szóval igen. Átlátok rajtad, hercegnő – jegyezte meg olyan hangnemben, amitől legszívesebben a falnak mentem volna. – Gyere a Tattoosba. – És Andy bontotta a vonalat, mielőtt bármi mást is mondhattam volna.

Idegesítő pöcs!

_____________________

Tessa és Ninja fél négy után értek haza (már kezdtem aggódni…), és a végletekig szidták a portlandi forgalmat. A kulccsal bíbelődtem, miközben ők az ajtó túloldaláról hevesen káromkodtak.

– Hülye sofőrök! A kilencven százaléka még vezetni sem tud, a picsába – morogta dühösen Ninja.

– A legtöbb műkörmös ribanc – tette hozzá Tessa kuncogva. – Ne várj sokat, bébi.

– Mi az ördögöt csinálsz, Rach? – kiáltotta Ni. – Kinyitod már azt az ajtót? Leszakad a kezem. És van egy vendégünk. – A kulcs megremegett a kezemben, és hirtelen Andy arca jelent meg előttem. Még mindig pizsamában voltam, csupán egy kék köntös volt rajtam, amit összekötöttem a derekam előtt, mégsem olyan öltözetnek bizonyult, amiben mutatkoznék a fekete hajú ördög előtt. Így neveztem magamban. Végre kattant a zár, és kinyílt az ajtó. Felkészültem a sokkra, arra, hogy a szívem rohamléptekre kapcsol, de helyette egy világosbarna (már-már szőkés) hajú, kék szemű srác sétált be a két lány nyomában.

– Nate vagyok – nyújtotta a kezét, és láttam, hogy gyönyörű a körömágya, nagyon ápolt a körme, a bőre meg selymes volt, lágyan napbarnított. – De szólíts csak Nate-bébinek. – Kipukkadt belőlem a nevetés, és minden felgyülemlett stressz egy csapásra elillant a testemből.

– Aranyos vagy – mosolyogtam rá édesen, és megráztam a kezét, de ő magához rántott, és jó tisztességesen, alaposan megölelgetett. Úgy, mintha a játékmacija lennék. Pisze orra volt, keskeny, mégis dús ajkai, és vastag, formára szedett szemöldöke. A haja tökéletesre volt beállítva, jobb már nem is lehetett volna… Ez a srác meleg – döbbentem rá az egyszerű tényre, ami a szeme előtt integetett. Abban a pillanatban tudtam, hogy mi nagyon-nagyon jó barátok leszünk.

– Rossza a reakcióidőd, bébi – paskolta meg a vállamat. – Még csak most esett le? – mondta mindezt úgy, mintha a gondolataimban olvasna.

– Kicsit szétszórt vagyok ma – jegyeztem meg félvállról. Nate átkarolt, és pislogva nézett rám. Legalább egy fejjel magasabb volt nálam.

– Mi nyomja a lelkedet, cica? – mosolygott rám meseszép arcával. – Pasiügy?

– Inkább csak egy tetováló művész.

– Aki pasi. Ugye?

– Igen.

– És mit akar?

– NATE! – vihogtam fel. – Már te is kezded? Andy kikészített. Rita egy idegesítő ember – csóváltam meg a fejemet.

– Én csak baromi kíváncsi vagyok – kacsintott rám. Miközben Tessa és Ninja kipakoltak a konyhában, Nate átkarolt, és a nappaliba vezetett.

– Nos, kislány, mi nagyon jóban leszünk – ölelt magához, aztán leültünk a díványra. A lányok beszaladtak a szobába, egy függönykarnist szorongatva, aminek a végét Tess megtámasztotta az egyik széken, miközben Ninja a karikákat keresete a tévéasztal egyik fiókjában. Vettek egy cuki, levendulaszínű sötétítőt, ami remekül illet a modern lakás stílusához. Nate megfogta a kezemet, és a mutatóujjával a csuklómon körözött.

– Van egy tervem – vigyorgott csibészesen. – Tudni akarod?

– Ez kérdés? – róttam meg, de a szemem tele volt ragyogással. Nate alaposan kifaggatott Andy-vel kapcsolatosan, és miután a birtokába került az összes kis apró részlet, elkezdett agyalni.

– Legyél kifinomult. Kecses. Csinos. És legyen egy férfi, aki érted megy… – kacsintott rám.

– Nem akarok még egy férfit – nevettem fel kissé megrémülten.

