J a v i e r
Hallottam
a halk kaparászást, de minden erőmmel azon voltam, hogy kirekesszem az
ideborzoló hangot, ami előszeretettel furakodott a koponyámba. Kibaszottul
zavart a szerencsétlen dögök futkározása. A kis talpak idegesítő táncot jártak
a fejem fölött, és nem hagytak nyugodni. Vergődtem. Forgolódtam a keskeny, szűk
rézágyon, amin a pihenés nem volt valami kellemes, és folyton össze kellett
húznom magam. Utáltam az egereket. Áldottam, hogy a padlásról szűrődött le, nem
pedig a cellámba telepedtek be. A Robert James mentális kórházban tengettem a
napjaimat, miután elkaptak. Nancy árulása csillapíthatatlanul égette a
mellkasomat; nem akart szűnni a perzselő kín. Andy rendszeresen bejárt hozzám,
miután megtudta, hogy hová szállítottak el. A barátságunk egyre jobban
erősödött, később pedig eltéphetetlen kötelékké érett.
Fogalmam
sincs, mennyi ideig voltam eszméletlen, miután Nancy meglőtt a kábító
lövedékkel töltött pisztollyal, de elég sokáig ahhoz, hogy tökéletes téboly
alakuljon ki a házban. Aznap nem volt szolgálatos a másik őr – Bill –, akit
megbíztam, hogy felügyelje a kurvákat, csak Nancy tartotta a frontot. A bőröm
égőn bizsergett, amikor felébredtem. Csend fogadott. Eszeveszett némaság, ami
egyből megrémített: jól tudtam, hogy valami nincs rendben, mégis kellett egy
perc, hogy felnyomjam magamat, mert a fejem lüktetése kicsit sem akart
alábbhagyni, sőt, baszottul erősödött. A tenyeremet a betontörmelékes padlóra
tapasztottam, és bevetettem minden erőmet: térdre ereszkedtem, és miután
visszanyertem az egyensúlyérzékemet, mindkét kezemmel a halántékomat
szorongattam. A koponyám szét akart hasadni. Már félhomály volt, mikor éles
reflektorfények tűztek be a repedezett ablaküvegek résein át. Az egyik a
szemembe villant. A világos pászmákba mély árnyalatok is keveredtek: piros és
kék sugarak olvadtak össze, táncoltak a szemem előtt. A rendőrség – kólintott
fejbe a tudat. Felszökött a pulzusom, és az adrenalin minden porcikámat
elárasztotta. Megfeledkeztem a korábbi fájdalomról, és riadtan álltam fel, hogy
a falhoz préselhessem a hátamat. Már késő volt. Az igazságszolgáltatók betörték
az ajtót, és fegyverekkel közeledtek felém. Pillanatok alatt felmérték a
helyet; esélyem sem lett volna elszabadulni. Nem akartam golyót kapni, úgyhogy
megadtam magamat, és térdre ereszkedtem. Hűvös tekintetek, gyanakvó pillantások
és megvető grimaszok kereszttüzében találtam magam. Cseppet sem volt hízelgő a
dolog, de talán megérdemeltem: Nancy elérte, amit akart. Rachel elérte, amit
akart. Hamarosan bezárnak. Beleborzongtam a keserű gondolatba, hogy a szabad
akaratomat a végletekig fogják korlátozni, és eljön az idő, amikor nem tehetek
azt, amit akarok. Ott, abban a pillanatban megesküdtem, hogy Rachel nyomára
fogok akadni. Nélküle Nancynek esélye sem lett volna kijutni a porfészekből. Az
uralmam alatt volt. Rach már nehezebb eset volt. Rejtőzött valami leírhatatlan
benne, ami a kezdetektől megfogott, és magához láncolt: egy különös vonzás, ami
folyton felé húzott, azt táplálta belém, hogy vágyjak rá, akarjam őt, és minden
más csak másodlagos legyen. Elfogtak! Engem, Javier Hamiltont, a folyton
törtető bűnözőt, aki mesterien intézte az ügyeit, és a legprofibb bizalmasokat
tudhatta a háta mögött. Az utóbbiban volt a hiba. Nancy zsenialitása tette be
nekem a kaput, és hozta el számomra az igencsak taszító végzetet. A rendőrök
szoros kört alkottak körülöttem, aztán az egyik előre lépett, és megbilincselt.
Tehetetlen rongybabaként dőltem oldalra, mert a fájdalom túl erős volt a
karomban, ahová a lövedék fúródott be, és az üres golyó rémesen sértette a
bőrömet. A vér már megalvadt a pólómon, de a seb még kitartóan lüktetett. Két
tagbaszakadt fickó felemelt, szinte rádobtak egy hordágyra, és cseppet sem
óvatosan kivittek a házból. A lepedőnek orrfacsaró fertőtlenítőszaga volt,
miközben utoljára visszabámultam, hogy az emlékezetembe véshessem a házat, ahol
minden elkezdődött, később pedig véget ért. A falakat, melyek repedéseiben
megannyi titkos emlékem rejtőzött. Újra meg újra rá akartam nézni, mert a futó
pillantások nem tűntek elegendőnek, de elém állt egy őr, és elzárta a kilátást.
Feltoltak a kocsi rakterébe. Hiába próbáltam felemelni a fejemet, hogy
kikémlelhessek az éjszakába, már késő volt; hatalmas dörrenéssel bezárult a
vasajtó (mintha a hang igyekezett volna figyelmeztetni, hogy nemsokára
megfizetek minden vétkemért…), és sötétség borult körém.
__________________
Amikor
magamhoz tértem, finom szellő simogatta az arcomat, de nem nyitottam ki a
szememet. Elképzeltem, hogy enyém a világ. Mindent én uralok. Egy tenger
homokos partján fekszem, a körmeimmel a lágy, nedves szemcsékbe vájok, amelyek
puha massza módjára olvadnak szét az ujjaim között. Rachel közben a farkamon
lovagol, én pedig hangosan káromkodom, és minden izmom megfeszül, ahogy finom
kis puncija a szerszámomra feszül. Lázasan mozgatom a csípőmet, és szüntelenül
nyöszörgök. Gyorsan érkezett a villámfájdalom, olyan átütő erővel, hogy
elfeledtette a korábbi képzelgésem, és a vízióm gyorsan elhalványult.
