1. évad HARMADIK fejezet: Keserű múlt

Az agyam fokozatosan dolgozta fel a látványt. A pillanatot tökéletesen ahhoz lehetett hasonlítani, amikor egy véletlen folytán kirepülsz a hintából: eleinte élvezed, ahogy suhansz a szélben, aztán egy óvatlan mozdulat miatt elveszted az egyensúlyodat, lecsúszol az ülőkéről, és durván a kavicsos útra huppansz. Na, pontosan így éreztem magamat! Keményen seggbe rúgott a valóság. Úgy istenigazából. Napok, sőt, hosszú hetek óta arra vágytam, hogy sikerüljön egy picit kirekesztenem a múltamat; az összes emlékképemet el akartam zárni a lelkem egyik rejtett kalitkájába (gondolatban pedig jól elhajítani a kulcsot…). De nem ment. Nem ment, mert Javier szó szerint belemászott a fejembe, és valahol az elmém központjában táborozott le. Faszkalap! Kirohantam az utcára, és próbáltam visszatartani az előszemtelenkedő, áruló könnycseppjeimet, melyek a szemem sarkában reszkettek. A tekintetem összeakadt Nate kérdő pillantásával, de nem volt erőm rögtön odarohanni, kellett egy perc. Egy másodperc, hogy a térdemre támaszkodhassak, és visszanyerhessem a megszokott pulzusom. Alig bírtam lélegezni. Nate persze azonnal kiszállt a kocsiból, és odasietett hozzám. A tenyerét cirógatóan a hátamra simította, de nem szólt egy szót sem, csak a közelségével vigasztalt. Amikor már a testem is rázkódott, és csak egy roncsként zokogtam, Nate a karjába vett, beemelt az autó hátsó ülésére, és elindultunk haza. Az út csendben telt, nem beszéltünk. Álom és ébrenlét között egyensúlyoztam, a vékony határon, és hol elszundítottam, hol riadtan, zaklatottan ébredtem. Foltos. Foltos. Foltos. Andy beceneve keringett a fejemben, nem tudtam kiűzni onnan, szellemként kísértett. Legszívesebben visszarohantam volna, hogy kérdőre vonjam, de tudtam, nem tehetem. Hirtelen a fekete hajú, zárkózott, bunkó fiú ismerőssé vált számomra: tisztában voltam a múltja egy darabjával. A tenyerembe temettem az arcomat, és a hasamra fordultam, hogy egy újabb síráshullám söpörhessen végig megkínzott testemen. Mikor a háztömb elé értünk, Nate egy félreeső helyre parkolt le. Elhalt a motor zúgása, de ő nem mondott semmit, nem szállt ki, csupán türelmesen várt. Várta, hogy a szipogásom alábbhagyjon, és a könnyeim elapadjanak.

– Mindenkivel előfordul – suttogta alig hallhatóan. – Ne érezd magad rosszul, Rach.

– Te nem tudsz semmit – sóhajtottam remegő hangon. – Semmit.

– És nem is kell tudnom – biccentett aprót –, Rachel. Én arra gondoltam, az életben mindenkivel előfordul, hogy elgyengül. Ez nem hátrány. Ugye, tudod?

– Hanem mi?

Nate megfordult, és hátrahajolt, hogy a kezével megsimogathassa a fejemet:

– Érzelem – lehelte.

_____________

Nate szavai határtalan megkönnyebbüléssel árasztottak el, és erőt adtak, hogy összeszedjem magamat. Nem egészen negyedóra múlva már a lépcsőn vonszoltuk fel magunkat a lakásba, és felajánlottam neki, hogy aludjon a szobámban.

– Beteszünk egy vígjátékot, chipset zabálunk és nevetünk… – kuncogtam, de az enyhe félmosoly megremegett a szám szélén. – Oké?

– Te nagyon jó ember vagy, Rach – suttogta Nate a lépcsőház félhomályában.

– Nem annyira, amennyire kellene – vontam meg a vállamat. – De ezt a csatát egyedül kell megvívnom – biztosítottam.

– Mire gondolsz?

– A múltamra, Nate. Újra találkoznom kell Andy-vel. Holnap minden kiderül. Minden… – hajtottam le a fejemet, és mielőtt kinyitottam volna az ajtót, Nate egy újabb, szeretetteljes ölelésbe vont. Erősen szorított, és elképzelni sem tudta volna, milyen sokat jelentett nekem, hogy támogatott. Javier szavai jutottak eszembe (belesajdult a szívem…): „Rach, egyszer minden út járhatóvá válik. Egyszer a múlt is értelmet nyer… Majd megérted, ha találkozol vele.” Megremegett a gyomrom, és majdnem újra bőgni kezdtem, de emlékeztettem magamat, hogy erős lány vagyok, nem csúszhatok szét teljesen.  

– Köszönöm – motyogtam, és hálásan viszonoztam Nate ölelését. Lassú ritmusban ringatott, ami megnyugtatta a lelkemet, és csitította a mellkasomban lévő fájdalmat. – Egy napja ismerlek, de máris a szívembe férkőztél… – dünnyögtem vigyorogva, hogy kicsit oldjam a feszültséget és egy kis jókedvet csempésszek az estébe. Nate visszamosolygott rám, átvette a kulcsot az én reszkető kezemből, aztán kinyitotta az ajtót. Odabent csak beájultam az ágyba, és hagytam, hogy az édes álom gyöngéd, pihentető alvásba sodorjon.

________________

Hiába faggattam, Javier nem volt hajlandó beszélni. Úgy intézte a dolgokat, hogy mindig egy lépéssel előttem járjon. Sőt, a markában voltam, úgyhogy gyakorlatilag azt tett velem, amit csak akart, és sosem számolt be nekem a dolgairól. Nem számított a szavam. Nem számított az akaratom. Az ő alárendeltje voltam, aki köteles a parancsait végrehajtani. Javier teljesen megbabonázott, rabul ejtett. Nem akartam bevallani magamnak, de így volt. A kék szeme volt a gyengém. Egészen addig, míg nem néztem bele, a magam ura voltam, de amint megpillantottam az óceánszínű szempárt, elgyengültem, és minden rossz ítéletem tovaszállt vele kapcsolatosan. A bűvkörébe vont. Egyre többet töprengtem azon, hogyan tudnám legyőzni azt a Stockholm-szindrómás szarságot, de nem jutottam előre. Az iránta való vonzalmam lassú tűzön parázslott a lelkemben, és átvette fölöttem az irányítást. Az elrablásom utáni napok pokoliak voltak. J egy Ingreed nevű nővel volt elfoglalva, őt babusgatta, vele töltötte a legtöbb idejét. A szobám csendjében csak apura tudtam gondolni. Árulónak éreztem magamat. Valakinek, aki csak halált érdemel. Ott, azokban a pillanatokban, amikor J az apám előtt tett a magáévá, nem bírtam bőgni; hagytam, hogy kihasználjon. Szörnyű volt megbirkózni a halál gondolatával. Az elmúláséval. Az, hogy többé már nem láthatom, nem ölelhetem, nem hallhatom a hangját. Hosszú napokon keresztül sírtam a kis szoba magányában: nem értettem, miért raboltak el, ha semmi hasznomat sem veszik. Heteken keresztül feküdtem az ágyban. Elgyengültem, lefogytam, árnyéka lettem egykori önmagamnak. Aztán J egyre többet keresett, kihasználta az iránta érzett vonzalmam (ami jelzem, hogy beteges, undorító és szánalomra méltó volt…), és egy picit bízott bennem. Elképesztően boldog voltam, amikor a mosdóban megtaláltam a csavarhúzót.  A szökési tervem azonban meghiúsult, és majdnem a halálommal végződött. Akkor rettegtem legelőször az elmúlástól. A víztároló létráján egyensúlyozva, a peremébe kapaszkodva az egyetlen kívánságom az volt, hogy élve lejussak. Miután J megvágta a nyakamat, visszavitt a házba és a gondomat viselte. Szükségem volt rá, a fogva tartómra, mert csak sírtam, sírtam és sírtam. A könnyeim nem akartak elapadni és felszáradni az arcomról. Távol voltam Mexikóvárostól, és ez a tudat – na meg az, hogy esélytelen a szabadulásom –, összetört. Javier a kedvemben járt a fogságom ideje alatt. Teljesen elkényeztetett, és csak később jöttem rá, hogy ez mire volt jó: úgy oktatott, úgy tanítgatott, hogy nekem fel sem tűnt. Egy idő után én is ösztönösen lestem minden kívánságát: ha kellett, kielégítettem, kivertem neki, vagy bármit megtettem, amit csak akart. Javier a hozzá hasonló férfiak igényeinek kielégítésére formált. És eljött a nap, amikor már nem a kis szobában kellett raboskodnom, mert J arra utasított, hogy lépjek ki a házból. Délután kettő lehetett, és vasrácsos ajtó előtt összegyűltek a házban lakó lányok. J egy szűk, combközépig érő bőrruhát nyomott a kezembe.