– Baba, nem egy heteró pasiról dumálok – jegyezte meg.

– Hanem?

– Csak nézz rám!

– Te?

– Én – zárta rövidre.

– Ó…

– Ugye? Ez egy mesteri, zseniális terv. Menj el vele vacsorázni, vagy bármi, majd ugorj el a mosdóba, és dobj egy üzenetet, ha már unod a társaságát. Érted megyek. Hidd el, el tudom játszani a csábító heteró férfi szerepét. Bízz bennem!

– A legnagyobb mértékben – kacsintottam rá. – Már most imádlak!

– Ördögi páros leszünk, annyi szent! – vigyorgott.

________________

Nate még maradt egy fél órát, ami alatt átbeszéltük, hogy miben fogok megjelenni a Tattsban, és Ninja kibányászta a létező legszebb ruháját – ámulattal figyeltem a hívogató ruhadarabot, és nem tudtam betelni a látványával, annyira gyönyörű volt. Eredeti Gucci, amit a papájától kapott a huszadik születésnapjára. A fodros, pánt nélküli, térdi érő ruha mélyvörös színe azonnal magával ragadott. A derekánál egy vastag, fekete öv volt, ami kiemelte a dekoltázsomat, és Tessa egy fekete harisnyát adott kölcsön, meg egy sötét tűsarkút.

– Bárcsak láthatnám Andy tekintetét – kuncogott Nina, mikor már az előszobában álltam az egészalakos tükör előtt, ő pedig felhúzta a ruhám cipzárját. Becsatoltam az övemet, és felvettem egy vékony, fekete blézert, ami nagyon jól állt. Ez még nem minden! Tessa begöndörítette a hajamat, és befújta valami lakkal, amitől kissé narancssárgás árnyalatot kapott. A szememet kihúzta sötét tussal, ráadásul a szemöldökömet is megcsinálta. Vadítóan néztem ki, és esküdni mertem volna, hogy Andy álla a padlón fog koppanni! Negyed öt után hívtunk taxit, és fél ötkor már az utcán várakoztam, és pillanatok múlva már az autó melegében ültem.

– A Tattooshoz, legyen szíves – mondtam, és a szívem gyorsabb ütemre kapcsolt. Fél öt után néhány perccel bekeveredtünk egy dugóba, mert mindenki hazafelé igyekezett a munkából, és a forgalom szinte elviselhetetlennek bizonyult. Hátradöntöttem a fejemet a bőrülés támlájára; idegesen fölsóhajtottam, mert nem akartam késni, viszonyt egy lány néha megengedhet magának néhány percet. Ahogy leálltunk az egyik kereszteződésnél, mert a jelzőlámpa pirosra váltott, a mellettünk lévő autóban egy szőke hajú férfi ült. Akaratlanul minden szőkében Javiert láttam meg. Valójában nem is hasonlított rá, mégis elég volt a haja színét meglátnom, és egyből ő jutott eszembe. A fickó unalmában egy összezárt bicskát pörgetett az ujjai között. Lehunytam a szememet, és megrohantam az emlékek. Belemarkoltam az ülésbe, mert az elviselhetetlen borzongás, és a hidegrázás a tetőfokára hágott a testemben. Féltem. Még mindig.

________________

Két hete vergődtem Javier fogságában. Abban a tizennégy napban megtanultam, hogy nincs szabad akaratom, nem szólalhatok fel, és minden tettem előre meghatározott. Javier úgy kezelt, akár egy bábut. Mintha az ő tulajdona lennék. Egyre több lány érkezett a házba. Gyanítottam, hogy egy erdő szélén vagyunk, mert előttem végtelen mező terült el, ha pedig az egyik hátsó ablakon kémleltem ki, fák végtelen útvesztője fogadott. A szobámban volt egy kis ablak, éppen csak akkora, hogy át tudtam volna bújni, ha valaki kinyitja… feltéve, ha nincs előtte egy megrozsdázott vasrác. Láttam, hogy csavarokkal van odaerősítve. Egyik nap Javier nem jött el, hogy megnézzen. A házban néhány lány volt, és a két felügyelőfickó, akiknek nem tudtam a nevét. Fogalmam sem volt, hová tűnt Javier, de nem is nagyon érdekelt. A gondolataimat a szabadulás utáni vágy kötötte le. Kiosontam a mosdóba, és a csap alatti kisszekrényben keresgéltem. Nem találtam semmit. Néhány tekercs vécépapír, szappanok, törülközők. Láttam, hogy az egyik polcrész kissé ki van emelkedve, a hátában van egy kis rés, ahová beférnének az ujjaim. Óvatosan benyúltam (ügyelve, hogy ne csapjak zajt…), és a kezemmel kitapintottam a csavarhúzó nyelét. Határtalan boldogság áradt szét bennem. A szerszámot a nadrágom zsebébe rejtettem, és visszasiettem a szobámba. Lassan körvonalazódni kezdett bennem a tervem; a szabadulásom. Javier másnap reggel visszajött. Hallottam a lépteiből. Köhögni kezdtem az ágyon, miközben halkan nyöszörögtem, és a tenyeremmel a homlokomat tapogattam.