Felpattant a szemem. Szinte égett a szemhéjam, ezért sűrűn pislogva bámultam a
félhomályos mennyezetet. Fokozatosan ugrottak be az emlékek. Megmozgattam a
fájó vállamat. Aztán a lábamat. Az izmaim édes bénultságban játszottak – nem
volt valami kellemes. A hideg szellőhöz társult a halk, morajló zúgás is, és
amint felpillantottam, rájöttem, hogy a légkondicionáló hangját hallottam. A
kis férgek még le is vetkőztek: lecsupaszítva feküdtem egyetlen szál fekete
bokszerben. Elég bizarr látványt nyújtottam, és bizonyára a leghíresebb női magazin
összes olvasója nyálcsorgatva bámult volna rám, én mégis elég kellemetlenül
éreztem magamat. Bezárva. Még sosem jártam börtönben, de jól tudtam, hogy mi
várhat rám odabent. Aki Mexikóváros alvilágában dolgozik, az némileg tisztában van
a dolgokkal. Nagyon kellett ügyelni, hogy minden zavartalan legyen körülötted,
mert a rendőrök mindenhol ott legyeskedtek, és a megfelelő pillanatban
lecsaptak, akár cápa az áldozatára. Vártam, hogy egy-egy rab odaosonjon hozzám,
vitát kezdeményezzen, vagy csak tüzetesebben a megfigyelése alá vonjon, de
egyedül voltam. Csönd volt, hideg és sötétség. Valójában éhes is voltam, de
bármerre bámultam, feketeség fogadott. Órák telhettek el, mire felbukkant
valaki. Fura volt, hogy uralkodtak fölöttem – az idők során megszokottá vált
számomra, hogy mindig az én kezemben van az irányítás. A szokásokat baromi
nehéz levetkőzni.
– Az ebédje – suttogta az illető, de
nem lépett be, csak a vastag vasajtó rácsos ablakát nyitotta ki, behelyezett
egy tál valamit, aztán visszareteszelte. Éppen meg akart fordulni, amikor utána
szóltam:
– Várjon… – kiáltottam; a hangom
karcosan és reszelősen csengett. – Hol vagyok?
– A Robert Jamesben – válaszolta az
illető, aztán kopogó léptekkel távozott. Ismét egyedül maradtam. Az ételhez
hozzá sem nyúltam. Fantáziáltam. Rachelről. Órákon keresztül uralta a
gondolataimat, a testem pedig kiéhezetten vágyakozott utána. Annyit
maszturbáltam, hogy a csuklóm már sajgott, a bicepszem lüktetett, de azért még
vertem a farkamat, ami a második orgazmus után is olyan kőkeményen állt, mint a
kezdetekkor. Később oldalra fordultam, de még magamnak sem vallottam volna be,
hogy megrémít a helyzet: ott, abban a magányos percben, senkire sem számítva,
nem láttam értelmét az életemnek. Sosem kerültem bizonytalan helyzetbe a hétköznapokban;
legtöbb nő a hatalmas önbizalmam miatt utált, de eljött a pillanat, amikor
Javier Hamilton feledhetőnek érezte magát. Vagy csak ugyanazt kaptam vissza,
amit másoknak adtam. Ekkor kezdtem megérteni, hogy mit jelent elrabolva lenni,
de nem volt időm sokat tűnődni a dolgon: belülről fűtött a bosszú, és a düh
végigégette a zsigereimet, hogy egyetlen görcsös csomópontba tobzódjon a szívem
csúcsán. Megbosszulom, ígértem magamnak. Tulajdonképpen azért akartam
elégtételt venni, amiért nem is lett volna jogom. Valójában én vétkeztem, de
sosem játszottam sportszerűen. A legtöbb esetben önmagamat helyeztem előtérbe,
az én érdekem és célom volt a ranglétra csúcsán. Sokszor piedesztálra emeltem a
kívánságaimat, számos óhajomat, mintha valami görög istenség lennék, akit
mindenki áhítozva szolgál. A pulzusom az egekbe szökött. Néhány óra leforgása
alatt rádöbbentem, hogy valójában bezártak. Tényleg elfogtak. Tényleg nem
sétálhatok ki. Őrjöngtem. Felpattantam a nyikorgó ágyról, és a falba öklöztem.
Pillanatok alatt kiserkent a vérem, és vörösre festette a kézfejemet. A haragom
lassan parázsló, veszedelmes tűz volt, ami ha egyszer kiszabadul, mindent
feléget, ami csak az útjába kerül. Hevesen zakatoló szívverésem csupán hab volt
a tortán. Addig ütöttem a falat, míg kinyílt az ajtó, és egy fehér köpenyes,
körszakállas fickó alakja nyert formát a félhomályban.
– Most szórakozik, vagy valóban ez a
hobbija? – kérdezte közömbösen az idegen férfi. Összeszorítottam az
állkapcsomat, mert a nyelvemet durva szitokszavak égették.
– Nem, baszd meg, jókedvemben csinálom…
– csúszott ki a számon, és szúrósan pillantottam az irányába.
– Lucas Wood vagyok – mutatkozott be,
és beljebb sétált a helyiségbe. Az ajtó bezárult mögötte. Felötlött bennem,
hogy odalépek hozzá, aztán beverem a pofáját, de gyanítottam, hogy a saját
helyzetemet rontanám vele, úgyhogy visszafojtottam az elemi késztetést.
– Azért jöttem, hogy segítsek magán.
– Nem szorulok segítségre – vágtam rá
csípősen, miközben visszatelepedtem az ágy szélére. A hideg fém a combomhoz
tapadt, amitől libabőrös lettem.
– A nővérek hamarosan behozzák az
intézeti viseletet – biccentett a doki. – Azt majd felveheti – tette hozzá.
– A sajátjaimat akarom.
Lucas tett egy körét az ágyam mellett,
aztán karba fonta a kezét és tanakodva rám pillantott:
– Nézze, Javier – dőlt előre egy
picit, éppen annyira, hogy nagyobb jelentőséget kölcsönözzön a mondandójának –,
két út van. Vagy elfogadja, hogy így járt, vagy belepusztul.