– Fehérnemű nélkül – tette hozzá morogva, miközben a kezembe nyomta a csúszós latexet. – Van öt perced, kislány, különben szétkúrom a picsádat, és már az első vendég ott fog hagyni…– fröcsögte Javier. Gyorsan magamra kapkodtam az undorító szerkót, és kellemetlenül sétáltam oda a többiekhez.

– A mai feladatotok egyszerű. A sofőröm, Nancy, elvisz benneteket Mexikóváros egyik legsötétebb helyére. Az a városrész igazi paradicsom számunkra. Egyéb dolgotok nincs, csak felszedni pár férfit, akik kielégülésért cserébe hajlandók jó sokat fizetni! – Lefagytam, ahogy J szavai értelmet nyertek bennem, és a gyomrom görcsbe rándult a bénító félelemtől, de tudtam, hogy éppen annyira nincs választásom, mint a többi lánynak: köteles voltam megtenni. Hiába a köteléknek (mert szentül állítottam, hogy J és köztem volt valami megmagyarázhatatlan…), a szemében én is egy olyan lány voltam, mint a többi tíz.

– Vigyázz magadra, amigo – simogatta meg a tarkómat, mielőtt átléptem volna a küszöböt. – Csinos vagy.

– J? – néztem rá könnyes szemekkel. Javier nem szólt semmit; a derekamra simította nagy, férfias tenyerét, és magához rántott egy csókra. Puha, dús ajka eleinte lágyan, aztán követelőzően simult az enyémre. Az ujjaival belemarkolt a hátsómba, és olyan közel húzott magához, amennyire csak tudott.

– Oké, amigo? Tedd meg értem – kacsintott rám, és megpaskolta a fenekemet. Átbillentem a küszöbön, és rohamléptekben indultam a fekete furgon felé. Mire visszanéztem, már hűlt helye volt Javiernek.

A nyomorban élő emberek elit helyének is nevezhettem volna Mexikóváros sikátoros telepét, ahol leparkolt a fekete, sötétített üvegű autó. Láttam, ahogy kétes kinézetű, körszakállas férfiak bizalmasan közel hajolnak egymáshoz: pénz cserélt gazdát, drog vándorolt kézről kézre, és a nők hatalmas elnyomásban éltek a férfiak hímsoviniszta gondolkodásmódja miatt. Remegő térdekkel kászálódtam ki a kocsi védelméből; igyekeztem magabiztosságot erőltetni magamra, mert a szende szűz ábrázat cseppet sem előnyös számomra, és hamarabb megtalálnak a rosszfiúk. Egy darabig álldogáltam a mocskos, szivarcsikkes járdaszegélyen, keresztbe tett lábakkal (úgy, ahogy Javier tanította…). Néha-néha végigsimítottam a combomon, kinyomtam a fenekemet, olykor meg a hajamat dobtam hátra. Valódi kurvának éreztem magamat. Ez így folytatódott végtelen napokon és hosszú heteken keresztül. A fekete kocsi hajnalban érkezett, és összeszedte a lányokat, köztük engem is. Öt órákat aludtam a keskeny rézágyon, de előfordult, hogy képtelen voltam álomra hajtani a fejemet, mert rémképekkel riogatott az agyam. Javiernek dolgoztam. Átadtam neki a pénzt, ő meg a jobb napokon megjutalmazott néhány érintéssel, szenvedélyes csókokkal, amelyek rendszerint durva együttlétekbe torkolltak. Egy nap mégis minden megváltozott. Egy kamionos jött el értem, de miután kiderült, hogy a pasi annyira amatőr, hogy még a farkát sem tudja felállítani, kedveszegetten sétáltam vissza az utcasarokra, ahol rendszerint várakoznunk kellett. A társaim közül többen is elkeltek már aznap, csak hárman álldogáltunk ott. Nem ismertem a lányok nevét, ahogy ők sem tudták az enyémet, úgyhogy a külső ismertetőjegyeink alapján becézgettük egymást. Odaléptem a mellettem álldogáló rövidre nyírt, barna hajú csajhoz, és a fülébe suttogtam:

– Unalmas esténk van. – A lány nem nézett rám; vörösre lakkozott körmét piszkálgatta, és a vállával az utcai lámpának dőlt. Fekete lakkcsizmájával a járdaszegélyen körözött. – Nem gondolod?

– Azt gondolom, hogy ha itt ólálkodsz mellettem, mint egy keselyű, senki sem fog felfigyelni ránk. Előbb hisznek leszbikus nőknek, mint könnyű prédának… – morogta kedveszegetten. Egy átlagos, rozoga autó hajtott be az utcába – tett néhány kört, aztán kétszer ránk villantotta a reflektort. Amikor a sorstársam elindult a kocsi felé, a sofőr még egyszer jelzett a lámpával. Én is utánaeredtem. A fickó letekerte az ablakot, és felnézett ránk:

– Mi járatban, lányok? – tudakolta. A kérdés furcsán egyszerű volt, mégsem megszokott: egy ilyen helyen nem.

– Senki sem figyelt ránk, úgyhogy unalmunkban arra gondoltunk, kikezdünk egymással… Na, végignézed? Tetszene – suttogta az előttem álló csaj, és legszívesebben megtéptem volna rövidre vágott haját. – Egyébként Amy vagyok – hazudta.

– Hol van a stricitek? – kérdezte a napszemüveges, baseballsapkás csávó. Átlagos arca volt, mégis valami különös, megmagyarázhatatlan nyugalom áradt az egész lényéből. 

– Kussolsz! Dugni akarsz vagy továbbállsz? – morogta Amy, és az ujjai megfeszültek a kocsi ajtaján.

– Szálljatok be – kacsintott ránk. Gondolkodás nélkül kászálódtunk be az autó melegébe, és akkor még egyikünk sem sejtette, hogy ezzel egyre közelebb jutottunk a biztos szabadulásunkhoz.

_______________

Másnap reggel olyan elánnal ültem fel az ágyamban, hogy majdnem lerúgtam a mellettem édesen szundikáló Nate-et. Tíz óra volt, de síri csend fogadott. A nagy nap – ütött fejbe a tudat, és ezzel egyszerre teljesen elkedvetlenedtem. Fogalmam sem volt, mit mondhatnék majd Andynek, hogyan faggassam ki, és sosem tudtam sírás nélkül beszélni a múltamról, mégsem akartam összetörtnek tűnni előtte. Ő azonban tudott valamit, amit én nem. Ismerte Javiert. Sőt, a legjobb barátja volt… Megesküdtem magamban, hogy akár mindent elmesélek neki, ha néhány hasznos infóval hajlandó szolgálni nekem.

– Ma nagy nap van, kislány – jegyezte meg Nate ébredés utáni, rekedtes hangon, pedig fogadni mertem volna, hogy még alszik.

– De még mennyire… – suttogtam epésen, és visszadőltem a kényelmes matracra.

– Úgy értem… bemutatom neked Darrint.

– Darrin? – kérdeztem.

– A barátom. Lassan egy éve együtt vagyunk.