– Mi van, amigo? – suttogta J, miközben belépett a szobámba. – Rosszul vagy? Esetleg csak a hiányom kísért?

– Melegem van, Javier. Kinyitnád az ablakot?

Javier rám nevetett.

– Hát hogyne, édes – kacsintott rám. – Az a rács halálbiztos ott. Ne is gondolj semmi rosszra! – sóhajtotta J, és kitárta az ablakot. Alig bírtam visszafojtani a mosolyomat, de sikerült. Nem ronthattam el a tervemet! A csavarhúzó súlya szinte égette a zsebemet, mert féltem, hogy valami oknál fogva átkutat. De Javier nem tette. Csak áthúzta a fején a pólóját (felfedve előttem csodálatos, vonzó izmait), majd kicsatolta a nadrágját.

– Megyek, amigo, lezuhanyozom – motyogta, majd letolta az alsóját is. Körbeborotvált, félig merev, hatalmas farka vastagon bukott ki az anyag takarásából. A golyói súlyosan, tenyérbe illően csüngtek. – De előtte rám férne egy kis kényeztetés… – kacsintott rám. Javier letelepedett mellém, izmos combja szétterült a matracon, és széttárta a lábát, hogy marokra foghassam kőkeménnyé duzzadt szerszámát. Vadul vertem neki, miközben minden izma rángott, és hátravetette a fejét; végül akkorát élvezett, hogy a sűrű, fehér nedvvel egészen a nyakáig beterítette magát. Utána biccentett egyet, felkapta a ruháit, és elhúzott zuhanyozni. A matracba töröltem a kezemet, és remegő ujjakkal előhalásztam a csavarhúzót. Vártam néhány pillanatot, nehogy J visszajöjjön valamiért (pusztán egy megérzésből fakadóan, vagy bármi…), aztán felálltam, és átnyúltam az ablakkereten. Tíz csavart szedtem ki (alul kettő, két oldalt négy-négy) két perc alatt, a fölső kettőt hagytam, mert nem akartam, hogy a rács csörömpölve lezuhanjon. Éppen annyira ki tudtam nyomni, hogy leereszkedjek a fűbe a kis résen keresztül. A szívem őrülten kalapált, a pulzusom pedig az egekbe szökött. Lassan kimásztam (nagyon halkan, végtelenül óvatosan…), majd visszaeresztettem a rácsot a helyére. Két csavart visszacsavaroztam, éppen a rács aljára figyeltem, mikor meghallottam a lépteket. Amikor felnéztem, megfagyott bennem a vér, és megszédültem a rám törő félelemtől. Javier állt az ajtóban, és engem nézett. A szeme két fekete lyuk volt (akár egy démoni üreg), és a döbbenet az arcára fagyott.