– Ez elég kecsegető.
– Az aktája is az.
– Egypár csínytett. Nem nagy ügy –
kuncogtam.
– Jó a humora – jegyezte meg az orvos.
Egy percre a gondolataimba mélyedtem,
aztán egy kiadós sóhaj kíséretében kinyögtem a lelkem zavaros tengerén
őrizgetett kérdést:
– Miért vagyok itt?
Luc a hajába túrt, és apró félmosolyra
húzta az ajkát:
– Mindig van egy jó kérdése, igaz?
– Kettő is – kacsintottam rá, de a
szorongást nem tudtam elűzni a testemből. Rútul befészkelte magát a
végtagjaimba, és nem szándékozott onnan mozdulni.
– Nos, Javier… Rachel mindent
elmondott. – Amint meghallottam a nevét, a szívem gyorsabban kezdett kalapálni.
Bolond vagy! – súgta egy belső hang. A bennem lakozó
ördög. Elkezdtél érzéseket táplálni iránta… Most állj le! – folytatta a lelkemben élő démon, ami
belőlem táplálkozott, és lassan elemésztett.
– Mi mindent? – kérdeztem halkan. Nem
voltam benne halálosan, száz százalékban biztos, hogy akarom tudni a választ.
Az egyik felem vágyakozott utána, a másik hallani sem akart róla.
– Elrabolta, de jól bánt vele. A lány
szerint így volt.
– Igen – feleltem.
– Bár szinte esküdni mernék, hogy
Rachel Stockholm-szindrómás.
– Miből gondolja?
Lucas gúnyosan elvigyorodott.
– Mindig ilyen tudálékos, vagy csak
előttem akar jó pontokat szerezni? – kuncogott az orvos, de semmi kedvem sem
volt reagálni. Felvontam a szemöldökömet, és ez, vagy talán a dühös nézésem,
megtette a hatását: Luc az ágyamhoz sétált, aztán letelepedett rá, de
tisztességesen távolra tőlem.
– Megszerette magát. Ez elég
magyarázat, nem gondolja?
Megköszörültem a torkomat, miközben a
válaszomon agyaltam, amit pár másodperccel később kinyögtem:
– Imádom, hogy maguk, orvosok – néztem
végig rajta kissé lekicsinylően –, mindig téves következetéseket vonnak le.
Elrabolnak egy lányt, aki később érzéseket kezd táplálni a fogva tartója iránt,
és maguk máris egy felületes diagnózist állapítanak meg. Stockholm-szindróma,
pont. Arra nem is gondolnak, hogy talán valós érzések is lehetnek?! Nem pedig
valami rohadt szindróma… Ne akarjanak betegségekről dumálni nekem.
– Nyugalom, Javier. A személyes
véleményemet mondtam el. Lehetne elnézőbb is!
– Nincs szükségem az oktatására –
szűrtem az összeszorított fogaimon át.
– Nos – nézett rám csípősen –, ameddig
itt van, kénytelen lesz követni az utasításaimat. Én vagyok az orvosa, Javier –
kacsintott rám. – Tudom, hogy nem örül, de ez van. Ez egy elmegyógyintézet,
ahol mentálisan sérült bűnözőket is őrizetben tartunk. Jobb, mint egy börtön,
nem igaz?
– Barom – suttogtam.
– Nem, én egy pszichoanalitikus vagyok
– csapta össze a tenyerét. – Tudja, mit? Bírom az arrogáns stílusát. Jó
színész, de én átlátok a kemény páncélon, Javier – motyogta, és kilépett a
cellámból. Az ajtó a helyére kattant, és újra üdvözöltem a jó kis barátomat, a
magányt. Egyedül voltam, mindössze a hideg falak vettek körül – na meg a
sötétség. Az mindig ott volt. Akkor is, ha éppen egy tisztáson álltam napfényesőben,
mert a lelkem mélyén található feketeséget semmi sem múlhatta fel. Ebben biztos
voltam.
_________________
Lucas nagyon benézte a dolgot, és
meglehetősen hiszékenynek bizonyult velem kapcsolatosan: elhitte, hogy bármit
is fogok neki mondani. A második terápiás ülés volt. Egy kis, fehérre mázolt
teremben zajlott, körülbelül tizenketten lehettünk, ha nem kevesebben. Mindenki
elmondta a saját gondját-baját, egyedül csak én hallgattam. A napok csigalassúsággal
vánszorogtak. A gondolataimban éltem. Minduntalan újrajátszottam a Rachellel
közös emlékeimet. Valahogy tetszett, de nem akartam nyomósabb magyarázatot
keresni rá. Egyszerűen szükségem volt ezekre az emléknyomokra az életben
maradásra, és ahhoz, hogy ne őrüljek meg…
Egy nap Lucas valami mással keresett
meg. Nyílt a kórterem ajtaja – amit én cellának hívtam –, és lassan besétált
rajta.
– Ma különös hírrel jöttem, J –
motyogta. Igen… Valójában sikerült elérnie, hogy eláruljam a becenevemet, de én
nem tartottam nagy előrelépésnek. Egy fránya betűt nyögtem ki. Igazán nagy
haladás! Valójában élveztem, hogy az emberek kívülről egy kőkemény, érzéketlen
tuskónak néztek. Némileg igaz volt, de sosem engedtem senkinek, hogy
alaposabban is kiismerjen. Szégyelltem az érzéseimet; azt, hogy képes vagyok
mélyen érezni és szenvedélyesen szeretni. Erős férfinak vallottam magamat, aki
egy ilyen gyengeséget nem engedhet meg magának.
– Miről lenne szó? – kérdeztem, mert
Lucasnak sikerült felcsigáznia a gondolataimat. Kíváncsivá tett. Sőt! Izgatott
voltam.
– Látogatód van, Javier – sóhajtotta,
aztán a kezét nyújtotta: – Gyere!
