2017. január 19., csütörtök

1. évad NEGYEDIK fejezet: Fogságban

J a v i e r

Hallottam a halk kaparászást, de minden erőmmel azon voltam, hogy kirekesszem az ideborzoló hangot, ami előszeretettel furakodott a koponyámba. Kibaszottul zavart a szerencsétlen dögök futkározása. A kis talpak idegesítő táncot jártak a fejem fölött, és nem hagytak nyugodni. Vergődtem. Forgolódtam a keskeny, szűk rézágyon, amin a pihenés nem volt valami kellemes, és folyton össze kellett húznom magam. Utáltam az egereket. Áldottam, hogy a padlásról szűrődött le, nem pedig a cellámba telepedtek be. A Robert James mentális kórházban tengettem a napjaimat, miután elkaptak. Nancy árulása csillapíthatatlanul égette a mellkasomat; nem akart szűnni a perzselő kín. Andy rendszeresen bejárt hozzám, miután megtudta, hogy hová szállítottak el. A barátságunk egyre jobban erősödött, később pedig eltéphetetlen kötelékké érett.
Fogalmam sincs, mennyi ideig voltam eszméletlen, miután Nancy meglőtt a kábító lövedékkel töltött pisztollyal, de elég sokáig ahhoz, hogy tökéletes téboly alakuljon ki a házban. Aznap nem volt szolgálatos a másik őr – Bill –, akit megbíztam, hogy felügyelje a kurvákat, csak Nancy tartotta a frontot. A bőröm égőn bizsergett, amikor felébredtem. Csend fogadott. Eszeveszett némaság, ami egyből megrémített: jól tudtam, hogy valami nincs rendben, mégis kellett egy perc, hogy felnyomjam magamat, mert a fejem lüktetése kicsit sem akart alábbhagyni, sőt, baszottul erősödött. A tenyeremet a betontörmelékes padlóra tapasztottam, és bevetettem minden erőmet: térdre ereszkedtem, és miután visszanyertem az egyensúlyérzékemet, mindkét kezemmel a halántékomat szorongattam. A koponyám szét akart hasadni. Már félhomály volt, mikor éles reflektorfények tűztek be a repedezett ablaküvegek résein át. Az egyik a szemembe villant. A világos pászmákba mély árnyalatok is keveredtek: piros és kék sugarak olvadtak össze, táncoltak a szemem előtt. A rendőrség – kólintott fejbe a tudat. Felszökött a pulzusom, és az adrenalin minden porcikámat elárasztotta. Megfeledkeztem a korábbi fájdalomról, és riadtan álltam fel, hogy a falhoz préselhessem a hátamat. Már késő volt. Az igazságszolgáltatók betörték az ajtót, és fegyverekkel közeledtek felém. Pillanatok alatt felmérték a helyet; esélyem sem lett volna elszabadulni. Nem akartam golyót kapni, úgyhogy megadtam magamat, és térdre ereszkedtem. Hűvös tekintetek, gyanakvó pillantások és megvető grimaszok kereszttüzében találtam magam. Cseppet sem volt hízelgő a dolog, de talán megérdemeltem: Nancy elérte, amit akart. Rachel elérte, amit akart. Hamarosan bezárnak. Beleborzongtam a keserű gondolatba, hogy a szabad akaratomat a végletekig fogják korlátozni, és eljön az idő, amikor nem tehetek azt, amit akarok. Ott, abban a pillanatban megesküdtem, hogy Rachel nyomára fogok akadni. Nélküle Nancynek esélye sem lett volna kijutni a porfészekből. Az uralmam alatt volt. Rach már nehezebb eset volt. Rejtőzött valami leírhatatlan benne, ami a kezdetektől megfogott, és magához láncolt: egy különös vonzás, ami folyton felé húzott, azt táplálta belém, hogy vágyjak rá, akarjam őt, és minden más csak másodlagos legyen. Elfogtak! Engem, Javier Hamiltont, a folyton törtető bűnözőt, aki mesterien intézte az ügyeit, és a legprofibb bizalmasokat tudhatta a háta mögött. Az utóbbiban volt a hiba. Nancy zsenialitása tette be nekem a kaput, és hozta el számomra az igencsak taszító végzetet. A rendőrök szoros kört alkottak körülöttem, aztán az egyik előre lépett, és megbilincselt. Tehetetlen rongybabaként dőltem oldalra, mert a fájdalom túl erős volt a karomban, ahová a lövedék fúródott be, és az üres golyó rémesen sértette a bőrömet. A vér már megalvadt a pólómon, de a seb még kitartóan lüktetett. Két tagbaszakadt fickó felemelt, szinte rádobtak egy hordágyra, és cseppet sem óvatosan kivittek a házból. A lepedőnek orrfacsaró fertőtlenítőszaga volt, miközben utoljára visszabámultam, hogy az emlékezetembe véshessem a házat, ahol minden elkezdődött, később pedig véget ért. A falakat, melyek repedéseiben megannyi titkos emlékem rejtőzött. Újra meg újra rá akartam nézni, mert a futó pillantások nem tűntek elegendőnek, de elém állt egy őr, és elzárta a kilátást. Feltoltak a kocsi rakterébe. Hiába próbáltam felemelni a fejemet, hogy kikémlelhessek az éjszakába, már késő volt; hatalmas dörrenéssel bezárult a vasajtó (mintha a hang igyekezett volna figyelmeztetni, hogy nemsokára megfizetek minden vétkemért…), és sötétség borult körém.
__________________