– Hová készülsz, amigo? – nyögte. Egy szál fehér törülköző volt a dereka körül, egyébként meztelen volt. Elrugaszkodtam az ablakpárkánytól, és csak futottam. A magasra nőtt fű a lábszáramat sértette, de én csak rohantam, amennyire csak tudtam. Tisztában voltam vele, hogy a mező a főútra ér ki, de az legalább három kilométer kemény rohanást jelentett nekem. Nem tudtam, hogy kibírom-e. Féltem, hogy elájulok és újra megtalál… Rohanás közben hátra-hátrapillantottam, de sehol sem láttam Javiert. A szabadság bódító érzése teljesen megbabonázott. A lábamat sebesre horzsolta a fű, a talpam erőteljesen lüktetett a kemény földtől, mert mezítláb vetődtem ki a száraz mezőre. Körülbelül kétszáz méterre előttem egy víztároló magasodott a mező közepén, egymagában árválkodva, számomra mégis a menekülést biztosította, mert hangokat hallottam. Nem a szél hangja volt… valami sokkal félelmetesebb, borzasztóbb. Egy autóé. Oldalra pillantottam, és láttam, hogy a fekete furgon éppen átvág a mezőn. Javier autója. Követett. Vissza akart szerezni. Újra el akart kapni. Libabőrös lettem, aztán sírni kezdtem a sokktól. Zokogtam. Könyörtelenül, kétségbeesettem, de nem álltam meg. Ki kellett tartanom! Muszáj volt! A kocsi egyre közelebb ért hozzám. Láttam a víztároló oldalára felszerelt létrát – az utolsó reménysugarat jelentette számomra. Tudtam, hogy egy perc alatt oda kell érnem, különben elgázol az autóval. Palacsintává lapít, és az egész világgal elfeledteti az emlékeket, a létezésemet. Gyorsítottam a tempómon. A szívem olyan erősen vert, hogy robbanással fenyegetett, a testem meg verejtékben úszott, de akkor sem adhattam fel. Szinte nekivetődtem a rozsdás vasfokoknak. Az ujjaimmal rémültem csimpaszkodtam beléjük, és alig bírtam felhúzni remegő testemet. Ha felérek, és talán le tudom csatolni a tároló oldaláról a létrát, akkor megmenekülök. Javier nem kap el. Túlélem. Bár, hogy hogyan mászom majd le onnan, az még a jövő kérdése volt. Reszkető izmokkal kapaszkodtam egyre feljebb és feljebb. A kocsi zúgása elhalt, láttam, hogy J kivetődik a sofőrülésből, és a létra felé kezd futni. Még három fok. Még kettő. És… Zavartalan víz terült el a szemem előtt. A tárolónak nem volt teteje, tele volt esővízzel. Körülbelül tíz méter mély lehetett – megrémültem. Az utolsó pillanatban torpantam meg, különben belezuhantam volna. A sok adrenalinnal fűtötte a testemet. J elkezdett felmászni a létrán. Egyre feljebb kapaszkodott, rohamosan közeledett. Számba vettem a lehetőségeimet: vagy beleugrom a vízbe, és az aljáig merülök, vagy levetem magam a létráról. Egyik sem volt túl kecsegtető. Mert először is: szégyen, de világéletemben annyira irtóztam a víztől, hogy nem tanultam meg úszni kiskoromban. Felnőtt fejjel pedig már nem érdekelt. Úgyhogy megfulladnék. Kettő: ha levetem magam a létrán, kitöröm a nyakamat vagy a lábamat. Úgysem tudnék elmenekülni. Javier megmarkolta a bokámat, az érintése elektrosokként száguldott végig reszkető végtagjaimon.

– Mit gondoltál, Rach? Hogy megszökhetsz? Hogy új életet kezdhetsz? – röhögött J. Felkapaszkodott, és szorosan nekinyomult a testemnek. A jobb kezével a tároló szélébe markolt. A bal kezében egy összezárt bicskát tartott, és szórakozottan játszadozott vele. Aztán kinyitotta. Az éles penge villámsebesen pattant ki a helyéről, halált ígérve nekem. De tudtam, hogy nem akar megölni. Csak rám ijeszteni, esetleg megsebezni. Javier a kulcscsontom fölötti részhez, a nyakam széléhez nyomta az éles bicskát. A penge a bőrömbe vájt – egyelőre finoman, alig érezhetően. Aztán oldalra rántotta a karját, és a kés éle leheletvékonyan a bőrömbe vágott. Szivárogni kezdett a vérem, és az apró pöttyök a vízbe cseppentek. A könnyeim vastag csíkokként ömlöttek végig az arcomon. A lelki fájdalmam sokkal erősebb volt, mint a fizikai. Talán szükségem is volt az utóbbira, hogy tompítsa a lelkemben lévő borzalmas kínt.

– Tönkretetted az életét, Rachel! Már hatévesen kis hazudozó voltál! Miért festeted a hajadat? – kérdezte, és én megdöbbentem a kérdésen. Hogy jön ez ide? – tűnődtem magamban.

– Miét fontos?