A váróban Andy fel-alá járkált. Akkor
találkoztunk utoljára, amikor elszakították tőlem… Érte küzdöttem, a
barátságunkért, a kettőnk között kialakult sziklaszilárd szövetségért. Rachelt
okoltam, az apját, és a közös múltunkat, amely mindhármunkat egy kalitkába
rekesztett. Tudtam, hogy egyszer eljön az ideje annak is, amikor mindent el
kell mesélnem, de még korainak véltem a dolgot… Andy rendszeresen bejárt
hozzám. Hetente eljött, és abban az egy órában, amit a látogatók a foglyokkal
tölthettek, próbáltunk sok mindenről beszélni. Minél többször látogatott meg,
annál fontosabbá vált számomra. Hálaadás előtt felkeresett, és készített nekem
egy különös ajándékot: egy papírból hajtogatott, kiszínezett karácsonyfát.
Elérte, hogy a párnám mellé helyezzem, mint egy kisgyerek – esténként mellette
aludtam el, és az ajándékot pásztázva minduntalan jóleső, meleg hála öntötte el
a szívemet. Szilveszterkor elérte, hogy beengedjék és velem tölthesse az óév
utolsó- és az újév első perceit. Andy mindig kitalált valamit, amivel némileg
feldobta az intézetbeli raboskodásomat. Eleinte nem akartam bevallani, de
később rádöbbentem, hogy mérhetetlenül fontossá vált számomra; első helyet
kapott a lelkemben. Ő volt az egyetlen barátom. Jobb megbecsülni az ilyen
kapcsolatokat. Amikor eljött a születésnapom ideje, Andy akkor sem hagyott
cserben. Február huszonhat, egy keddi nap volt. A hó lassan olvadozni kezdett a
felhők között előbukkanó nap meleg sugarai alatt, és madarak
csicseregtek-daloltak a fák ágain. Újjászületett a természet, ami engem is
pozitív energiával töltött fel. Az a nap valaminek a vége és a kezdete volt,
mert számos új változás jött az életembe. Emlékeztem minden rezdülésre,
rejtett, lopott pillanatra. A külvilág számára Javier Hamilton, a rosszfiú
voltam. Ha önmagam lehettem, akkor csak egy férfi, aki ugyanúgy szeretetre
vágyott, mint több millió másik a világon. A születésnapomon már kora hajnalban
felébredtem, és újrajátszottam magamban az Andy-vel való megismerkedésem minden
pillanatát. Emlékek lüktettek a fejemben, és a múltam olyan intenzíven
játszódott le bennem, hogy a lelkemet elöntő szeretet mellett éreztem a bosszú
ízét is, ami akkor árasztott el, amikor elvették tőlem Foltost…
______________________
10
évvel korábban, Mexikóváros
Péntek
volt; aznap reggel a szülei valamivel később vitték el őt az óvodába: Javier
fél tizenegykor lépett be a vaskapun, ami nyikorogva csapódott be utána, és a
könnyű szellő finoman borzolta a haját. Néhány fiú a homokban focizott, míg a
többiek a csúszdát vették igénybe. Luiz a mászóka alatt ücsörgött a mellkasáig
felhúzott térdel, lehajtott fejjel. J látta a távolból, hogy a kisfiú teste
néha-néha megrándult, mintha sokkos remegés futott volna végig rajta, aztán
újra megdermedt. Javier egy pillanatra elbizonytalanodott, mert nem akart
ráijeszteni a fiúra, de aztán óvatosan elindult feléje. Luiz felnézett, és a
tekintete csordultig telt riadalommal, mire J próbált szeretetteljes
pillantásokat küldeni a fiú felé. A zsigereiben volt az ösztön, hogy megvédje a
társait, és a bizonyításvágy, hogy megóvja a gyengébbet az erősebb hatalmától.
Hangtalanul lekuporodott a gyerek mellé, és kis ujjacskáival megérintette a
szipogó srác vállát:
– Mi
történt? – formálta a szájával a szavakat.
Luiz
felpillantott. Bő pulcsit viselt, aminek a kinyúlt ujja elrejtette a kezét; L
felnyúlt, és a puha anyaggal felitatta az előszemtelenkedő könnycseppjeit.
– A
bátyám. Bajban van – nyögte nagy nehezen, bár a hangja alig volt kivehető.
–
Mit csinált?
Javier
közelebb húzódott a fiúhoz, és jelentőségteljesen tekintett rá:
–
Nekem elmondhatod, Luiz.
– Én
szóltam neki! – mondta ingerülten. – Megmondtam, hogy ne beszéljen azzal a
lánnyal, ő mégis megtette… Miért? Mindig rosszat csinál. Nincs itt anya, sem
apa, hogy megvédjék! Én kevés vagyok hozzá… Hülye, hülye, Andy! – Luiz egy
felnőtt felháborodásával beszélt, holott mindössze csak nyolc éves lehetett.
Javier édesen elmosolyodott, és finoman megpaskolta a fiú hátát:
–
Nyugodj meg! Nem lesz semmi baj. Ígérem, oké?
Luiz
ajka azonnal mosolyra kunkorodott, és a könnyek felszáradtak az arcáról:
–
Köszönöm – suttogta mély hálával a hangjában.
*
Javier
unottan bóklászott az intézetkertben. Dél körül már egészen forrón sütött a
Nap, úgyhogy levetette a piros pulóvert, amit még otthon adott rá az anyukája,
és kedvtelve szaladt végig az apróra nyírt pázsiton. Mire az óvodaépület
hátához ért, a fű már a lábszáráig ért és mindenfelé gyom burjánzott, amerre
csak ellátott a szemével. Mégsem ez volt az, amire felfigyelt, ugyanis a
drótkerítés, a füvet tarkító virágok, a kék ég mind-min tökéletesen hidegen
hagyta őt. Halk nyöszörgést hallott, mintha valaki segítséget próbált volna
hívni. Szorosan az épület mellé húzódott, és a hátát a langyos, göcsörtös,
narancssárgára mázolt betonfalnak nyomta, úgy lépkedett oldalra. Amikor a
sarokhoz ért, óvatosan kukkantott ki a rejtekhelyéről: három gyereket látott.