Oldalra fordultam, és megérintettem Nate csupasz karját:

– Ez csodálatos – mosolyogtam, mire felém fordult és belebámult a szemembe, míg én az ujjbegyemmel köröztem a bicepszén. A helyzet furcsasága déjá vu érzést ébresztett bennem. Egykor Javier oldalán feküdtem végtelen, mennyi nyugalmat érezve, most pedig egy barát mellett, aki teljes szívével támogatott. Mégis… nem tudtam, hogy melyik fontosabb számomra.

_____________

Megalkudtunk. Mint kiderült, a furgonos férfi egy beépült kém volt a világunkban – ennyit elárult, semmi többet. Amy paranoiája nem sokkal később átcsapott sokkos félelembe: fél órába sem telt bele, és kiszállt a kocsiból. Engem azonban vonzott a szabadulás gondolata. Azóta, mióta az apám meghalt: 160 napja csak a szabadságra tudtam gondolni. Semmi másra.

– Mr. Rothberg – nyújtotta a kezét a férfi. – Szeretném, ha segítenél nekem, és ha megteszed, élve kijuttatlak ebből a fertőből!

– Miről lenne szó, uram? – tudakoltam remegő hangon. A félelem örökös lüktetésként pulzált a gyomromban: a lebukás veszélye feszültséget engedett szabadjára a testemben. Ha Javier rájön, hogy elárultam, élve felnyársal.

– Szabadítsd ki a lányomat, Rachel – suttogta a férfi, és levette a sapkáját. Ismerős, fekete fürtöket láttam, aztán leemelte a szemüvegét is: a zöld szempár kutatóan tapadt az arcomra, de én egy ideig szólni sem bírtam, annyira letaglózott a döbbenet.

– Nancy? – tátogtam sokkosan.

– Az élet tele van meglepetésekkel, nem igaz, amigo? Javier biztosan ezt mondaná – sóhajtotta. A fogva tartóm sofőrje fürkészte az arcomat.

– Miért árulod el?

– Nem azt teszem, Rach. Ez csupán nyers bosszú. A dühöm. Megérdemli…

Káosz volt a fejemben, és zűr a lelkemben. Értelmezhetetlen, ambivalens érzések kavarogtak bennem: valamilyen formában kötődtem Javierhez. Megbabonázott, vonzott, olyan sötét erő volt számomra, amit nem tudtam elnyomni, mindig a hatása alá vont. De a gondolat, hogy valaha újra szabad lehetek, elnyomott bennem minden mást: erre vágytam, ezt akartam. Hiába próbáltam hinni Javierben, hogy egyszer megjavul, a lelkem mélyén tisztában voltam azzal, hogy ez sosem fog bekövetkezni. Túlságosan dekadens volt ahhoz, hogy egy ilyen változás megtörténjen. Két hétig készültünk a megfelelő alkalomra. Néha a kétely felütötte bennem a fejét, és olykor teljesen elkeseredtem. Nem éreztem, hogy összeállnának a kirakós darabjai; inkább szétesőben volt minden. Javier felébresztette a legősibb, legrejtettebb ösztöneimet (olyanokat, amelyek létezéséről nem is tudtam…), és valósággal megszállta az elmémet, a gondolataimat, a józan eszemet. Néha nem is arról álmodoztam, hogy kisétálhassak a kis házból, ahol raboskodtam, hanem hogy a karjában legyek – semmi többről. Esténként zokogva aludtam el, mert nem tudtam, hogy melyik a helyes út: ha azt választom, amire vágyom, vagy azt, amihez egy megmagyarázhatatlan kötelék köt, egy érdekes vonzalom. De nem akartam Javierrel maradni. Úgy nem, ha a lelkem és a szívem apró darabokra törik, és a személyiségem teljesen átformálódik. Úgy semmi értelme a kötődésemnek. Jól tudtam. Hetekig töprengtem a dolgon, míg Nancy-ben kiforrt a tökéletes terv; végül a tudtomra adta. Túl könnyűnek bizonyult, de mivel Javier beépített embere volt, könnyen el tudott tusolni pár dolgot, ami nem volt feltűnő. Nem tudtam, hogy ki lehet Nancy lánya; sosem árulta el. Az én dolgom a figyelemelterelés volt. Fogalmam sem volt, hogy mire készül, vagy mit akar tenni. Aznap el kellett csábítanom Javiert. Olyan feladatot kaptam, ami előre sikerre volt ítélve. A kis házat körülvevő őrök minden hajnalban összegyűltek (mikor Nancy visszahozott bennünket Mexikóváros sötét utcáiból…), hogy beszedjék a pénzt, amit aznap kerestünk – néha még a jattot is lenyúlták, nekünk pedig egy szavunk sem lehetett. Hallgatnunk kellett. Indulás előtt Nancy félrevont, és megmarkolta a vállamat:

– Amint elkezdődik a pénzbeszedés, előre mész, leadod a részedet, aztán szólsz Javiernek! Ő számolja a foglyokat, Rach! Vesd be magad, mert ha pusztán férfiúi csökönyösségből nem fog elmozdulni a csajok mellől, elbuktunk… – nézett a szemembe olyan határozottsággal és eltökéltséggel a tekintetében, hogy egy pillanatra meginogtam. A gyomrom gombostűfejnyire zsugorodott a félelemtől. Nancy éppen olyan harcos volt, mint én. Volt egy célja, egy terve, és kész volt megvalósítani. Csakhogy a különbség kettőnk között mégis szembetűnőnek bizonyult: ő a lányát védte, nem önmagát. Én magamért harcoltam. Melyik tett nemesebb? Gyanítom, hogy az övé. Nancy lopva közelebb hajolt hozzám, átkarolta a nyakamat, és egy csókot nyomott a homlokomra:

– Bocsáss meg, Rachel – suttogta alig hallhatóan.

– Miért?

Nancy megingatta a kopasz fejét.

– Majd megérted, amigo.

Kirázott a hideg Nancy bűntudattól terhes pillantásától, de nem tettem szóvá a megfigyelésemet. Bemásztam a fekete furgonba, és olyan apróra összehúztam magamat, amennyire csak tudtam. Minden hideg volt körülöttem, idegen és taszító. A lányok önmagukkal voltak elfoglalva, miközben én a csomagtér egyik bűzös sarkában, az autó fémajtajának dőlve, halkan szipogtam. Előre-hátra dülöngéltem a félhomályban, és hagytam, hogy a könnyek vörös csíkokat égessenek az arcomra. Néha hagyni kell, hogy a fájdalom felemésszen bennünket – ha már nincs más választásunk.

_________________

Aznap este minden a terv szerint alakult. Javier már mellettem feküdt, és csak halkan szuszogtunk a hálószoba csendjében. A keskeny vaságyon nagyon szűk volt a hely, ezért a lábamat a combjára simítottam, és élvezettel töltött el, hogy a bőrömön érezhettem az izmait. A testmelegét. Egy szál bokszerben feküdt mellettem, a karját a tarkója alá hajtotta, és oldalra döntötte a fejét, hogy lenézhessen rám. Gyönyörű, jégkék szeme lustán állapodott meg az arcomon. A tenyeremmel a bicepszén köröztem, és éreztem, hogy a tekintetével bejárja a testem minden egyes pontját. J oldalra fordult, szorosan közelebb nyomult hozzám, annyira, hogy pillanatokon belül megéreztem a csípőmnek feszülő vágyát. A szerszáma kőkeményre dagadt a fekete bokszerben, és kielégülésért áhítozott. Már nem az elrablómként tekintettem rá, és talán ez volt a lehető legnagyobb hiba, amit csak véthettem. Fontossá vált számomra. Túlságosan is. Féltem bevallani (leginkább önmagamnak…), de kezdtem megszeretni. Ha nem volt velem, csak rá gondoltam, ha pedig velem volt, aggódtam, hogy egyszer véget ér a pillanat. Sokszor felmerült bennem a kérdés, hogy cseppnyi zavartatás nélkül rákérdezzek: miért csinálod ezt? Miért ölted meg az apámat? Mi rosszat tett ellened? De egy belső kis hang folyton elhallgattatott, ami azt üzente: ha élni akarsz, maradj csöndben. Ennyi a feladatod. Képes vagy rá, Rach? Én meg mindannyiszor elsuttogtam egy igent. Oldalra gördültem, és óvatosan megérintettem az arcát. J eleinte semlegesen fogadta a közeledésemet, aztán az ujjait összefűzte az enyéimmel. Mindig elcsodálkoztam azon, ahogy rám hatott: a közelsége forróságot lobbantott a testemben, elsöpörte minden fájdalmam, és édes, gyöngéd szerelemmel árasztott el, ami végül parázsló, heves tűzön égő szenvedélybe torkollt. Utáltam magam, mert megtettem. Gyűlöltem, hogy kötődtem hozzá, hogy fontosság vált számomra: de az érzéseim ellen nem tudtam fellázadni, ahhoz túlságosan kevés voltam. Javier a fejem fölé feszítette a karomat, és átható, kék tekintetével úgy tanulmányozta az arcomat, hogy minden izmom pattanásig feszült. A teste tökéletesen simult az enyémhez, mintha egymásnak teremtettek volna bennünket. Gyanítottam, talán egy pszichológus azt mondaná, csak az elmém csalfa játéka volt az a kifinomult, gyöngéd érzés, amit iránta tápláltam, de én tudtam, hogy nem így van: volt valami J-ben, ami már a kezdetektől magával sodort. Duzzadt, halványpiros ajkával végigsimított az államon és a nyakamat kezdte csókolgatni, miközben a borostájával végigcirógatta a bőrömet. Lassú…, kínzóan lassú mozdulattal szétfeszítette a combomat, és elhelyezkedett a lábaim között, majd ráhajolt a számra. A csókja hosszú, édes kényeztetés volt: nyers vágy és finom szenvedély keveréke. A vállam fölött támaszkodott, aztán felemelte a fejét, miközben az egyik vörös fürtömmel játszadozott:

– Ezek a vörös tincsek… az első pillanatban felfigyeltem rájuk – vallotta be, én pedig hátradöntöttem a fejem az illatától megrészegülten. Erős, férfias parfümje belopta magát az orromba, és a fűszeres pézsmaillat teljesen elkábított. Furcsa volt belegondolni, hogy hamarosan véget ér a százhetvennyolc napon keresztül átívelő szenvedésem. Fura volt elképzelni, hogy többé már nem lesz mellettem Javier. Nem fog megérinteni, nem fog az érzéseimmel játszadozni…

És elkezdődött. Odakint elsült egy pisztoly, és valaki felsikított. J ösztönösen taszított el maga mellől: az arcán bosszú és düh váltakozott. Felém fordult, a tekintete összekapcsolódott az enyémmel, és én már nem tudtam eljátszani, hogy minden rendben van… az arcomra volt írva az összes válasz, amit keresett. A szeme csupán egy fekete, kiismerhetetlen lyuk volt, és én csak álltam ott előtte bambán, tehetetlenül. Hosszú zongoristaujjaival a hajába túrt, miközben összeszorította a fogait: az állán kidagadtak az erek, az arca lángvörösbe borult.

– Elárultál… – suttogta leheletvékonyan, és félrelökött az útjából. – Ne kerülj a szemem elé! – Remegő térdekkel dőltem az ágyra, aztán olyan apróra húztam össze magamat, amennyire tudtam. A könnyek nem csak az arcomat égették, hanem belülről is mardostak – felperzselték a lelkemet. Javier kirontott az ajtón, én meg az ágyon fekve, zokogva bámultam utána, miközben a kis nyíláson kikémleltem a folyosóra: Nancy négy őrt rendezett le, mire sikerült magával vonszolnia a lányát. A furgon már odakint várakozott, mikor meghallottam a halk, alig hallható kopogtatást. Oldalra fordultam, és Nancy arca nyert formát előttem: a tekintete riadtan, kétségbeesetten állapodott meg az én kisírt szememen, majd még egyszer kopogtatott. A kis hang kirángatott a sokkos bénultságból, és fürgén kinyitottam az ablakot, de a vasrács megakadályozott abban, hogy kimászhassak (a csődbe ment szökési tervem után J kétszer olyan biztosan erősítette vissza…).

– Várj két percet, és kiszabadítalak – sóhajtotta, és megmarkolta a csavarhúzót. Az ujjai reszkettek, az első mozdulatokat elvétette, aztán egy pillanatra megállt, mély levegőt vett, majd valamivel nyugodtabban folytatta.

– Rachel nem megy sehová – lépett be a szobába Javier, és a kezében egy revolvert tartott. A hátborzongató, fekete cső a halál ígéretét hirdette számomra, ahogy rám meredt, majd Nancyre, végül ismét rám. Hullámokban söpört végig rajtam a jeges félelem, és a sikoly a torkomra fagyott.

– Éveken keresztül bíztam benned, Nancy – morogta a férfi. – A jobb kezem voltál. Egy tucat bizalmasommal felértél, és te irányítottad minden ügyemet… – jegyezte meg, és a pisztoly csövét a rács túloldalán álldogáló fickó felé tartotta. – Többet kéne jelentenem neked.

– Nem vagy más, csak a lányom elrablója, Javier – felelte Nancy. – Ezt a csatát elvesztetted, barátom.

– Az én kezemben van az életetek – üvöltötte J, és erősebben rászorított a pisztoly markolatára. Az ujjbegye a ravaszon körözött: gondolatban már kész volt gyilkolni, de valami megmagyarázhatatlan, leírhatatlan dolog visszatartotta, várakozásra késztette.

– Vaktöltények vannak benne, haver – kuncogott Nancy, majd az utolsó csavart is kihalászta a lyukból. Óvatosan megfogta a rácsot, és leemelte az ablakról.

– Hazudsz! – kiáltotta. Hátrahúzta a mutatóujját, a fegyver elsült, de nem okozott különösebb sérülést nekem, mert a szilárd lövedéket helyettesítő dugó kilövés után szertefoszlott.

– Vége van, Hamilton!

Nancy a kezét nyújtott, mire gondolkodás nélkül átmásztam az ágyon, a tenyerébe csúsztattam az ujjaimat, és hagytam, hogy átemeljen az ablakpárkányon. Abban a pillanatban eltörpült bennem minden: az, hogy mennyire szerettem, ha Javier a meztelen hátamat cirógatta érdes, férfias ujjaival. Vagy az, amikor apró csókokat hintett a testem minden egyes pontjára. A titkos érintések, a lopott pillantások. Egyedül a szabadulás foglalkoztatott. Farkasszemet nézett velünk: hol velem, hol Nancyvel, de ha rám vándorolt a tekintete, gyilkos dühöt és kíméletlen megvetést láttam benne. Nancy a mellénye belső zsebébe süllyesztette a kezét, előhúzott egy kis, apró pisztolyt, ami könnyedén illett a kezébe. Megrémültem a gondolattól, hogy akár meg is ölheti Javiert, de elhessegettem a balsejtelmem: a pillanatra koncentráltam, és arra, hogy minél tovább vissza tudjam tartani a szemem sarkába lopakodó könnycseppeket, amelyek kibuggyanással fenyegettek.

– Ez egy speciális golyó – magyarázta Nancy –, mert kábító lövedék van benne, ami kiüt pár órára. Ég veled, Javier! – motyogta egy aprót biccentve, és meghúzta a ravaszt. J szeme utoljára villant rám: opálos mélységgel fénylett, de hamar elvesztette a csillogását. Többé már nem játszott szerepet az életemben Javier. Többé nem ért hozzám. Nem csókolt. Nem simogatott. Nem ölelt. J a mellkasához kapott, próbálta összeszedni minden erejét, de a bénító méreg minden másodperccel egyre jobban elgyengítette; végül eldőlt, és szétterült a padlón. Én meg szabad voltam, összetört és kurvára zavarodott. Nem maradt más nekem, mindössze a szívfájdalom.