– Te kurva, válaszolj! – ordította a fülembe. – Az eredeti hajszíned barna. Miért festeted a hajadat?

– Mert így jobban tetszik? – suttogta, de a kijelentésem kérdésként hatott.

– Hazudsz!

– Tönkretetted őt!

– Kit, Javier?

– Foltost – sóhajtotta. – Hamarosan elmesélem. Most pedig másszunk le, amigo. Be kell kötöznöm a sebedet.

________________

Arra riadtam, hogy a taxi megindult. Pislogva emeltem fel a fejemet, ami kissé lüktetet az emlékképek utóhatásától. Minden megtörtént a múltamban. Ez volt a legszörnyűbb emléknyomom Javierrel. Akkor bántott utoljára. Próbáltam száműzni a keserű gondolatokat, mert nem akartam Andy előtt sápadtan, nulla életkedvvel megjelenni. Le akartam nyűgözni, ahogyan már eleinte elterveztük Nate-tel. Az a fiú… Nate. Egy igazi angyal. Már az első pillanatban halálosan megkedveltem. Figyelmes, törődő… odaadó. Igazat kellett adnom a közvéleménynek, hogy a meleg fiúk legtöbb esetben sokkal kedvesebbek, mint a bunkó, heteroszexuális pasik, akik a büszkeségüket helyezik előtérbe – majdnem minden esetben (persze tisztelet a kivételnek, ezt azért hozzátenném…).

– Megérkeztünk – motyogta a vén fószer, aki a taxi vezette, és hozzáfogott a számlázásnak. Kinyögte az összeget, és nekem az arcomra fagyott a mosoly.

– Húsz percet álltunk a dugóban – feleltem makacskodva. – Ezt is beleszámolta?

– Ez a munkám, asszonyom – biccentett. – Vitázni szeretne, vagy hajlandó fizetni és lelépni? – Szó nélkül átnyújtottam neki az összeget, kikászálódtam, majd úgy bevágtam az ajtót, mint még soha. Már félhomály volt, a Nap lement, mire a Tattoos elé értem. A pirosan virító cégér azonnal magára hívta a figyelmemet, és lassan ballagtam az üzlet irányába. Csak ügyesen, Rach! Képes vagy rá! Megpaskoltam a göndör fürtjeim végét, és telefonom képernyőjében megnéztem magamat. Hm, még mindig dögös! – mosolyodtam el, aztán az ajtó elé léptem. Andy már rám várakozott, az egyik bárszéken ült, és egy üveg Mountain Dewt szürcsölgetett.

Benyitottam, és halkan suttogtam:

– Szia.

Andy megfordult, és azt kaptam, amire vártam. Ott álltam, a derekam előtt összefogott kézzel, idegesen szorongatva a fekete kistáskám vállpántját, miközben a tekintetembe határozottságot próbáltam csempészni. Andy ujjai megfeszültek a fémdoboz falán, a szívószál kicsúszott az ajkai közül, és elnyílt a szája:

– Hát… szia – kacsintott rám játékosan, aztán letette az italt, és a hajába túrt. – Pontos vagy. 17:00 – pillantott az órájára.

– Igyekeztem – mondtam.

– Azt látom – kuncogott. – De minek ez a ragyogás? – kérdezte vigyorogva. Leolvadt a képemről a mosoly. – Van egy fél órám, aztán indulok haza, mert fáradt vagyok. Arra gondoltam, hogy megbeszélhetnénk, milyen tetoválást szeretnél… – felelte. – Erről volt szó, nem?

– Ja, persze – feleltem kissé sértetten, mert továbbra is úgy éreztem, hogy átnéz rajtam. Ne! Talán meleg? Biztosan nem. Tuti, hogy nem. Nőcsábásznak tűni. Jaj, Istenem… Jaj, Istenem.

– Jól vagy?

– Igen – motyogtam halkan. – Ez a hely… – mutattam körbe –, elég hangulatos. Pofás, az biztos!

– Kösz-kösz – suttogta Andy, miközben előkotort egy mappát a fekete asztalon álló iratcsomó aljáról. – Itt van pár tetkó, ha esetleg nincs elképzelésed, szivi…

– Maradjunk a Rachnél… – bólintottam. – Ha már becézgetni akarsz. És… valójában van elképzelésem, Andy. Elég egyszerű, de sokat jelent nekem. Egy J betűt szeretnék – két oldalt angyalszárnyakkal – a jobb csuklómra. Megoldható? – Javier, ezt érted teszem, üzentem neki gondolatban.