Két fiút és egy megszeppent lányt, aki halálra vált arccal figyelte az
események alakulását. A fekete hajú srác a földön feküdt, szorosan összehúzva
apró testét, és a tenyerével védte a fejét, miközben a betontörmelékeken
hánykolódott. A másik gyerek éppen ökölbe szorította a kezét, körbejárta a fiú
testét, aztán lecsapni készült rá, de ekkor Javier kiugrott a fal mögül, és
hangosan felkiáltott:
–
MOST ÁLLÍTSD LE MAGADAT, TE KRETÉN!
Hideg, fagyos csend telepedett a kis
társaság minden tagjára, és szinte megdermedt az idő. A levegőben érezni
lehetett a feszültséget; ott zümmögött körülöttük. Javier összenézett a földön
fekvő fiúval, akinek a kék szeme hálásan tapadt rá, aztán észrevette, hogy a
bántalmazója feléje indult: a vörös, alacsony, kövér srác (akinek a teste egy
hordóra hasonlított…) dühödten meredt rá. Összecsaptak. Javier hagyta, hogy a
hasába öklözzön a másik. Kiderült, hogy Malcolmnak hívják a malacpofájú
gyereket. Malcolm teljesen átszellemült a diadalszomjtól, a siker ízétől, és
csak a győzelemre tudott gondolni. Azt hitte, hogy J valami kis gyenge lurkó,
aki nem mer kezdeményezni… de tévedett. Pár pillanattal később Javier akkora
pofonnal jutalmazta a fiút, hogy szédülten tántorodott hátra. Malcolm térdre
rogyott. Javier ököllel püfölte az arcát, miközben a lábával számtalanszor
gyomorszájon rúgta. Nyílt a hátsó ajtó, és egy óvónő lépett ki rajta. Az
ismeretlen lány felkiáltott.
–
Ingreed néni! Az a hülye fiú. A fekete hajú… Már megint ránk támadt, és a
haverja is elkapott bennünket! Segítsen, Ingreed néni – suttogta a kislány, és
elsírta magát. Javier undorodva bámult rá. Jól
tud hazudni, annyi biztos… – gondolta J, és megcsóválta a fejét, miközben a
fűbe törölte a bütykeit színező vért. Ingreed ingerülten lépett Javier mellé:
–
Vége van, kis lurkó! A szüleidnek kötelezni fogjuk rá, hogy más óvodába
szállítsanak. Túl sok csínytevést követsz el – csóválta meg a fejét, és
megragadta J karját. – A barátocskádat – intett a fekete fiú irányába, akiről
Javier semmit sem tudott, és még a barátjának sem mondhatta, de nem vágott a nő
szavába –, mivel a szülei elhagyták, a büntetőszobába visszük. Aztán egy év
múlva áthelyezzük abba az intézetbe, ahová az összes többi igazán rossz gyerek
kerül, ha nem tud viselkedni! – Javier abban a szent percben megfogadta, hogy
ha egyszer bosszút állhat a nőn, nem fogja elszalasztani.
A
napok kínkeservesen vánszorogtak. Javiert a szülei átíratták egy magánóvodába,
ahol sokkal kellemesebb volt a környezet, mint az előző helyen, de a fiú
visszavágyott oda (a sok galiba ellenére is). Szerette volna megismerni a
titokzatos, fekete hajú fiút, akit megvédett. Már az első pillanatban
szimpatikussá vált számára. Néhány nap múlva Javier visszalopózott a régi
óvodájához. Tudta, hogy melyik ablak a büntetőszobáé, és vitt egy csavarhúzót
magával, hogy feltörhesse és bemászhasson rajta. Szerencsére az épület hátánál
volt, ott, ahol mindent gyom övezett, és a kutya sem járt arra, úgyhogy Javier
szabad utat kapott, hogy meglátogathassa a fiút, akiről kiderül, hogy Andy
Biersack a neve. De ő csak Foltosnak becézte, mert a teste tele volt kékeslila
ütésnyomokkal. Minden nap elment hozzá. Hosszú órákon keresztül beszélgettek.
Javier megfogadta, hogy egyszer bosszút áll Ingreeden, és a lányon, akinek
valami Rachel volt a neve…
–
Megbosszulom, hogy ezt tette veled az a fruska… – ígérte Javier, miközben
szorosan ölelte Andyt, és egy puszit hintett a fiú feje búbjára. Attól kezdve
elválaszthatatlanok lettek.
____________________
A visszaemlékezés ismét finoman
pulzáló boldogsággal és szívfacsaró fájdalommal töltött el. Olyan kettős érzés
volt ez, amit nem tudtam leküzdeni; kénytelen voltam megbarátkozni a tudattal,
hogy ott, akkor két olyan embert is megismertem, akik fontossá váltak nekem,
annak ellenére is, hogy az egyik nem érdemelne kíméletet. Évekkel később
felkerestem egykori óvónőmet, és beteljesítettem azt, amit egy évtizeddel azelőtt
megígértem Foltosnak. Elfogtam a nőt és magammal vittem a házba, később pedig
Rachelt is becserkésztem. Az, hogy éppen az apjával utazott egy kocsiban azon
az éjjelen, még keserűbbé tette számára a bosszúmat. Elégtételt vettem az
egykori sok fájdalomért, ami engem és Andyt ért, mégis én voltam a gyilkos,
akit utáltak, és akit őrültnek tartottak. Az élet szép…
*
A születésnapom délutánja különös
emlékké nőtt a szívembe, és örökre beleforrt a tudatomba. Egyszerű ajándékot
kaptam, mégis olyan többletjelentéssel bírt számomra, amit senki és semmi más
nem adhatott volna meg nekem: Andy a karjára tetováltatta a becenevet, amit én
adtam neki. Foltos, állt a bicepsze belső
felén, és ahányszor rápillantottam, annyiszor édes melegség öntötte el a
lelkemet. Úgy őriztek a Robert Jamesben, mintha egy beteg lennék: egy romlott,
züllött elme, ami nem érdemel kegyelmet. Andy mégis feldobta a raboskodással
eltöltött éveimet, mert én csupán egy börtönként tudtam tekinteni a helyre. Később
kisétáltunk az intézet udvarára, és leültünk egy tölgyfa alá, aminek az ágai