Amikor magamhoz tértem, finom szellő simogatta az arcomat, de nem nyitottam ki a szememet. Elképzeltem, hogy enyém a világ. Mindent én uralok. Egy tenger homokos partján fekszem, a körmeimmel a lágy, nedves szemcsékbe vájok, amelyek puha massza módjára olvadnak szét az ujjaim között. Rachel közben a farkamon lovagol, én pedig hangosan káromkodom, és minden izmom megfeszül, ahogy finom kis puncija a szerszámomra feszül. Lázasan mozgatom a csípőmet, és szüntelenül nyöszörgök. Gyorsan érkezett a villámfájdalom, olyan átütő erővel, hogy elfeledtette a korábbi képzelgésem, és a vízióm gyorsan elhalványult. Felpattant a szemem. Szinte égett a szemhéjam, ezért sűrűn pislogva bámultam a félhomályos mennyezetet. Fokozatosan ugrottak be az emlékek. Megmozgattam a fájó vállamat. Aztán a lábamat. Az izmaim édes bénultságban játszottak – nem volt valami kellemes. A hideg szellőhöz társult a halk, morajló zúgás is, és amint felpillantottam, rájöttem, hogy a légkondicionáló hangját hallottam. A kis férgek még le is vetkőztek: lecsupaszítva feküdtem egyetlen szál fekete bokszerben. Elég bizarr látványt nyújtottam, és bizonyára a leghíresebb női magazin összes olvasója nyálcsorgatva bámult volna rám, én mégis elég kellemetlenül éreztem magamat. Bezárva. Még sosem jártam börtönben, de jól tudtam, hogy mi várhat rám odabent. Aki Mexikóváros alvilágában dolgozik, az némileg tisztában van a dolgokkal. Nagyon kellett ügyelni, hogy minden zavartalan legyen körülötted, mert a rendőrök mindenhol ott legyeskedtek, és a megfelelő pillanatban lecsaptak, akár cápa az áldozatára. Vártam, hogy egy-egy rab odaosonjon hozzám, vitát kezdeményezzen, vagy csak tüzetesebben a megfigyelése alá vonjon, de egyedül voltam. Csönd volt, hideg és sötétség. Valójában éhes is voltam, de bármerre bámultam, feketeség fogadott. Órák telhettek el, mire felbukkant valaki. Fura volt, hogy uralkodtak fölöttem – az idők során megszokottá vált számomra, hogy mindig az én kezemben van az irányítás. A szokásokat baromi nehéz levetkőzni.
– Az ebédje – suttogta az illető, de nem lépett be, csak a vastag vasajtó rácsos ablakát nyitotta ki, behelyezett egy tál valamit, aztán visszareteszelte. Éppen meg akart fordulni, amikor utána szóltam:
– Várjon… – kiáltottam; a hangom karcosan és reszelősen csengett. – Hol vagyok?
– A Robert Jamesben – válaszolta az illető, aztán kopogó léptekkel távozott. Ismét egyedül maradtam. Az ételhez hozzá sem nyúltam. Fantáziáltam. Rachelről. Órákon keresztül uralta a gondolataimat, a testem pedig kiéhezetten vágyakozott utána. Annyit maszturbáltam, hogy a csuklóm már sajgott, a bicepszem lüktetett, de azért még vertem a farkamat, ami a második orgazmus után is olyan kőkeményen állt, mint a kezdetekkor. Később oldalra fordultam, de még magamnak sem vallottam volna be, hogy megrémít a helyzet: ott, abban a magányos percben, senkire sem számítva, nem láttam értelmét az életemnek. Sosem kerültem bizonytalan helyzetbe a hétköznapokban; legtöbb nő a hatalmas önbizalmam miatt utált, de eljött a pillanat, amikor Javier Hamilton feledhetőnek érezte magát. Vagy csak ugyanazt kaptam vissza, amit másoknak adtam. Ekkor kezdtem megérteni, hogy mit jelent elrabolva lenni, de nem volt időm sokat tűnődni a dolgon: belülről fűtött a bosszú, és a düh végigégette a zsigereimet, hogy egyetlen görcsös csomópontba tobzódjon a szívem csúcsán. Megbosszulom, ígértem magamnak. Tulajdonképpen azért akartam elégtételt venni, amiért nem is lett volna jogom. Valójában én vétkeztem, de sosem játszottam sportszerűen. A legtöbb esetben önmagamat helyeztem előtérbe, az én érdekem és célom volt a ranglétra csúcsán. Sokszor piedesztálra emeltem a kívánságaimat, számos óhajomat, mintha valami görög istenség lennék, akit mindenki áhítozva szolgál. A pulzusom az egekbe szökött. Néhány óra leforgása alatt rádöbbentem, hogy valójában bezártak. Tényleg elfogtak. Tényleg nem sétálhatok ki. Őrjöngtem. Felpattantam a nyikorgó ágyról, és a falba öklöztem. Pillanatok alatt kiserkent a vérem, és vörösre festette a kézfejemet. A haragom lassan parázsló, veszedelmes tűz volt, ami ha egyszer kiszabadul, mindent feléget, ami csak az útjába kerül. Hevesen zakatoló szívverésem csupán hab volt a tortán. Addig ütöttem a falat, míg kinyílt az ajtó, és egy fehér köpenyes, körszakállas fickó alakja nyert formát a félhomályban.
– Most szórakozik, vagy valóban ez a hobbija? – kérdezte közömbösen az idegen férfi. Összeszorítottam az állkapcsomat, mert a nyelvemet durva szitokszavak égették.
– Nem, baszd meg, jókedvemben csinálom… – csúszott ki a számon, és szúrósan pillantottam az irányába.
– Lucas Wood vagyok – mutatkozott be, és beljebb sétált a helyiségbe. Az ajtó bezárult mögötte. Felötlött bennem, hogy odalépek hozzá, aztán beverem a pofáját, de gyanítottam, hogy a saját helyzetemet rontanám vele, úgyhogy visszafojtottam az elemi késztetést.
– Azért jöttem, hogy segítsek magán.
– Nem szorulok segítségre – vágtam rá csípősen, miközben visszatelepedtem az ágy szélére. A hideg fém a combomhoz tapadt, amitől libabőrös lettem.
– A nővérek hamarosan behozzák az intézeti viseletet – biccentett a doki. – Azt majd felveheti – tette hozzá.
– A sajátjaimat akarom.
Lucas tett egy körét az ágyam mellett, aztán karba fonta a kezét és tanakodva rám pillantott:
– Nézze, Javier – dőlt előre egy picit, éppen annyira, hogy nagyobb jelentőséget kölcsönözzön a mondandójának –, két út van. Vagy elfogadja, hogy így járt, vagy belepusztul.
– Ez elég kecsegető.
– Az aktája is az.
– Egypár csínytett. Nem nagy ügy – kuncogtam.
– Jó a humora – jegyezte meg az orvos.
Egy percre a gondolataimba mélyedtem, aztán egy kiadós sóhaj kíséretében kinyögtem a lelkem zavaros tengerén őrizgetett kérdést:
– Miért vagyok itt?
Luc a hajába túrt, és apró félmosolyra húzta az ajkát:
– Mindig van egy jó kérdése, igaz?
– Kettő is – kacsintottam rá, de a szorongást nem tudtam elűzni a testemből. Rútul befészkelte magát a végtagjaimba, és nem szándékozott onnan mozdulni.
– Nos, Javier… Rachel mindent elmondott. – Amint meghallottam a nevét, a szívem gyorsabban kezdett kalapálni. Bolond vagy! – súgta egy belső hang. A bennem lakozó ördög. Elkezdtél érzéseket táplálni iránta… Most állj le! – folytatta a lelkemben élő démon, ami belőlem táplálkozott, és lassan elemésztett.
– Mi mindent? – kérdeztem halkan. Nem voltam benne halálosan, száz százalékban biztos, hogy akarom tudni a választ. Az egyik felem vágyakozott utána, a másik hallani sem akart róla.
– Elrabolta, de jól bánt vele. A lány szerint így volt.
– Igen – feleltem.
– Bár szinte esküdni mernék, hogy Rachel Stockholm-szindrómás.
– Miből gondolja?
Lucas gúnyosan elvigyorodott.
– Mindig ilyen tudálékos, vagy csak előttem akar jó pontokat szerezni? – kuncogott az orvos, de semmi kedvem sem volt reagálni. Felvontam a szemöldökömet, és ez, vagy talán a dühös nézésem, megtette a hatását: Luc az ágyamhoz sétált, aztán letelepedett rá, de tisztességesen távolra tőlem.
– Megszerette magát. Ez elég magyarázat, nem gondolja?
Megköszörültem a torkomat, miközben a válaszomon agyaltam, amit pár másodperccel később kinyögtem:
– Imádom, hogy maguk, orvosok – néztem végig rajta kissé lekicsinylően –, mindig téves következetéseket vonnak le. Elrabolnak egy lányt, aki később érzéseket kezd táplálni a fogva tartója iránt, és maguk máris egy felületes diagnózist állapítanak meg. Stockholm-szindróma, pont. Arra nem is gondolnak, hogy talán valós érzések is lehetnek?! Nem pedig valami rohadt szindróma… Ne akarjanak betegségekről dumálni nekem.
– Nyugalom, Javier. A személyes véleményemet mondtam el. Lehetne elnézőbb is!
– Nincs szükségem az oktatására – szűrtem az összeszorított fogaimon át.
– Nos – nézett rám csípősen –, ameddig itt van, kénytelen lesz követni az utasításaimat. Én vagyok az orvosa, Javier – kacsintott rám. – Tudom, hogy nem örül, de ez van. Ez egy elmegyógyintézet, ahol mentálisan sérült bűnözőket is őrizetben tartunk. Jobb, mint egy börtön, nem igaz?
– Barom – suttogtam.
– Nem, én egy pszichoanalitikus vagyok – csapta össze a tenyerét. – Tudja, mit? Bírom az arrogáns stílusát. Jó színész, de én átlátok a kemény páncélon, Javier – motyogta, és kilépett a cellámból. Az ajtó a helyére kattant, és újra üdvözöltem a jó kis barátomat, a magányt. Egyedül voltam, mindössze a hideg falak vettek körül – na meg a sötétség. Az mindig ott volt. Akkor is, ha éppen egy tisztáson álltam napfényesőben, mert a lelkem mélyén található feketeséget semmi sem múlhatta fel. Ebben biztos voltam.
_________________