– Hát persze – biccentett –, a legnagyobb örömmel! Ülj csak fel az egyik bárszéke – sóhajtotta Andy, és az ülőalkalmatosságok irányába intett. Felhúztam magamat, és az asztalra könyököltem. Biersack megkerülte a sötét márványpultot, előhúzott egy A4-es lapot az egyik fiókból, ceruzát ragadott, majd visszasétált hozzám. Hátulról karolt át, a kezét bedugta a könyököm alá, aztán az ujjait a lapra helyezte, miközben játékosan forgatta a ceruzát.

– Nos, lerajzolom, oké? – A mellkasa szorosan a hátamnak feszült, és egy pillanatig nem tudtam levegőt venni. Olyan forró volt, annyira… jó volt a közelében lenni, hogy megijedtem. J óta egyszer sem éreztem ezt az őrült erőt.

– Minden vendégeddel ilyen szoros kapcsolatba kerülsz? – kérdeztem gúnyosan.

– Ez még semmi, cica – válaszolta. Figyeltem, ahogy a szemem elé tárja az elmémben megjelent tetoválást. Ügyes ujjaival magabiztosan fogta a ceruzát, miközben felrajzolta rá az elképzelésemet.

– Hm, ezt nevezem hozzáértésnek… – jegyeztem meg kissé feszengve a közelsége miatt.

– Az ujjaim csodákra képesek, Rachel – suttogta, és a lehelete a nyakamat simogatta. Libabőrös lettem mindenhol, és olyan izmok is összerándultak a testemben, amelyek létezéséről korábban nem is tudtam. – Nekem elhiheted.

– Egy szavadat sem hiszem – szökött ki a számon.

– Mire vársz, Rach?

– Bizonyíts – böktem ki, de azonnal megbántam.

– Nos, arra még várnod kell, ha nem baj… – kuncogott jókedvűen, és legszívesebben hátralöktem volna a könyökömet, hogy a hasába üssek egyet, de ellenálltam a késztetésnek. Jókislány módjára viselkedtem. Befejezte az alkotást, és a ceruzát a papírra vágta.

– Mit gondolsz? – tudakolta, de én képtelen voltam csillapítani a testem remegését. – Rach? – hajolt a fülemhez. Újabb reszketéshullám söpört végig rajtam. Andy felemelte a kezét, és a tenyerét a derekamra simította. A mellkasához húzta a testemet, és olyan vadító érzés volt, ahogy magához préselt, hogy valósággal megszédültem. – Jól vagy, Rachel? – morogta a fülembe, miközben az orrával a fülcimpámat cirógatta. Hátrabukott a fejem a vállára.

– Szédülök, Andy – motyogtam. – Kaphatnék egy pohár vizet?

– Hát persze – felelte, és óvatosan elengedett. A pultra könyököltem, és igyekezetem visszanyerni a józan eszemet. Őrülten ziháltam. A szívverésem az egekben járt, a pulzusom dübörgött.  

– Tessék – sóhajtotta Andy, és letette elém a poharat, melynek tartalmában pár jégkocka úszkált. A kezembe fogtam, forró tenyeremnek kitűnő érzés volt az üveg fagyos felületét simogatni, miközben megfordultam a széken. A szám elnyílt, a pohár kicsúszott a kezemben, és hatalmas zajjal csapódott a padlónak, üvegszilánkokra robbanva, miközben Andyt figyeltem. Levette a pólóját, és meztelen felsőtesttel támaszkodott az ablakpárkánynak; gúnyosan szemlélt engem.

– Na, tessék… – csapta össze a tenyerét. Olyan ciki volt rám nézve! – Mindig is tudtam, hogy a nők odavannak értem, de még egyik sem reagált így…

– Bunkó vagy, Biersack!

– Ezt bóknak veszem, vöröske!

Andy feltakarító a koszt a padlóról, miközben megkövülten bámultam, és legszívesebben elsüllyedtem volna szégyenemben.

– Nyugi, megesik. Szerintem én is így reagáltam volna a helyedben… – vigyorgott rám. És… bassza meg! Annyira le akartam törölni azt a mosolyt az arcáról… egy pofonnal.