szinte söpörték a magasra nőtt füvet. A Nap meleg fénye áttűzött a fa
lombkoronáján, és forrón simogatott végig az arcunkon. Ott állt egy kis fapad,
aminek a széle pirosra volt mázolva, de az idő és a sok használat során
elkopott rajta a festék, az esőtől pedig meghajlott az ülőkéje. Letelepedtünk
rá, és csak bámultunk előre úgy, mintha semmi dolgunk sem lenne; a szellő
könnyedén söpört végig rajtunk; olyan volt, mint a szabadság szele. Akkor még
pár hónapom volt, amit le kellett töltenem ott. Mivel utána is figyelni fognak,
és pár hétig nem lakhatok saját házban, Andy felajánlotta, hogy miután
kiengedtek, meghúzhatom nála magam. Megmosolyogtatott a kedves, baráti gesztus,
és rögtön vad reménykedés töltött el. Andy egy pillanatra a combomra tette a
kezét, miközben felém fordult: a szemembe bámult, összeolvadt a tekintetünk, és
ott, akkor semmi más sem számított, csak az, hogy egymást segítjük. Hihetetlen
erős volt a köztünk kialakult kötelék, és jól tudtam, hogy sosem hagynám el őt,
és bármit megadnék neki, amire csak vágyik. Megérdemelte. Finom széllöket
cirógatta végig az arcunkat, felborzolta a hajamat, és Andy közelebb csúszott
hozzám. Valamiért… megszólalt a fejemben a vészcsengő, annyira idegennek hatott
a mozdulat. Hirtelen úgy éreztem, mintha egy idegen világba csöppentem volna,
körülöttem ismeretlen, feltérképezetlen helyekkel, dolgokkal és érzésekkel,
melyek arra várnak, hogy megtapasztaljam őket. Foltos a borostás államra
simította a tenyerét, és belenézett a szemembe:
– Szia – köszönt, mintha most
ismerkednénk először. Nem mertem megszólalni, annyira remegett a gyomrom, és az
izmaim kőkeménnyé feszültek. Andy nem várta meg, hogy válaszoljak, mert amikor
kinyitottam a számat, hogy elsuttogjam a szavakat, fölém hajolt és az ajkát az
enyémre tapasztotta. Robbanásszerűen öntött el a kéj. Utána rohamléptekben
érkezett az undor, és nem vártam meg, hogy bármit is mondjon, visszarohantam az
épületbe. Újra a négy fal között akartam lenni, a sötétségben. A magány minden
bizonnyal vigyorogva várt már rám a cellámban…
*
Az esetet mély hallgatás követte. Én
nem beszéltem róla, Andy meg nem hozta fel a témát, aminek külön örültem. Utána
egy hónapig a színét sem láttam, de egy napsütéses vasárnap délelőtt újra meglátogatott
a pszichiátrián. Aznap már egy asztalnál ültünk – tisztességes távra egymástól,
és hosszasan farkasszemeztünk, mire Andy törte meg a csöndet:
– Láttam a lányt! – Három szó volt,
nekem mégis a világ szétrobbanását és újjászületését jelentette.
– Rachel? – nyögtem olyan halkan, hogy
kételkedtem abban, meghallotta-e. Andy bólintott. Ezer nap sűrített energiája
tobzódott a lelkemben.
– Ismerek két lányt! Velük bukkant fel
a Tattoosban pár napja.
Biccentettem.
Mindössze két hetem volt a szabadulásig; szinte tűkön ülve vártam, hogy
kiléphessek az épületből, és végre magam mögött tudhassam a rabságom minden
egyes pillanatát.
– Két hét. Ennyi maradt – szólalt meg
Foltos, mintha a gondolataimban olvasott volna. Halvány félmosolyt küldtem
feléje, és összefűztem az ujjaimat az asztalon. Kissé oldalra biccentettem a
fejemet, úgy pásztáztam.
– Alig várom – vigyorogtam
meglehetősen szélesen. Andy az enyém felé csúsztatta a kezét, mintha meg akart
volna simítani az ujjbegyével, de aztán észhez tért, és visszaejtette az ölébe.
– Én is, Javier – sóhajtotta kissé
rezignáltan, és nem tudtam mire vélni a hanglejtését. Nem kérdeztem rá. Letelt
a látogatási idő; Andy azzal az ígérettel távozott, hogy pontosan tizennégy nap
múlva visszajön értem. Minden este úgy hajtottam álomra a fejemet, hogy ez a
remény táplálta a lelkemet. Ezért érte meg kitartanom. Különben is… mindenki
tudta, hogy egy erős, megingathatatlan férfi vagyok. Néha mégis sikerült
elérzékenyülnöm. A kemény külső mögött nekem is érző szív rejtőzött. Még akkor
is, ha ezt sokan nem látták be…
____________________
R
a c h e l
– Ismertem egy fiút,
akit Javiernek hívtak – mondta Andy, és jelentőségteljesen pillantott rám. – Ő
volt a legjobb barátom.
– Ó! – nyögtem, mert képtelen voltam helyes
mondatokat formálni. Nem akartam leleplezni magam; elárulni, hogy mindent
tudok. Ráébreszteni, hogy ismerem a múltját és tisztában vagyok azzal, hogy ki
az a rejtélyes Javier. Ő a Hamilton fivérek egyike. Később megtudtam, hogy van
még öt bátyja, és ő a legkisebb a családban – de ez hétpecsétes titoknak
bizonyult még számomra is, és nem akartam túl sok időt agyalni ezen. Andy
közben rendületlenül alkotta a tetoválásomat, ami pár percen belül igazán szép
formát nyert, és szinte áhítattal figyeltem a munkafolyamatát. Mikor végzett,
apró mosolyt villantottam rá:
– Ez csodálatos –
suttogtam meghatottan, mert a múltamat rejtette. Javiert. Bármennyi rosszat is tett nekem, annyi jót adott, amennyit
még soha, senki. És nem, nem vagyok Stockholm-szindrómás! A legkevésbé sem –
töprengtem magamban. Andy fertőtlenítős ronggyal végigitatta a tetoválásom
körüli helyet, nehogy begyulladjon a bőröm, aztán valami speciális védőfóliával
vonta be a frissen elkészült tetkómat.
– Kimegyek a mosdóba.