_____________

– Rachel? – Nate hangja tompán szűrődött felém, és kellett egy perc, mire feleszméltem. – Föld hívja Rachelt! – sóhajtotta N, és a kezével a szemem előtt integetett. Megráztam a fejemet, és visszafojtottam a kicsordulni készülő könnyeimet, mert nem akartam még összetörtebbnek tűnni előtte. Lelkem zavaros tengerén olyan sok fájdalom tömörült össze, hogy alig bírtam levegőt venni: a mellkasom fájón összeszorult, a szívem lassan kalapált. Rettegtem minden egyes emlékfoszlánytól, minden apró kis mozaikdarabkától, ami az elmémben egy egésszé állt össze, és a múltamra emlékeztetett. Javier láncra verte a gondolataimat, és ő volt a horgony a múltamban, ami sziklaszilárdan kötött az elmúlt történésekhez, és nem engedett továbblépni, sem feledni, pedig néha annyira égetett a fájdalom, hogy alig bírtam elviselni. Könnyek csordultak ki a szememből, és a kézfejemre hullva ragadós masszává olvadtak szét. Nate finoman ringatott – meg akart vigasztalni, de nem tudtam mosolyt varázsolni az arcomra. Áttetsző fátyolfüggönyként lebegett előttem Javier arca: gúnyos mosolyra húzódó ajka, óceánszínű szeme, férfias vonásai. Rám kacsintott, és halkan suttogott: még mindig kísértelek, még mindig az enyém vagy.

– Rach? Mi a baj? – Nate a tenyere közé vette az arcomat, és olyan jelentőségteljesen bámult a szemembe, hogy kénytelen voltam én is ráfókuszálni. Egy pillanatra kiszakadtam a visszaemlékezésből, és hevesen kapkodtam levegőért. Felnyomtam magamat, és a tenyeremmel a combomra támaszkodtam. Lihegtem. A tudatomra szürreális bénultság ereszkedett; olyan volt, mintha zsibbadna az agyam. A gondolataim valami őrlőgépbe zuhantak, mert szanaszét hevertek az elmémben.

– Rachel! – Nate valamivel határozottabban pirított rám, és a megszólítása ezúttal hatásosnak bizonyult: gondosan visszazártam magamba mindent, nem méláztam többé Javieren.

– Ma be kell mennem a szalonba, mert Andy megcsinálja a tetkómat… – mondtam, és a konyha felé vettem az irányt, hogy főzzek egy erős feketekávét. Miközben a régimódi kotyogóba próbáltam belegyömöszölni az őrült kávédarát, Nate átkarolta a hátamat, és megsimogatta a hajamat. Az ujjaival játékosan végigszántott a vörös fürtjeim tengerén, majd a hajamba puszilt:

– Minden rendben lesz, kislány – biztatott, és a hangjából kiéreztem a feltétlen szeretetet és a baráti önzetlen odaadást.

_______________

– Amigo? – Javier hangja a sötétségen keresztül hatolt el hozzám. Minden idegvégződésem megfeszült, miközben óvatosan megfordultam a hideg vaságyon. Az ablakon puha, áttetsző holdfény lopakodott be, végignyúlt az ágyamon, fehérségbe vonta az arcomat. Lépteket hallottam, aztán a testem mellett besüppedt a matrac. J alakja homályosan derengett, az izmai aranybarna színben játszottak, én pedig kedvtelve bámultam kidolgozott testét. Javier hátradőlt, és halkan sóhajtva elnyúlt mellettem. Oldalra fordítottam a fejemet, a szememmel azonnal megtaláltam az övét: összekapcsolódott a tekintetünk. J kinyújtotta a karját, és a bicepszére pillantott. Közelebb húzódtam hozzá, és a fejemet a kezére fektettem.

– Miért csinálod ezt? – szaladt ki a számon, de azonnal megbántam. Javier pislogva nézett le rám, és egy szőke fürt az arcába omlott.

– Mit? – kérdezte érzéketlenül.

– Játszadozol – vontam meg a vállamat, és élveztem, hogy a közelsége forróságot lobbant bennem. – Elrabolsz, aztán kedveskedsz. Egy rejtvény vagy számomra, Javier Hamilton.

J az arcomra simította a tenyerét; éreztem, ahogy lüktetett benne a vér.

– Ne keresd a válaszokat, amigo – lehelte az ajkamra, és egy gyors, futó puszit hintett a szám szélére. Fölém gördült, a kezével megtámaszkodott a vállam felett, szőke tincsei lágy barackillatot árasztva csüngtek a homloka előtt, miközben belebámult a szemembe. Újra és újra. 

– Szeretnék mutatni valami – jegyezte meg –, gyere! – Lemászott az ágyról, és a kezét nyújtotta felém. Lesimítottam a hajamat, aztán az ujjaimat óvatosan a tenyerébe csúsztattam. Javier összezárta a kezét, és maga után húzott. Halkan kinyitotta a ház ajtaját, és kiosontunk az éjszakába. Bármennyire is utáltam, amit velem tett, az ilyen kis apró gesztusokért éltem, amelyekkel néhanapján meglepett. Jeges, kék tekintete megállás nélkül fürkészett, miközben bevezetett a kisház mögötti erdőbe. Gallyak roppantak a lábunk alatt, és be kell vallanom, hogy kicsit féltem, miközben egyre beljebb hatoltunk az erdő sötétségébe, de az, hogy Javier fogta a kezemet, némileg megnyugtatott. Mikor kiértünk a fák útvesztőjéből és egy tisztás tárult a szemem elé, önkéntelenül elmosolyodtam.

– Ez a tiéd, amigo – suttogta vigyorogva, és felém nyújtotta összezárt tenyerét. A kezemmel óvatosan szétfeszítettem az ujjait, és a holdfény megvilágította a benne rejtőző ajándékot. Óvatosan felemeltem a vékony ezüstláncot, és azonnal észrevettem a kis medált, ami megcsillant a félhomályban. Egy kép volt az üveg mögé zárva, mely engem ábrázolt, ahogy alszom, miközben a holdfény bevág a berácsozott ablakon.

– Tegnap este csináltam – motyogta J, és zavarában lehajtotta a fejét. Alkalmam volt megismerni a szégyenlős, kisfiús Javiert, akivel még korábban sosem találkoztam.

– Miért?

Javier közelebb lépett hozzám, és átkarolta a nyakamat. Pár pillanatig mozdulatlanul álltunk az éjszaka csendjében, aztán az ajkával a fülemet kezdte cirógatni, miközben halkan suttogott:

– Szeretném, ha emlékeznél rám, bármi is fog történni – dünnyögte. – A Hold a mi szemtanúnk. Ahányszor ránézel erre a képre, jusson eszedbe, hogy én is ugyanazt az égitestet bámulom… – Keményen megcsókolt, és összefűzte az ujjainkat, hogy visszainduljunk a házba. A fogságom színhelyére.

___________________

Úton a Tattoos felé újra belemerültem az emlékeim végtelen örvényébe, és hiába próbáltam elfeledni mindet, rájöttem, hogy a múlt olyasmi, ami örökké ott van az ember életében: nem tudjuk elűzni, nem tudjuk kitörölni, csupán meg kell tanulnunk együtt élni vele. Két utcával korábban szálltam ki a taxiból, és a maradék utat gyalog tettem meg, mert szükségem volt egy kis sétára és a friss levegőre, hogy rendezni tudjam a gondolataimat. Fogalmam sem volt, hogyan vághatnék bele egy komoly beszélgetésbe Andy-vel, arról meg pláne nem, miként vegyem rá, hogy beszéljen a múltjáról, mert a korábbi tapasztalataim alapján nem mondanám valami barátkozósnak. Belöktem a festékspray-vel összefirkált üvegajtót, mire halk csilingelés jelezte az érkezésemet, és Andy hátrafordult. A bárszéken ücsörgött, szokás szerint egy Mountain Dewt szürcsölgetett, miközben egy magazinban lapozott. Az arcára hetyke mosoly költözött, és felvonta a szemöldökét:

– Már vártalak – jegyezte meg.

– Siettem, de kicsit elfoglalt voltam… – hazudtam szemrebbenés nélkül.

– Hogy van a pasid? – kérdezte Andy, és unottan lapozgatott tovább. Rám sem nézett.

– Nem a pasim! – vágtam rá.

Andy eleresztette az újságot, és feltartotta mindkét kezét:

– Nyugalom, kislány! Te mondtad, nem én… – kacsintott rám, és azonnal felszökött a pulzusom. A szívem haragosan dörömbölt a mellkasom zárkájában, és az adrenalin forró láva módjára terjedt szét a gyomromban.