– Tudod, mindjárt jönnek értem… – vetettem be az utolsó fegyveremet ellene. Mint két óvodás! Játszadozunk egymással… – A barátom elég féltékeny, és nem szereti, ha túl sokat időzöm más fiúk társaságában – motyogtam.

– Csak nyugodtan – bólintott Andy. – Nem akarom, hogy baj legyen! – Előhalásztam a telefonomat, és küldtem egy üzenetet Nate-nek. „Itt várlak a Tattoosban. Siess!” Néhány másodpercen belül máris visszaírt: „Hamarosan ott vagyok, szivi.”

– Beírtalak holnap délután négyre – tájékoztatott Andy. – Megfelel, kislány?

– Először is: nem vagyok kislány. Másodszor pedig: igen, éppen ráérek – válaszoltam.

– Oké, Rach. Ne akard leharapni a fejemet – nevetett. – Asszem, megjött a barátod – intett Andy a bejárat előtt leparkoló ezüst Audira.

– Végre! – mondtam lelkesen, és kifújtam a tüdőmbe rekedt levegőt. Csilingelve nyílt az ajtó, és Nate belépett a tetováló szalonba. Koptatott farmert, világos inget, és egy Rolex karórát viselt egy pár szürke New Balance cipővel. Valóban dögös volt!

– Rach… – nézett rám Andy, a szeme szegletében egy nevetőránc remegett. – Komolyan, Rach? Ő a barátod? Tényleg?

– Igen. Miért? – néztem rá kerekre tágult tekintettel.

– Rachel… kereshettél volna egy kevésbé ismert személyt. Ő a város legismertebb meleg sráca. Ejnye, vöröske. Valahogy nem sikerül túljárnod az eszemen – kacsintott rám, majd dallamosan felnevetett. Nem tudtam megszólalni a szégyentől, csak fogtam a táskámat, magamhoz szorítottam, és kirohantam a boltból. Andy utánam szólt:

– Hé, Rachel. Holnap délután négy! Ne felejtsd el – kiáltotta, és az ajtó halkan bekattant, ahogy Nate is kilépett. Feldúltan dübörögtem a kocsihoz, és bevágódtam az anyósülésre. Nate is bekászálódott.

– Hát, ez csodálatos – dühöngtem. – Hogyhogy ismer téged?

– Jaj, Rachel. Annyira sajnálom – hajtotta le a fejét. – Pár hónappal volt egy fotózásom, és a posztereket kiaggatták a város legismertebb részein. Nem gondoltam, hogy megjegyezi az arcomat. Nagyon sajnálom, baba – magyarázta.

– Sebaj, egy bunkó barom – vontam meg a vállamat, és áthajoltam a sebességváltó fölött, hogy szoros ölelésbe vonjam Nate-et. Ő legalább megérdemelte. Mindent megtett, hogy jól alakuljon az estém, a fekete ördög mégis túljárt az eszemen.

– Bassza meg – sóhajtottam kétségbeesetten. – Ott hagytam a telefonomat… Visszaszaladok érte, Nate. Két perc.

– Ne menjek én?

– Ne – vágtam rá. – Még a végén egy gyáva nyúlnak fog tartani – morogtam, és már ki is léptem a járdára. Szinte repültem, annyira siettem a Tattoos felé. Berontottam az üzletbe. Andy éppen a kasszánál számolgatott, miközben felnézett rám.

– Ennyire hiányoztam?

– Dehogy, te bunkó. Itt hagytam a mobilomat – mutattam a pultra, és gyorsan odaléptem, majd megragadtam a készüléket. Andy nyújtózkodott egyet, és megláttam a bicepsze belső felére tetovált írást. Rám támadt a légszomj; egy pillanatig nem kaptam rendesen levegőt, csak megdermedten bámultam rá.

– Andy? – pillantottam rá.

– Mi van?

– Semmi – motyogtam, de nem tudtam elszakadni a tetkótól. Egy becenév állt rajta, amit már korábban hallottam Javier szájából: Foltos. 

*****

Huh, kicsit kimerítő volt, de sikerült mindent beleírnom, amit akartam, és az 5000 szót is túlléptem egy kicsivel! Siker. XDDD Várom a véleményeket. <333
G. B. Evelyne-nak meg kell köszönnöm, hogy biztatott, hogy merjek belevágni ebbe. Kicsit ő is közrejátszott abban, hogy nekikezdtem ennek a történetnek. Hálás vagyok!

Sam xXx