Merre találom? – kérdeztem. Andy lekapcsolta a reflektorfényt, amivel a csuklómat
világította meg, és helyette az kislámpát kattintotta fel, ami kellemes, sárgás
félhomály varázsolt a helynek.
–
Jobbra a második ajtó – felelte az eszközöket pakolva. A tetováló szék utáni
kis, vörösre mázolt folyosóra mutatott. Kétoldalt a falon őszi tájképek
sorakoztak és néhány angol idézetes fémtábla. Kopogó léptekkel indultam el a
mellékhelyiség irányába, és amint beléptem, odabent is jótékony félhomály
fogadott. Éppen kezet mostam, mikor észrevettem a márványpulton felejtett
lapokat. Fekete filctoll árválkodott mellettük, és valaki teleírta a fehér
felületet: macskakaparással szerepeltek rajta a szavak, de azt jól sejtettem,
hogy egy dalszöveget láttam. Talán a címét is helyesen olvastam: We
Don’t Have To Dance by Andy
Black.
–
Rachel? – kopogott Andy. – Minden rendben?
Megköszörültem
a torkomat, és halkan válaszoltam:
–
Igen – motyogtam, miközben felkaptam a lapokat és kilöktem az ajtót. – Ezeket
bent felejtetted – mutattam feléje a papíráradatot, amint megpillantottuk
egymást.
– Mi
közöd van hozzá?!
–
Bocsánat… – hajtottam le a fejemet. – Nem akartam, hogy elázzanak a mosdó
mellett! Akárki is írta… igazán jó a szöveg! – suttogtam, és kiengedtem a
tüdőmbe rekedt sóhajt.
–
Black? – kérdeztem.
– Az
a művészi nevem, Rach.
–
Elénekeled? Kérlek! – Talán azért enyhült meg, mert úgy néztem rá, mint egy
kisbaba, vagy éppen azért, mert értékeltem a fáradalmait, a munkáját. Sosem
fogom megtudni, de Andy aprót bólintott, és intett, hogy fáradjak előre.
– Szándékosan
rázod a csípődet? – tudakolta buja hangon. Megpördültem, és élesen ránéztem:
–
Nem rázom a csípőmet, Mr. Black!
– Ne
nevezz így!
– Ne
tégy rólam megállapításokat! – vágtam rá.
– Ne
lopd el a papírjaimat!
– Én
nem… – háborodtam fel, mire mindketten eszeveszett nevetésben törtünk ki.
–
Mindig ennyire elviselhetetlen vagy? – pillantott rám.
–
Csak ha a társaságodban vagyok. Te is ennyire kötekedős szoktál lenni?
–
Nem. De téged jó ugratni – vallotta be kertelés nélkül. Kuncogtam az
őszinteségén, aztán leültem az egyik bárszékre, összefontam az ujjaimat, és a
kézfejemen megtámasztottam az államat.
–
Nos, hallgatlak!
–
Egy pillanat – kacsintott rám Andy. – Van nekem egy különleges szerzeményem, ami
látványosabbá fogja tenni ezt az egészet. – Kinyitotta az egyik szekrényt, és
kotorászni kezdett benne, aztán előhúzott egy fekete dobozt. – Ez egy fekete
mikrofon, aminek a széle és a szára világít – kacsintott rám. – Lekapcsolok
minden más lámpát, és az élmény máris adott lesz. Ezt figyeld! – Andy lekattintotta
a hangulatvilágítást, egy röpke másodpercre kísérteties sötétség telepedett a
szalonra, aztán bekapcsolta a mikrofont. Ragyogó, gyémántos fény áradt szét a
feketeségben, fehér fénybe vonta az arcát, és kihangsúlyozta a vonásait. A
mikrofont az ajkához emelte, lehajtotta a fejét és becsukta a szemét, miközben
megnyomott egy gombot, és a pulton álló mini hifi berendezésből dübörgő
akkordok áradtak felém. Teljesen átszellemült; a zenének szentelte minden egyes
pillanatát, rezdülését, szívdobbanását.
– Record scratch; Steve Miller Band, Tattooed
necks and tattooed hands, Oh, how don't you drown in a rain storm? –
dúdolta mély, férfias hangján, mire bizsergés szaladt végig rajtam. Olyan
átéléssel bámultam, mint korábbi életem során soha, senkit. Még Javierre sem
tudtam olyan intenzíven koncentrálni, mint rá. Könnyek lopakodtak a szemembe,
és pislogás nélkül figyeltem…
– We don't have to talk, We don't have to
dance, We don't have to smile, We don't have to make friends, It's so nice to
meet you, Let's never meet again, We don't have to talk, We don't have to dance…
– énekelte, és én a ritmusra ringatóztam a bárszéken. Fekete haja a tekintetébe
omlott, a nyakán kidagadtak az erek, és az ujjai biztosan feszültek a mikrofon
végére. A bütykei fehérre színeződtek a rájuk gyakorolt erőfeszítéstől, és az
ujjatlan bőrkesztyű megfeszült a kézfején.
– We don't
have to talk, talk, talk, talk, talk, talk, talk, talk… – dúdolta hosszasan
ismételve, fokozatosan elhalkulva, aztán lehajtotta a fejét és minden dallam
elhalt. Megkövülten ültem, és egy ideig képtelen voltam bármiféle hangot
kierőszakolni a torkomon. Minden szó belém fagyott a döbbenetem hatására.
– Ez
csodálatos volt – suttogtam egy idő után. – Tényleg! – feleltem lelkesen, és az
ujjbegyemmel leitattam a szemem sarkába lopakodó könnycseppjeimet.
–
Hát… otthon van még pár dalom! – jegyezte meg Andy, és felkapcsolta a
világítást. Újra teljes fényárba borult a helyiség. A mikrofont visszapakolta a
helyére, és az asztalnak dőlt, félig felülve rá, miközben az egyik lába lazán
lelógott. – Holnap este átjöhetnél, ha van kedved! – kacsintott rám.
Megfontoltam magamban a választ, és egy részem óva intett tőle (nem tudom,
miért…), de végül a kíváncsiságom győzedelmeskedett az ellenállásom fölött:
–
Megbeszéltük!
*
Másnap
izgatottan ébredtem, és úgy éreztem, hogy csigalábon vánszorog az idő.