Lucas nagyon benézte a dolgot, és meglehetősen hiszékenynek bizonyult velem kapcsolatosan: elhitte, hogy bármit is fogok neki mondani. A második terápiás ülés volt. Egy kis, fehérre mázolt teremben zajlott, körülbelül tizenketten lehettünk, ha nem kevesebben. Mindenki elmondta a saját gondját-baját, egyedül csak én hallgattam. A napok csigalassúsággal vánszorogtak. A gondolataimban éltem. Minduntalan újrajátszottam a Rachellel közös emlékeimet. Valahogy tetszett, de nem akartam nyomósabb magyarázatot keresni rá. Egyszerűen szükségem volt ezekre az emléknyomokra az életben maradásra, és ahhoz, hogy ne őrüljek meg…
Egy nap Lucas valami mással keresett meg. Nyílt a kórterem ajtaja – amit én cellának hívtam –, és lassan besétált rajta.
– Ma különös hírrel jöttem, J – motyogta. Igen… Valójában sikerült elérnie, hogy eláruljam a becenevemet, de én nem tartottam nagy előrelépésnek. Egy fránya betűt nyögtem ki. Igazán nagy haladás! Valójában élveztem, hogy az emberek kívülről egy kőkemény, érzéketlen tuskónak néztek. Némileg igaz volt, de sosem engedtem senkinek, hogy alaposabban is kiismerjen. Szégyelltem az érzéseimet; azt, hogy képes vagyok mélyen érezni és szenvedélyesen szeretni. Erős férfinak vallottam magamat, aki egy ilyen gyengeséget nem engedhet meg magának.
– Miről lenne szó? – kérdeztem, mert Lucasnak sikerült felcsigáznia a gondolataimat. Kíváncsivá tett. Sőt! Izgatott voltam.
– Látogatód van, Javier – sóhajtotta, aztán a kezét nyújtotta: – Gyere!