– Ő egy jó barát – biccentettem aprót, és próbáltam menteni a menthetőt. – Csak el akartalak hárítani! – Amint kimondtam, azon nyomban megbántam, de már nem volt visszaút; vörösre pirult arccal bámultam Andyre.

– Elhárítani? – pillantott rám, buja vigyorral a szája szegletében, és a szeme játékosan csillogott. – Nem tudom, hogy ki ájult el majdnem a másik közelségétől…

– Leesett a vércukorszintem!

– Túlságosan elszédítelek, Rach. Tudom én! – vigyorgott. Andy közelebb sétált, és azonnal megcsapott mentolos lehelete. – Így van? – nézett rám. Visszafojtottam a lélegzetemet, miközben mozdulatlanul álltam a pillantását. Fekete haját lezseren hátratúrta, és a kék, óceánszínű szeme veszélyesen emlékeztetett Javierére. Egy fehér pólót viselt laza, szürke pamutnadrággal, ami szinte lógott keskeny csípőjén. Cipő nem volt rajta. Igazi lázadónak tűnt.

– Ne szórakozzunk, Rachel – köszörülte meg a torkát, és a bőrhuzatos ülőalkalmatosság felé intett. – Csináljuk meg a tetkódat! – Arra léptem, amerre mutatott, aztán leültem és hátradőltem a kényelmes székben.

– Miért pont egy ilyen tetkót szeretnél? – kérdezte, miközben összegöngyölgetett egy vattacsomót, átitatta valami erős illatú fertőtlenítővel, aztán a puha anyaggal végigcirógatta a jobb csuklómat, bár nem volt valami túlságosan kellemes érzés, mert a szer csípni kezdte a bőrömet.

– Emlék – sóhajtottam nehezen, és lehunytam a szememet. – Ez az egyetlen betű az egész múltamat magában rejti… – tettem hozzá halkan, és felnéztem rá. Andy éppen a tetováló géppel foglalatoskodott; behelyezte az új, steril tűt, elvégzett minden szükséges feladatot, aztán hozzáfogott a tetoválásom elkészítéséhez. Apró, szúró érzés vibrált végig a karomon, de hamar elmúlt a lüktető kín, és a helyét édesen pulzáló melegség vette át.

– Mi a titkod, Rachel? – suttogta, miközben éppen az J betű szárát rajzolta. A szeme szinte pislogás nélkül tapadt a bőrömre.

– Ezt akár tőled is kérdezhetném, Andy – motyogtam, és kissé felszisszentem, amikor a tű picit élesebben nyomódott a bőrömbe.

– Mire gondolsz?

– A tetoválásodra a bicepszeden… – csúszott ki a számon.

– Semmi közöd hozzá!

– Akkor miért érdekel a sajátom jelentése? – vontam kérdőre. Andy félbeszakította a munkáját, és olyan élesen rám nézett, hogy majdnem megfagyott a vér az ereimben.

– Mondd ki, Rachel! – kérlelt. – Mondd ki a nevét, könyörgöm!

– Javier – nyögtem, és azonnal lehunytam a szememet, mert nem akartam, hogy Andy észrevegye könnybe lábadó tekintetemet, mégis kigördült egy csepp, és lustán lecsúszott az arcomon. Andy közelebb hajolt hozzám, és a mutatóujjával végigsimított az arcomon; majd megköszörülte a torkát, de a hangja olyan halkan csengett, mintha attól félt volna, hogy elsírja magát:

– Ismertem egy fiút, akit Javiernek hívtak – mondta. – Ő volt a legjobb barátom.

______________

Sziasztok! Bocsánat, hogy csak most hoztam az új fejezetet, de ez valami kínszenvedés volt... Az utóbbi egy évben nem volt példa még ilyen alkotási folyamatomra... Alig jöttek a szavak, és kissé bepánikoltam! Azonban nagyon remélem, hogy ez nem nyomta rá a bélyegét a részre és még így élvezhető volt! Kérlek, írjatok nekem pár sort... Tudnom kell, hogy jó-e...... vagy alapos átírásra kényszerül. Nagyon-nagyon köszönök mindent! Sam Wilberry xXx <333

1. évad MÁSODIK FEJEZET: Balul elsült terv

Javier újra ott volt velem, mint az apám halálát követő 178 nap mindegyikén. Másnap reggel zsibongó fejfájásra ébredtem, és a szemhéjam belsején fénykarikák táncoltak. Talán dél lehetett. Nem éreztem az idő múlását, nem éreztem semmit, csak a keserű tehetetlenséget, és a gyászt, ami fekete méreggel árasztott el. Zakatolt a szívem, és a félelemtől verejtékben úszott a testem. Javier besétált a kis szobába, és levetette magát az ágyam szélére. Selymes, puha ujjbegyével finoman körözött a bokámon, az érintésétől felmelegedett az egész testem.

– Hogy vagy, amigo? – kacsintott rám. A szemébe akartam köpni, de amint összeolvadt a tekintetem az övével, egy belső ördög nyugalomra késztetett. Nevetséges, de elszorult a szívem, ha arra gondoltam, hogy milyen könnyedén el lehetne csúfítani a meseszép arcát. Egy penge, néhány pofon, esetleg a műkörmeim… Újra elsírtam magam. Hiányzott apa. Az elmúlt életem. A béke, a szeretet, a nyugalom – azokban a percekben mindegyik csak távoli álom volt számomra. Javier elengedte a bokámat, és a kezemért nyúlt. Finoman fűzte össze az ujjainkat, majd az ölébe vonta a fejemet:

– Semmi baj, angyalka – suttogta, és én hittem neki. – Semmi baj, Rach. Én sem voltam mindig kőkemény harcos – jegyezte meg alig hallhatóan.

__________________

15 évvel korábban,

Mexikóváros

Javier a homokban játszott a többiekkel. Ötéves kisgyerekként nem túl sokat tudott a világról, de a szülei egyvalamire megtanították: szeressen nagyon, legyen figyelmes, és mindig védelmezze a számára fontos embereket. J sokszor bajba keverte magát, mert a gyengébb társait védte: egy riadt kislányt, aki rendszerint elbújt a gonosz fiúcskák elől, akik le akarták rántani a szoknyáját, hogy aztán kinevessék, amiért a félelemtől bepisil. Esetleg egy vézna fiút, aki (megszeppent kis bárány létére) sosem mert szembeszállni a bátrabb társaival. Javier volt, hogy verekedésbe keveredett. Egyszer kikötözött egy fiút, akit csak Pocakos Billynek gúnyoltak. A pufi gyerek kitépte egy kislány vörös fürtjét, és Javier olyan bosszús lett, hogy az ő kis kezével fogta, és a mászóka végéhez kötözte a fiút a sálával. Pocakos Billy nyüszítve rúgkapált, de Javier gyorsan letolta a nadrágját, és a gyerek arcába pisilt.

– Nesze, neked – motyogta gúnyosan. – Többé ne csinálj ilyet, te senki!

Az intézmény dolgozói nagyon elégedetlenek voltak vele: az óvónők egytől egyig rossz véleménnyel voltak Javierről, és sosem hittek neki. Mindig a gonosz, rohadt kis dögök szavában bíztak. Javier megtanulta, hogy az életben legtöbbször az őszinteség hátrányba szorul. Olyan szomorú lett, hogy hetekig kerülni akarta az óvodát, de a szülei persze minden reggel elvitték őt oda. A kis börtönébe, ahonnan csak délután szabadulhatott. Mindig megvédte az ártatlanokat. Így történt, hogy egy délután, mikor a Nap fénye halványabban sütött, és az égen sötét felhők gyülekeztek, Javier unalmában hintázni kezdett, miközben feltámadt a szél. Szőke, rakoncátlan tincsei a szellőben táncoltak, miközben nyöszörgést hallott a távolból. Sőt, inkább üvöltést. A fájdalmas segélykiáltás túlharsogta a szél zúgását. J menet közben kiugrott a hintából, és rohamléptekben vetődött a hang irányába. Alig térült be az óvoda épülete mellett, máris meglátta az apró testet, ami a betontörmeléken hánykolódott, miközben néhányan elvetemülten rugdosták. A fekete hajú fiú apróra összehúzta magát, és sírt.