Próbáltam elütni a szabad óráimat, de egyetlen olyan ötletem sem volt ennek
kivitelezése érdekében, ami le is kötött volna. Délben felhívtam Nate-et, hogy
jöjjön át. A barátjával múlatta az időt, de megígérte, hogy fél óra múlva
benéz. Azt is hozzátette, hogy a hétvégén elhív egy közös vacsorára, és
megismerteti velem a párját. Igencsak örültem feltörő lelkesedésének, és amikor
kopogtatott, szinte száguldottam az ajtóhoz, majd a nyakába ugrottam:
–
Majdnem eluntam a fejemet – vihogtam, miközben tisztességesen megszorongatott.
Mosolyogva néztünk egymásra. – Gyere be! – intettem.
–
Este átmegyek Andyhez… – újságoltam el a nagy hírt, és ha lehet, Nate szeme a
kétszeresére tágult.
–
Valóban? És miért? – vigyorgott rám.
–
Tegnap előadta nekem egy számát. Ő írta, és rohadt jó volt, úgyhogy
felajánlotta, hogy elénekel még párat nekem…
– Jó
vagy, csajszi! Szerintem rád hajtott a srác… – jegyezte meg csipkelődve Nate.
–
Jaj, hagyjad már! Ez semmit sem jelent – suttogtam.
–
Ahogy gondolod – motyogta egyetértően. – Este eldoblak a lakásához, ha
gondolod!
– Az
jó lenne. SMS-ben már leírta a címet.
A
nap további része filmnézéssel és nevetéssel telt, később pedig majdnem két
órán keresztül készültem, mire elindultunk. Odakint könnyű zápor áztatta az
utcákat, és a forgalom sem volt annyira elviselhetetlen. Nate leparkolt a
kivilágított ház előtt, amit nagy udvar ölelt körbe, és a tenyerét a kézfejemre
simította:
–
Bármi van, üzenj! Oké? – sóhajtotta, miközben szorosan magához ölelt.
Elmosolyodtam, mert meglepően jól esett a gondoskodása.
–
Ígérem! – tartottam fel a kisujjamat, és összefűztem az övével.
–
Na, menj, kislány! Nehogy lemaradj bármiről is…
Kiszálltam,
biccentettem Nate-nek, aztán figyeltem, ahogy elhajtott. Beléptem a kis,
kovácsoltvas kapun, és a kacskaringós, kövekkel kirakott ösvényen indultam a
ház felé. Mellettem tujabokrok övezték az utat, és halvány kerti világítás
tette hangulatosabbá az udvart. Odabentről tompa fény áradt ki az éjszakába;
felsétáltam a tornácra, aztán hármat kopogtattam. Miután egy fél percet vártam,
és senki sem nyitott ajtót, újra megismételtem a mozdulatot. Bár ne tettem
volna! Amikor kinyílt az ajtó, azt kívántam, bárcsak lemaradtam volna erről…
Bárcsak lerobbant volna Nate kocsija, bárcsak árvíz söpört volna végig a
városon, hogy ne tudjak eljutni ide, bárcsak… bárcsak ne ajánlotta volna föl
nekem Andy, hogy látogassam meg! Ott állt az ajtóban… Hosszú évek óta nem
láttam az illetőt, de ő ugyanúgy megőrizte a jóképűségét. Elszorult a szívem,
és majdnem összecsuklottam a sokktól. Javier bámult rám.
____________
Egy véleményre azért még számíthatok? :(
Szia! :) mindenképp folytasd, szép hosszú fejezeteket írsz, ügyesen, jól fogalmazol. Keep up the good work, megéri :)
VálaszTörlésx
Szia! :) Nagyon jól esik a biztatásod, és már pár napja gőzerővel dolgozom a folytatáson, amit hamarosan publikálok! Köszönöm, hogy írtál! Örültem. <3
TörlésSam xXx
Jegyezd meg, az én komimra mindig számíthatsz!;)
VálaszTörlésIgazad van...ez tényleg nem szívroham. Ez már halál. Azt hiszem a Larry talin kerülj el, mert kapni fogsz ezekért a függővégekért!😱xD
Imádtam! És omg We don't have to dance! Awww annyira odavagyok azért a számért!😍
Úgy éreztem, hogy ott lesz Javier! Tudtam!😱
És ez az! Javier&Andy csók!😍 Köszönöm, köszönöm!😍😘 Best rész mostantól!
Nagyon kiváncsi vagyok, most mi lesz, szóval kérlek siess! Csak az én kedvemért!😱
Puszi xx
U.I.: Nyugi, nem foglak megölni a talin...talán.😂😘
(Bogi vagyok)
TörlésSzia! Hm... talán a Larry tali előtt is tudnék szolgálni egy kis kiengeszteléssel. Ha gondolod, privátban mesélek erről a sztoriról pár érdekességet (spoilermentesen, természetesen). ♥ Megnyugtató a tudat, hogy mindig írsz nekem, és imádom a véleményeidet. Valósággal várom, és mindig fellesek az oldalra, hogy na, Bogi írt-e nekem... ;)
TörlésÉs rájöttem, hogy megváltoztattad a nevedet. Szerintem jól hangzik. Láttam wattpadon is. ;) Ötletes.
A következő rész még nagyobb sokk lesz, de a vége már nem lesz annyira meghökkentő... bár nem tudom... én szeretek izgalmas végeket írni egy-egy fejezetnek.
Köszönöm a támogatást. Mint mindig. Soha el nem múló szeretettel: Sam xXx ♥♥♥
U.i.: Hát ne is, különben sosem fog kiderülni a Locked-in vége. :P
TörlésPuszillak. ♥
Helló,
VálaszTörlésEnnek célja, hogy tájékoztassa a lakosságot, hogy Mrs. Jane Alison, egy privát kölcsön hitelező nyit egy pénzügyi lehetőséget mindenkinek szüksége van anyagi támogatást. Adunk ki hitelt, 2% -os kamatláb az egyének, cégek és vállalatok szerint világos és érthető szabályait és feltételeit. kapcsolatba velünk még ma e-mailben, hogy ki tudjuk adni a hitelfeltételek között a: (saintloanss@gmail.com)