A váróban Andy fel-alá járkált. Akkor találkoztunk utoljára, amikor elszakították tőlem… Érte küzdöttem, a barátságunkért, a kettőnk között kialakult sziklaszilárd szövetségért. Rachelt okoltam, az apját, és a közös múltunkat, amely mindhármunkat egy kalitkába rekesztett. Tudtam, hogy egyszer eljön az ideje annak is, amikor mindent el kell mesélnem, de még korainak véltem a dolgot… Andy rendszeresen bejárt hozzám. Hetente eljött, és abban az egy órában, amit a látogatók a foglyokkal tölthettek, próbáltunk sok mindenről beszélni. Minél többször látogatott meg, annál fontosabbá vált számomra. Hálaadás előtt felkeresett, és készített nekem egy különös ajándékot: egy papírból hajtogatott, kiszínezett karácsonyfát. Elérte, hogy a párnám mellé helyezzem, mint egy kisgyerek – esténként mellette aludtam el, és az ajándékot pásztázva minduntalan jóleső, meleg hála öntötte el a szívemet. Szilveszterkor elérte, hogy beengedjék és velem tölthesse az óév utolsó- és az újév első perceit. Andy mindig kitalált valamit, amivel némileg feldobta az intézetbeli raboskodásomat. Eleinte nem akartam bevallani, de később rádöbbentem, hogy mérhetetlenül fontossá vált számomra; első helyet kapott a lelkemben. Ő volt az egyetlen barátom. Jobb megbecsülni az ilyen kapcsolatokat. Amikor eljött a születésnapom ideje, Andy akkor sem hagyott cserben. Február huszonhat, egy keddi nap volt. A hó lassan olvadozni kezdett a felhők között előbukkanó nap meleg sugarai alatt, és madarak csicseregtek-daloltak a fák ágain. Újjászületett a természet, ami engem is pozitív energiával töltött fel. Az a nap valaminek a vége és a kezdete volt, mert számos új változás jött az életembe. Emlékeztem minden rezdülésre, rejtett, lopott pillanatra. A külvilág számára Javier Hamilton, a rosszfiú voltam. Ha önmagam lehettem, akkor csak egy férfi, aki ugyanúgy szeretetre vágyott, mint több millió másik a világon. A születésnapomon már kora hajnalban felébredtem, és újrajátszottam magamban az Andy-vel való megismerkedésem minden pillanatát. Emlékek lüktettek a fejemben, és a múltam olyan intenzíven játszódott le bennem, hogy a lelkemet elöntő szeretet mellett éreztem a bosszú ízét is, ami akkor árasztott el, amikor elvették tőlem Foltost… 
______________________

10 évvel korábban, Mexikóváros

Péntek volt; aznap reggel a szülei valamivel később vitték el őt az óvodába: Javier fél tizenegykor lépett be a vaskapun, ami nyikorogva csapódott be utána, és a könnyű szellő finoman borzolta a haját. Néhány fiú a homokban focizott, míg a többiek a csúszdát vették igénybe. Luiz a mászóka alatt ücsörgött a mellkasáig felhúzott térdel, lehajtott fejjel. J látta a távolból, hogy a kisfiú teste néha-néha megrándult, mintha sokkos remegés futott volna végig rajta, aztán újra megdermedt. Javier egy pillanatra elbizonytalanodott, mert nem akart ráijeszteni a fiúra, de aztán óvatosan elindult feléje. Luiz felnézett, és a tekintete csordultig telt riadalommal, mire J próbált szeretetteljes pillantásokat küldeni a fiú felé. A zsigereiben volt az ösztön, hogy megvédje a társait, és a bizonyításvágy, hogy megóvja a gyengébbet az erősebb hatalmától. Hangtalanul lekuporodott a gyerek mellé, és kis ujjacskáival megérintette a szipogó srác vállát:
– Mi történt? – formálta a szájával a szavakat.
Luiz felpillantott. Bő pulcsit viselt, aminek a kinyúlt ujja elrejtette a kezét; L felnyúlt, és a puha anyaggal felitatta az előszemtelenkedő könnycseppjeit.
– A bátyám. Bajban van – nyögte nagy nehezen, bár a hangja alig volt kivehető.
– Mit csinált?
Javier közelebb húzódott a fiúhoz, és jelentőségteljesen tekintett rá:
– Nekem elmondhatod, Luiz.
– Én szóltam neki! – mondta ingerülten. – Megmondtam, hogy ne beszéljen azzal a lánnyal, ő mégis megtette… Miért? Mindig rosszat csinál. Nincs itt anya, sem apa, hogy megvédjék! Én kevés vagyok hozzá… Hülye, hülye, Andy! – Luiz egy felnőtt felháborodásával beszélt, holott mindössze csak nyolc éves lehetett. Javier édesen elmosolyodott, és finoman megpaskolta a fiú hátát:
– Nyugodj meg! Nem lesz semmi baj. Ígérem, oké?
Luiz ajka azonnal mosolyra kunkorodott, és a könnyek felszáradtak az arcáról:
– Köszönöm – suttogta mély hálával a hangjában.