– Hagyjátok! – kiáltotta, és a néhány fős csapat egy emberként dermedt le. – Világos? Vagy kikötözlek benneteket, és a szart is kiverem belőletek! – Javier elcsodálkozott, hogy ilyenkor hol lehetnek az óvónők. Ezt bezzeg nem veszik észre… – duzzogott magában, miközben a kezét nyújtotta, hogy a rémült fiú belekapaszkodhasson. De rögtön felfigyelnek, ha én csinálok valami csintalanságot – tette hozzá magában, és hátrasöpörte szőke haját, hogy ne omoljon a szemébe. Amikor az óvónők káromkodni hallották J-t, elképzelni sem tudták, honnan szedhette fel a sok csúnya szót, ami kiszökött a száján; a tanítók fejlődési rendellenességnek tartották, de hiába fegyelmezték, a fiú nem hallgatott rájuk. A napfény megcsillant a fekete fürtökön, és Javier szemfülesen pásztázta a vézna testet. Amikor a lehajtott fej felemelkedett, és Javier meglátta a kék szemeket, amibe ha az ember belenézett, az óceán vizét láthatta, széles mosolyra húzta a száját. A fiú megköszörülte a torkát, és biccentett:
– Foltos – motyogta az ijedt fiúcska. – A srácok csak így hívnak.

Javier felnevetett, majd megpaskolta újdonsült barátja vállát:

– Ne a gúnynevedet mond, pajti – karolta át. – Hogy hívnak valójában?

– Andy – sóhajtotta –, Andy Biersack. És téged?

J szeme csillogott, miközben válaszolt:

– Javier Hamilton.

*         

Úgy éreztem, hogy egy lépéssel közelebb kerültem hozzá, mégsem eléggé. Fogalmam sem volt, mit szeretnék elérni, vagy mire lennék hajlandó: Javier számított nekem a maga nyakatekert módján, mégis gyűlöltem, mert elvette az apám életét és diadalmaskodott fölöttem. Furcsa volt, hogy megnyílt nekem, és elmesélt a múltjából egy apró kis pillanatot. Életemben először láttam sebezhetőnek; érzések suhantak át az arcán, amit vele kapcsolatban még sosem tapasztaltam. Tudtam, hogy sok mindent elhallgat előlem, mert miután kibökte, hogy a titokzatos fiúnak „Foltos” volt a gúnyneve, Javier gyorsan elhallgatott, mintha gondolatban valaki jól leszidta volna, és még azelőtt fogta be, mielőtt kimondhatta volna a fiú valódi nevét. Az elméje sötétségében talán tovább folytatta személyes kis párbeszédünket, de én nem tudhattam; újra felöltötte a jeges, visszataszító arckifejezését, ami tökéletesen érzelemmentes volt. Gyűlölni akartam érte. De utáltam a tudatot, hogy egyszerűen nem tudtam úgy igazán megvetni. Hányingerem volt, mert Javier mindössze a szép arcával, a helyes mosolyával, és az átlag felett elvarázsoló, kék szemével sikerült elérje, hogy megenyhüljek. Elérje, hogy megbosszulatlanul hagyjam apám halálát. Elég volt egyetlen mosoly tőle, és máris megolvadtam. Vagy éppen benedvesedtem – nézőpont kérdése. A szép külseje tett gonosszá. Rádöbbentett, hogy mennyire torz, romlott ember vagyok. Valaki, aki nem érdemel hálát, mert nem tisztelte eléggé az apját. Voltam én, aki néha annyira meg akarta érinteni Javiert. Komolyan… sokszor azt kívántam, bárcsak ki lehetne törölni a múltat, bárcsak egy más időben lennénk, amikor egy párként élhetünk. Csak végig akartam simítani az izmain, rászorítani vastag, lüktető farkára, és óvatosan a puncimba préselni. Semmi másra sem vágytam, csupán arra, hogy minél közelebb legyen hozzám. Javier volt számomra a legfinomabb édesség. És én világéletemben imádtam az édességeket.

                                                           ______________________

Másnap reggel madarat lehetett volna fogatni velem, olyan kipihentem ébredtem. Azonban a felhőtlen, ragyogó jókedvem mindössze pár pillanatig tartott. Miután szépen sorban beugrottak a tegnap este emlékei, már nem éreztem magamat annyira jól. Andy. A mindentudó tekintete. Az, ahogyan átnézett rajtam… és még szórakozott is a dolgon! Bunkó. Bunkó. Bunkó. Kihasználtam a lehetőséget, és órákon keresztül lustálkodtam az ágyban. Gyanítottam, hogy Ninjáék is így tesznek, mert egyetlen neszt sem hallottam a házban. A csend megnyugtatott, és a lelkemet ellepő béke olyan jól esett, mint még soha. A párnám alatt ott rejtőzött a kis, bőrkötéses napló, amibe az emlékeimet írtam. Néha eszembe jutott egy-egy esemény a múltból, és olykor ellenállhatatlan késztetést éreztem, hogy lefirkantsam őket. Az, hogy kiírhattam magamból, egyfajta lelki gyógyír is volt számomra, hiszen az írás egy-egy emlék lezárását is jelentette számomra. Javier valósággal uralta az elmémet. Habár minden sejtemmel igyekeztem a jelenben élni, ő még úgy is irányított, hogy már nem volt velem – a múltból nyúlt utánam. Sikerült megszöknöm, de sosem tudtam elfelejteni őt, és mindazt, ami velem tett. A gondolataimban ott volt minden percben. Szüntelenül kísértett. El akartam szakadni tőle, de nagyon nehéznek bizonyult a dolog. Mintha az ördög lakozott volna bennem… Pár percig még forgolódtam a matracon, mikor figyelmes lettem a dallamra. Egy telefon csengésére, de a hang olyan magas és idegborzoló volt számomra, hogy a párnámat a fejemre húztam, de még úgy sem akart szűnni a nemkívánatos ricsaj. Miután már két-három perce szenvedtem a cseppet sem kellemes zenétől, rávettem magamat, hogy felkeljek. Mi történt? Ezek akkor sem ébrednek fel, ha bombát robbantanak a közelben? – tűnődtem magamban. Miután feltápászkodtam, és magamra kaptam a lenge pongyolámat, óvatosan kiosontam az ajtón. A redőnyök még le voltak eresztve, a lakásban kellemes félhomály uralkodott, de mikor a konyhába értem, azonnal észrevettem a pulton hagyott cetlit.

„Elugrottunk a bevásárlóközpontba. Kettő után jövünk. Puszi! Tessa.”

A mondat végére oda volt biggyesztve egy hatalmas szív, és alatta Tessa aláírása árválkodott egymagában. A készülék elhallgatott, de pár másodperccel később újra rázendített. A hang irányába indultam, ami a lányok hálószobájából szűrődött felém – alapjáraton nem állt volna szándékomban kutakodni, de meg kellett találnom a telefont, hogy lehalkíthassam. A hálóban már el volt húzva a függöny, és ragyogó, vakító napfény áradt be a helyiségbe, végigömlött a fehér ágyneművel borított matracon, és megcsillant az éjjeliszekrényen felejtett készüléken. Gyors léptekben odasiettem, azonban a szívem a kétszeresére kapcsolt, amikor megláttam a kijelzőn villogó nevet: Andy. Felemeltem, és ahelyett, hogy lehalkítottam volna, a hívásfogadásra kattintottam. Az ujjam egy pillanatra megfagyott a zöld gomb fölött, aztán a fülemhez emeltem. Hallottam, hogy valaki megköszörüli a torkát, majd Mr. Biersack hangja szűrődött felém:

– Tessa? – kérdezte. – Te vagy az, Tessa? – Aprót nyeltem, és nagyon féltem, hogy kifüleli a szívem dobbanását, ami olyan gyorsan vágtázott, mintha maratont futottam volna le. A gyomrom ökölnyire zsugorodott: szédültem. Mindig is erős lánynak tartottam magamat (tekintve, amiken keresztülmentem…), de volt valami Andyben, ami elgyengített. Ami elbizonytalanított.