*
Javier unottan bóklászott az intézetkertben. Dél körül már egészen forrón sütött a Nap, úgyhogy levetette a piros pulóvert, amit még otthon adott rá az anyukája, és kedvtelve szaladt végig az apróra nyírt pázsiton. Mire az óvodaépület hátához ért, a fű már a lábszáráig ért és mindenfelé gyom burjánzott, amerre csak ellátott a szemével. Mégsem ez volt az, amire felfigyelt, ugyanis a drótkerítés, a füvet tarkító virágok, a kék ég mind-min tökéletesen hidegen hagyta őt. Halk nyöszörgést hallott, mintha valaki segítséget próbált volna hívni. Szorosan az épület mellé húzódott, és a hátát a langyos, göcsörtös, narancssárgára mázolt betonfalnak nyomta, úgy lépkedett oldalra. Amikor a sarokhoz ért, óvatosan kukkantott ki a rejtekhelyéről: három gyereket látott. Két fiút és egy megszeppent lányt, aki halálra vált arccal figyelte az események alakulását. A fekete hajú srác a földön feküdt, szorosan összehúzva apró testét, és a tenyerével védte a fejét, miközben a betontörmelékeken hánykolódott. A másik gyerek éppen ökölbe szorította a kezét, körbejárta a fiú testét, aztán lecsapni készült rá, de ekkor Javier kiugrott a fal mögül, és hangosan felkiáltott:
– MOST ÁLLÍTSD LE MAGADAT, TE KRETÉN!
          Hideg, fagyos csend telepedett a kis társaság minden tagjára, és szinte megdermedt az idő. A levegőben érezni lehetett a feszültséget; ott zümmögött körülöttük. Javier összenézett a földön fekvő fiúval, akinek a kék szeme hálásan tapadt rá, aztán észrevette, hogy a bántalmazója feléje indult: a vörös, alacsony, kövér srác (akinek a teste egy hordóra hasonlított…) dühödten meredt rá. Összecsaptak. Javier hagyta, hogy a hasába öklözzön a másik. Kiderült, hogy Malcolmnak hívják a malacpofájú gyereket. Malcolm teljesen átszellemült a diadalszomjtól, a siker ízétől, és csak a győzelemre tudott gondolni. Azt hitte, hogy J valami kis gyenge lurkó, aki nem mer kezdeményezni… de tévedett. Pár pillanattal később Javier akkora pofonnal jutalmazta a fiút, hogy szédülten tántorodott hátra. Malcolm térdre rogyott. Javier ököllel püfölte az arcát, miközben a lábával számtalanszor gyomorszájon rúgta. Nyílt a hátsó ajtó, és egy óvónő lépett ki rajta. Az ismeretlen lány felkiáltott.
– Ingreed néni! Az a hülye fiú. A fekete hajú… Már megint ránk támadt, és a haverja is elkapott bennünket! Segítsen, Ingreed néni – suttogta a kislány, és elsírta magát. Javier undorodva bámult rá. Jól tud hazudni, annyi biztos… – gondolta J, és megcsóválta a fejét, miközben a fűbe törölte a bütykeit színező vért. Ingreed ingerülten lépett Javier mellé:
– Vége van, kis lurkó! A szüleidnek kötelezni fogjuk rá, hogy más óvodába szállítsanak. Túl sok csínytevést követsz el – csóválta meg a fejét, és megragadta J karját. – A barátocskádat – intett a fekete fiú irányába, akiről Javier semmit sem tudott, és még a barátjának sem mondhatta, de nem vágott a nő szavába –, mivel a szülei elhagyták, a büntetőszobába visszük. Aztán egy év múlva áthelyezzük abba az intézetbe, ahová az összes többi igazán rossz gyerek kerül, ha nem tud viselkedni! – Javier abban a szent percben megfogadta, hogy ha egyszer bosszút állhat a nőn, nem fogja elszalasztani.
A napok kínkeservesen vánszorogtak. Javiert a szülei átíratták egy magánóvodába, ahol sokkal kellemesebb volt a környezet, mint az előző helyen, de a fiú visszavágyott oda (a sok galiba ellenére is). Szerette volna megismerni a titokzatos, fekete hajú fiút, akit megvédett. Már az első pillanatban szimpatikussá vált számára. Néhány nap múlva Javier visszalopózott a régi óvodájához. Tudta, hogy melyik ablak a büntetőszobáé, és vitt egy csavarhúzót magával, hogy feltörhesse és bemászhasson rajta. Szerencsére az épület hátánál volt, ott, ahol mindent gyom övezett, és a kutya sem járt arra, úgyhogy Javier szabad utat kapott, hogy meglátogathassa a fiút, akiről kiderül, hogy Andy Biersack a neve. De ő csak Foltosnak becézte, mert a teste tele volt kékeslila ütésnyomokkal. Minden nap elment hozzá. Hosszú órákon keresztül beszélgettek. Javier megfogadta, hogy egyszer bosszút áll Ingreeden, és a lányon, akinek valami Rachel volt a neve…
– Megbosszulom, hogy ezt tette veled az a fruska… – ígérte Javier, miközben szorosan ölelte Andyt, és egy puszit hintett a fiú feje búbjára. Attól kezdve elválaszthatatlanok lettek.

____________________

A visszaemlékezés ismét finoman pulzáló boldogsággal és szívfacsaró fájdalommal töltött el. Olyan kettős érzés volt ez, amit nem tudtam leküzdeni; kénytelen voltam megbarátkozni a tudattal, hogy ott, akkor két olyan embert is megismertem, akik fontossá váltak nekem, annak ellenére is, hogy az egyik nem érdemelne kíméletet. Évekkel később felkerestem egykori óvónőmet, és beteljesítettem azt, amit egy évtizeddel azelőtt megígértem Foltosnak. Elfogtam a nőt és magammal vittem a házba, később pedig Rachelt is becserkésztem. Az, hogy éppen az apjával utazott egy kocsiban azon az éjjelen, még keserűbbé tette számára a bosszúmat. Elégtételt vettem az egykori sok fájdalomért, ami engem és Andyt ért, mégis én voltam a gyilkos, akit utáltak, és akit őrültnek tartottak. Az élet szép…

*

A születésnapom délutánja különös emlékké nőtt a szívembe, és örökre beleforrt a tudatomba. Egyszerű ajándékot kaptam, mégis olyan többletjelentéssel bírt számomra, amit senki és semmi más nem adhatott volna meg nekem: Andy a karjára tetováltatta a becenevet, amit én adtam neki. Foltos, állt a bicepsze belső felén, és ahányszor rápillantottam, annyiszor édes melegség öntötte el a lelkemet. Úgy őriztek a Robert Jamesben, mintha egy beteg lennék: egy romlott, züllött elme, ami nem érdemel kegyelmet. Andy mégis feldobta a raboskodással eltöltött éveimet, mert én csupán egy börtönként tudtam tekinteni a helyre. Később kisétáltunk az intézet udvarára, és leültünk egy tölgyfa alá, aminek az ágai szinte söpörték a magasra nőtt füvet. A Nap meleg fénye áttűzött a fa lombkoronáján, és forrón simogatott végig az arcunkon. Ott állt egy kis fapad, aminek a széle pirosra volt mázolva, de az idő és a sok használat során elkopott rajta a festék, az esőtől pedig meghajlott az ülőkéje. Letelepedtünk rá, és csak bámultunk előre úgy, mintha semmi dolgunk sem lenne; a szellő könnyedén söpört végig rajtunk; olyan volt, mint a szabadság szele. Akkor még pár hónapom volt, amit le kellett töltenem ott. Mivel utána is figyelni fognak, és pár hétig nem lakhatok saját házban, Andy felajánlotta, hogy miután kiengedtek, meghúzhatom nála magam. Megmosolyogtatott a kedves, baráti gesztus, és rögtön vad reménykedés töltött el. Andy egy pillanatra a combomra tette a kezét, miközben felém fordult: a szemembe bámult, összeolvadt a tekintetünk, és ott, akkor semmi más sem számított, csak az, hogy egymást segítjük. Hihetetlen erős volt a köztünk kialakult kötelék, és jól tudtam, hogy sosem hagynám el őt, és bármit megadnék neki, amire csak vágyik. Megérdemelte. Finom széllöket cirógatta végig az arcunkat, felborzolta a hajamat, és Andy közelebb csúszott hozzám. Valamiért… megszólalt a fejemben a vészcsengő, annyira idegennek hatott a mozdulat. Hirtelen úgy éreztem, mintha egy idegen világba csöppentem volna, körülöttem ismeretlen, feltérképezetlen helyekkel, dolgokkal és érzésekkel, melyek arra várnak, hogy megtapasztaljam őket. Foltos a borostás államra simította a tenyerét, és belenézett a szemembe:
– Szia – köszönt, mintha most ismerkednénk először. Nem mertem megszólalni, annyira remegett a gyomrom, és az izmaim kőkeménnyé feszültek. Andy nem várta meg, hogy válaszoljak, mert amikor kinyitottam a számat, hogy elsuttogjam a szavakat, fölém hajolt és az ajkát az enyémre tapasztotta. Robbanásszerűen öntött el a kéj. Utána rohamléptekben érkezett az undor, és nem vártam meg, hogy bármit is mondjon, visszarohantam az épületbe. Újra a négy fal között akartam lenni, a sötétségben. A magány minden bizonnyal vigyorogva várt már rám a cellámban…
*

Az esetet mély hallgatás követte. Én nem beszéltem róla, Andy meg nem hozta fel a témát, aminek külön örültem. Utána egy hónapig a színét sem láttam, de egy napsütéses vasárnap délelőtt újra meglátogatott a pszichiátrián. Aznap már egy asztalnál ültünk – tisztességes távra egymástól, és hosszasan farkasszemeztünk, mire Andy törte meg a csöndet:
– Láttam a lányt! – Három szó volt, nekem mégis a világ szétrobbanását és újjászületését jelentette.
– Rachel? – nyögtem olyan halkan, hogy kételkedtem abban, meghallotta-e. Andy bólintott. Ezer nap sűrített energiája tobzódott a lelkemben.
– Ismerek két lányt! Velük bukkant fel a Tattoosban pár napja.
          Biccentettem. Mindössze két hetem volt a szabadulásig; szinte tűkön ülve vártam, hogy kiléphessek az épületből, és végre magam mögött tudhassam a rabságom minden egyes pillanatát.
– Két hét. Ennyi maradt – szólalt meg Foltos, mintha a gondolataimban olvasott volna. Halvány félmosolyt küldtem feléje, és összefűztem az ujjaimat az asztalon. Kissé oldalra biccentettem a fejemet, úgy pásztáztam.
– Alig várom – vigyorogtam meglehetősen szélesen. Andy az enyém felé csúsztatta a kezét, mintha meg akart volna simítani az ujjbegyével, de aztán észhez tért, és visszaejtette az ölébe.
– Én is, Javier – sóhajtotta kissé rezignáltan, és nem tudtam mire vélni a hanglejtését. Nem kérdeztem rá. Letelt a látogatási idő; Andy azzal az ígérettel távozott, hogy pontosan tizennégy nap múlva visszajön értem. Minden este úgy hajtottam álomra a fejemet, hogy ez a remény táplálta a lelkemet. Ezért érte meg kitartanom. Különben is… mindenki tudta, hogy egy erős, megingathatatlan férfi vagyok. Néha mégis sikerült elérzékenyülnöm. A kemény külső mögött nekem is érző szív rejtőzött. Még akkor is, ha ezt sokan nem látták be…
____________________
R a c h e l

– Ismertem egy fiút, akit Javiernek hívtak – mondta Andy, és jelentőségteljesen pillantott rám. – Ő volt a legjobb barátom.
 – Ó! – nyögtem, mert képtelen voltam helyes mondatokat formálni. Nem akartam leleplezni magam; elárulni, hogy mindent tudok. Ráébreszteni, hogy ismerem a múltját és tisztában vagyok azzal, hogy ki az a rejtélyes Javier. Ő a Hamilton fivérek egyike. Később megtudtam, hogy van még öt bátyja, és ő a legkisebb a családban – de ez hétpecsétes titoknak bizonyult még számomra is, és nem akartam túl sok időt agyalni ezen. Andy közben rendületlenül alkotta a tetoválásomat, ami pár percen belül igazán szép formát nyert, és szinte áhítattal figyeltem a munkafolyamatát. Mikor végzett, apró mosolyt villantottam rá:
– Ez csodálatos – suttogtam meghatottan, mert a múltamat rejtette. Javiert. Bármennyi rosszat is tett nekem, annyi jót adott, amennyit még soha, senki. És nem, nem vagyok Stockholm-szindrómás! A legkevésbé sem – töprengtem magamban. Andy fertőtlenítős ronggyal végigitatta a tetoválásom körüli helyet, nehogy begyulladjon a bőröm, aztán valami speciális védőfóliával vonta be a frissen elkészült tetkómat.
– Kimegyek a mosdóba. Merre találom? – kérdeztem. Andy lekapcsolta a reflektorfényt, amivel a csuklómat világította meg, és helyette az kislámpát kattintotta fel, ami kellemes, sárgás félhomály varázsolt a helynek.
– Jobbra a második ajtó – felelte az eszközöket pakolva. A tetováló szék utáni kis, vörösre mázolt folyosóra mutatott. Kétoldalt a falon őszi tájképek sorakoztak és néhány angol idézetes fémtábla. Kopogó léptekkel indultam el a mellékhelyiség irányába, és amint beléptem, odabent is jótékony félhomály fogadott. Éppen kezet mostam, mikor észrevettem a márványpulton felejtett lapokat. Fekete filctoll árválkodott mellettük, és valaki teleírta a fehér felületet: macskakaparással szerepeltek rajta a szavak, de azt jól sejtettem, hogy egy dalszöveget láttam. Talán a címét is helyesen olvastam: We Don’t Have To Dance by Andy Black.
– Rachel? – kopogott Andy. – Minden rendben?
Megköszörültem a torkomat, és halkan válaszoltam:
– Igen – motyogtam, miközben felkaptam a lapokat és kilöktem az ajtót. – Ezeket bent felejtetted – mutattam feléje a papíráradatot, amint megpillantottuk egymást.
– Mi közöd van hozzá?!
– Bocsánat… – hajtottam le a fejemet. – Nem akartam, hogy elázzanak a mosdó mellett! Akárki is írta… igazán jó a szöveg! – suttogtam, és kiengedtem a tüdőmbe rekedt sóhajt.
– Black? – kérdeztem.
– Az a művészi nevem, Rach.
– Elénekeled? Kérlek! – Talán azért enyhült meg, mert úgy néztem rá, mint egy kisbaba, vagy éppen azért, mert értékeltem a fáradalmait, a munkáját. Sosem fogom megtudni, de Andy aprót bólintott, és intett, hogy fáradjak előre.
– Szándékosan rázod a csípődet? – tudakolta buja hangon. Megpördültem, és élesen ránéztem:
– Nem rázom a csípőmet, Mr. Black!
– Ne nevezz így!
– Ne tégy rólam megállapításokat! – vágtam rá.
– Ne lopd el a papírjaimat!
– Én nem… – háborodtam fel, mire mindketten eszeveszett nevetésben törtünk ki.
– Mindig ennyire elviselhetetlen vagy? – pillantott rám.
– Csak ha a társaságodban vagyok. Te is ennyire kötekedős szoktál lenni?
– Nem. De téged jó ugratni – vallotta be kertelés nélkül. Kuncogtam az őszinteségén, aztán leültem az egyik bárszékre, összefontam az ujjaimat, és a kézfejemen megtámasztottam az államat.
– Nos, hallgatlak!
– Egy pillanat – kacsintott rám Andy. – Van nekem egy különleges szerzeményem, ami látványosabbá fogja tenni ezt az egészet. – Kinyitotta az egyik szekrényt, és kotorászni kezdett benne, aztán előhúzott egy fekete dobozt. – Ez egy fekete mikrofon, aminek a széle és a szára világít – kacsintott rám. – Lekapcsolok minden más lámpát, és az élmény máris adott lesz. Ezt figyeld! – Andy lekattintotta a hangulatvilágítást, egy röpke másodpercre kísérteties sötétség telepedett a szalonra, aztán bekapcsolta a mikrofont. Ragyogó, gyémántos fény áradt szét a feketeségben, fehér fénybe vonta az arcát, és kihangsúlyozta a vonásait. A mikrofont az ajkához emelte, lehajtotta a fejét és becsukta a szemét, miközben megnyomott egy gombot, és a pulton álló mini hifi berendezésből dübörgő akkordok áradtak felém. Teljesen átszellemült; a zenének szentelte minden egyes pillanatát, rezdülését, szívdobbanását.
Record scratch; Steve Miller Band, Tattooed necks and tattooed hands, Oh, how don't you drown in a rain storm? – dúdolta mély, férfias hangján, mire bizsergés szaladt végig rajtam. Olyan átéléssel bámultam, mint korábbi életem során soha, senkit. Még Javierre sem tudtam olyan intenzíven koncentrálni, mint rá. Könnyek lopakodtak a szemembe, és pislogás nélkül figyeltem…
We don't have to talk, We don't have to dance, We don't have to smile, We don't have to make friends, It's so nice to meet you, Let's never meet again, We don't have to talk, We don't have to dance… – énekelte, és én a ritmusra ringatóztam a bárszéken. Fekete haja a tekintetébe omlott, a nyakán kidagadtak az erek, és az ujjai biztosan feszültek a mikrofon végére. A bütykei fehérre színeződtek a rájuk gyakorolt erőfeszítéstől, és az ujjatlan bőrkesztyű megfeszült a kézfején.
We don't have to talk, talk, talk, talk, talk, talk, talk, talk… – dúdolta hosszasan ismételve, fokozatosan elhalkulva, aztán lehajtotta a fejét és minden dallam elhalt. Megkövülten ültem, és egy ideig képtelen voltam bármiféle hangot kierőszakolni a torkomon. Minden szó belém fagyott a döbbenetem hatására.
– Ez csodálatos volt – suttogtam egy idő után. – Tényleg! – feleltem lelkesen, és az ujjbegyemmel leitattam a szemem sarkába lopakodó könnycseppjeimet.
– Hát… otthon van még pár dalom! – jegyezte meg Andy, és felkapcsolta a világítást. Újra teljes fényárba borult a helyiség. A mikrofont visszapakolta a helyére, és az asztalnak dőlt, félig felülve rá, miközben az egyik lába lazán lelógott. – Holnap este átjöhetnél, ha van kedved! – kacsintott rám. Megfontoltam magamban a választ, és egy részem óva intett tőle (nem tudom, miért…), de végül a kíváncsiságom győzedelmeskedett az ellenállásom fölött:
– Megbeszéltük!
*

Másnap izgatottan ébredtem, és úgy éreztem, hogy csigalábon vánszorog az idő. Próbáltam elütni a szabad óráimat, de egyetlen olyan ötletem sem volt ennek kivitelezése érdekében, ami le is kötött volna. Délben felhívtam Nate-et, hogy jöjjön át. A barátjával múlatta az időt, de megígérte, hogy fél óra múlva benéz. Azt is hozzátette, hogy a hétvégén elhív egy közös vacsorára, és megismerteti velem a párját. Igencsak örültem feltörő lelkesedésének, és amikor kopogtatott, szinte száguldottam az ajtóhoz, majd a nyakába ugrottam:
– Majdnem eluntam a fejemet – vihogtam, miközben tisztességesen megszorongatott. Mosolyogva néztünk egymásra. – Gyere be! – intettem.
– Este átmegyek Andyhez… – újságoltam el a nagy hírt, és ha lehet, Nate szeme a kétszeresére tágult.
– Valóban? És miért? – vigyorgott rám.
– Tegnap előadta nekem egy számát. Ő írta, és rohadt jó volt, úgyhogy felajánlotta, hogy elénekel még párat nekem…
– Jó vagy, csajszi! Szerintem rád hajtott a srác… – jegyezte meg csipkelődve Nate.
– Jaj, hagyjad már! Ez semmit sem jelent – suttogtam.
– Ahogy gondolod – motyogta egyetértően. – Este eldoblak a lakásához, ha gondolod!
– Az jó lenne. SMS-ben már leírta a címet.
A nap további része filmnézéssel és nevetéssel telt, később pedig majdnem két órán keresztül készültem, mire elindultunk. Odakint könnyű zápor áztatta az utcákat, és a forgalom sem volt annyira elviselhetetlen. Nate leparkolt a kivilágított ház előtt, amit nagy udvar ölelt körbe, és a tenyerét a kézfejemre simította:
– Bármi van, üzenj! Oké? – sóhajtotta, miközben szorosan magához ölelt. Elmosolyodtam, mert meglepően jól esett a gondoskodása.
– Ígérem! – tartottam fel a kisujjamat, és összefűztem az övével.
– Na, menj, kislány! Nehogy lemaradj bármiről is…
Kiszálltam, biccentettem Nate-nek, aztán figyeltem, ahogy elhajtott. Beléptem a kis, kovácsoltvas kapun, és a kacskaringós, kövekkel kirakott ösvényen indultam a ház felé. Mellettem tujabokrok övezték az utat, és halvány kerti világítás tette hangulatosabbá az udvart. Odabentről tompa fény áradt ki az éjszakába; felsétáltam a tornácra, aztán hármat kopogtattam. Miután egy fél percet vártam, és senki sem nyitott ajtót, újra megismételtem a mozdulatot. Bár ne tettem volna! Amikor kinyílt az ajtó, azt kívántam, bárcsak lemaradtam volna erről… Bárcsak lerobbant volna Nate kocsija, bárcsak árvíz söpört volna végig a városon, hogy ne tudjak eljutni ide, bárcsak… bárcsak ne ajánlotta volna föl nekem Andy, hogy látogassam meg! Ott állt az ajtóban… Hosszú évek óta nem láttam az illetőt, de ő ugyanúgy megőrizte a jóképűségét. Elszorult a szívem, és majdnem összecsuklottam a sokktól. Javier bámult rám. 
____________

Egy véleményre azért még számíthatok? :( 

7 megjegyzés:

  1. Szia! :) mindenképp folytasd, szép hosszú fejezeteket írsz, ügyesen, jól fogalmazol. Keep up the good work, megéri :)
    x

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! :) Nagyon jól esik a biztatásod, és már pár napja gőzerővel dolgozom a folytatáson, amit hamarosan publikálok! Köszönöm, hogy írtál! Örültem. <3

      Sam xXx

      Törlés
  2. Jegyezd meg, az én komimra mindig számíthatsz!;)
    Igazad van...ez tényleg nem szívroham. Ez már halál. Azt hiszem a Larry talin kerülj el, mert kapni fogsz ezekért a függővégekért!😱xD
    Imádtam! És omg We don't have to dance! Awww annyira odavagyok azért a számért!😍
    Úgy éreztem, hogy ott lesz Javier! Tudtam!😱
    És ez az! Javier&Andy csók!😍 Köszönöm, köszönöm!😍😘 Best rész mostantól!
    Nagyon kiváncsi vagyok, most mi lesz, szóval kérlek siess! Csak az én kedvemért!😱
    Puszi xx
    U.I.: Nyugi, nem foglak megölni a talin...talán.😂😘

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! Hm... talán a Larry tali előtt is tudnék szolgálni egy kis kiengeszteléssel. Ha gondolod, privátban mesélek erről a sztoriról pár érdekességet (spoilermentesen, természetesen). ♥ Megnyugtató a tudat, hogy mindig írsz nekem, és imádom a véleményeidet. Valósággal várom, és mindig fellesek az oldalra, hogy na, Bogi írt-e nekem... ;)
      És rájöttem, hogy megváltoztattad a nevedet. Szerintem jól hangzik. Láttam wattpadon is. ;) Ötletes.
      A következő rész még nagyobb sokk lesz, de a vége már nem lesz annyira meghökkentő... bár nem tudom... én szeretek izgalmas végeket írni egy-egy fejezetnek.
      Köszönöm a támogatást. Mint mindig. Soha el nem múló szeretettel: Sam xXx ♥♥♥

      Törlés
    2. U.i.: Hát ne is, különben sosem fog kiderülni a Locked-in vége. :P
      Puszillak. ♥

      Törlés
  3. Helló,
    Ennek célja, hogy tájékoztassa a lakosságot, hogy Mrs. Jane Alison, egy privát kölcsön hitelező nyit egy pénzügyi lehetőséget mindenkinek szüksége van anyagi támogatást. Adunk ki hitelt, 2% -os kamatláb az egyének, cégek és vállalatok szerint világos és érthető szabályait és feltételeit. kapcsolatba velünk még ma e-mailben, hogy ki tudjuk adni a hitelfeltételek között a: (saintloanss@gmail.com)

    VálaszTörlés