– Rach vagyok – szólaltam meg határozottságot csempészve a hangomba. – Mit szeretnél?

– Rach? – kérdezett vissza.

Sóhajtottam.

– Tudod… a lány a boltból, akit levegőnek néztél.

– A vöröske?

– Ne hívj így! – vágtam vissza sértetten.

– Bocs, a Rachel annyira átlagos.

– Szóval szerinted átlagos vagyok? Egyszerű?

Hallottam a nehéz sóhajt a vonal túlsó végéről:

– Mondtam én ilyet?

– Nem – vallottam be.

– Akkor?

– Akkor semmi.

– Mit szeretnél, Rach? – hangsúlyozta a nevemet, és azon nyomban elöntött a düh.

– Már meg ne haragudj, de tudtommal te hívtál!

– Hívtalak?

– Igen.

– Téged?

– Igen – kiáltottam bosszúsan.

– Valóban? Ez a te telefonod?

– I… – elakadt a hangom, miután a bénultságot leküzdve sikerült józanul végiggondolnom a dolgot. Bassza meg! – Nem. Nem az enyém, a fenébe is!

– Akkor kit hívtam, vöröske?

– Tessát. És ne merj még egyszer így nevezni! – fakadtam ki.

– Jól van, vöröske.

– De Tessával rólam akartál beszélni – próbáltam határozottan érvelni.

– Miből gondolod?

Ingerülten fújtattam.

– Abból, hogy a boltban azt mondtam, majd hívod őt és egyeztetünk.

– Miről?

– Andy, az ég szerelmére! Te mindig ilyen idegesítő pöcs vagy?

– Idegesítő pöcs? – ismételte mímelt sértettséggel.

– A legnagyobb a világon – válaszoltam mérgesen, de csak utána esett le, hogy mit mondtam ki a számon. Te szent ég! Én arra értettem, hogy ő a világ legnagyobb bolondja, de Andy minden bizonnyal félreértette.

– Ezzel nem vitatkozom – súgta buja hangon.

– Menj a picsába!

– Majd később – kuncogott jókedvűen, nekem pedig forrt a vérem. – Szóval… öttől ráérsz?

– Éles váltás – nevettem fel erőltetetten. – Fogjuk rá.

– Szóval igen. Átlátok rajtad, hercegnő – jegyezte meg olyan hangnemben, amitől legszívesebben a falnak mentem volna. – Gyere a Tattoosba. – És Andy bontotta a vonalat, mielőtt bármi mást is mondhattam volna.

Idegesítő pöcs!

_____________________

Tessa és Ninja fél négy után értek haza (már kezdtem aggódni…), és a végletekig szidták a portlandi forgalmat. A kulccsal bíbelődtem, miközben ők az ajtó túloldaláról hevesen káromkodtak.

– Hülye sofőrök! A kilencven százaléka még vezetni sem tud, a picsába – morogta dühösen Ninja.

– A legtöbb műkörmös ribanc – tette hozzá Tessa kuncogva. – Ne várj sokat, bébi.

– Mi az ördögöt csinálsz, Rach? – kiáltotta Ni. – Kinyitod már azt az ajtót? Leszakad a kezem. És van egy vendégünk. – A kulcs megremegett a kezemben, és hirtelen Andy arca jelent meg előttem. Még mindig pizsamában voltam, csupán egy kék köntös volt rajtam, amit összekötöttem a derekam előtt, mégsem olyan öltözetnek bizonyult, amiben mutatkoznék a fekete hajú ördög előtt. Így neveztem magamban. Végre kattant a zár, és kinyílt az ajtó. Felkészültem a sokkra, arra, hogy a szívem rohamléptekre kapcsol, de helyette egy világosbarna (már-már szőkés) hajú, kék szemű srác sétált be a két lány nyomában.

– Nate vagyok – nyújtotta a kezét, és láttam, hogy gyönyörű a körömágya, nagyon ápolt a körme, a bőre meg selymes volt, lágyan napbarnított. – De szólíts csak Nate-bébinek. – Kipukkadt belőlem a nevetés, és minden felgyülemlett stressz egy csapásra elillant a testemből.

– Aranyos vagy – mosolyogtam rá édesen, és megráztam a kezét, de ő magához rántott, és jó tisztességesen, alaposan megölelgetett. Úgy, mintha a játékmacija lennék. Pisze orra volt, keskeny, mégis dús ajkai, és vastag, formára szedett szemöldöke. A haja tökéletesre volt beállítva, jobb már nem is lehetett volna… Ez a srác meleg – döbbentem rá az egyszerű tényre, ami a szeme előtt integetett. Abban a pillanatban tudtam, hogy mi nagyon-nagyon jó barátok leszünk.

– Rossza a reakcióidőd, bébi – paskolta meg a vállamat. – Még csak most esett le? – mondta mindezt úgy, mintha a gondolataimban olvasna.

– Kicsit szétszórt vagyok ma – jegyeztem meg félvállról. Nate átkarolt, és pislogva nézett rám. Legalább egy fejjel magasabb volt nálam.

– Mi nyomja a lelkedet, cica? – mosolygott rám meseszép arcával. – Pasiügy?

– Inkább csak egy tetováló művész.

– Aki pasi. Ugye?

– Igen.

– És mit akar?

– NATE! – vihogtam fel. – Már te is kezded? Andy kikészített. Rita egy idegesítő ember – csóváltam meg a fejemet.

– Én csak baromi kíváncsi vagyok – kacsintott rám. Miközben Tessa és Ninja kipakoltak a konyhában, Nate átkarolt, és a nappaliba vezetett.

– Nos, kislány, mi nagyon jóban leszünk – ölelt magához, aztán leültünk a díványra. A lányok beszaladtak a szobába, egy függönykarnist szorongatva, aminek a végét Tess megtámasztotta az egyik széken, miközben Ninja a karikákat keresete a tévéasztal egyik fiókjában. Vettek egy cuki, levendulaszínű sötétítőt, ami remekül illet a modern lakás stílusához. Nate megfogta a kezemet, és a mutatóujjával a csuklómon körözött.

– Van egy tervem – vigyorgott csibészesen. – Tudni akarod?

– Ez kérdés? – róttam meg, de a szemem tele volt ragyogással. Nate alaposan kifaggatott Andy-vel kapcsolatosan, és miután a birtokába került az összes kis apró részlet, elkezdett agyalni.

– Legyél kifinomult. Kecses. Csinos. És legyen egy férfi, aki érted megy… – kacsintott rám.

– Nem akarok még egy férfit – nevettem fel kissé megrémülten.

– Baba, nem egy heteró pasiról dumálok – jegyezte meg.

– Hanem?

– Csak nézz rám!

– Te?

– Én – zárta rövidre.

– Ó…

– Ugye? Ez egy mesteri, zseniális terv. Menj el vele vacsorázni, vagy bármi, majd ugorj el a mosdóba, és dobj egy üzenetet, ha már unod a társaságát. Érted megyek. Hidd el, el tudom játszani a csábító heteró férfi szerepét. Bízz bennem!

– A legnagyobb mértékben – kacsintottam rá. – Már most imádlak!

– Ördögi páros leszünk, annyi szent! – vigyorgott.

________________

Nate még maradt egy fél órát, ami alatt átbeszéltük, hogy miben fogok megjelenni a Tattsban, és Ninja kibányászta a létező legszebb ruháját – ámulattal figyeltem a hívogató ruhadarabot, és nem tudtam betelni a látványával, annyira gyönyörű volt. Eredeti Gucci, amit a papájától kapott a huszadik születésnapjára. A fodros, pánt nélküli, térdi érő ruha mélyvörös színe azonnal magával ragadott. A derekánál egy vastag, fekete öv volt, ami kiemelte a dekoltázsomat, és Tessa egy fekete harisnyát adott kölcsön, meg egy sötét tűsarkút.

– Bárcsak láthatnám Andy tekintetét – kuncogott Nina, mikor már az előszobában álltam az egészalakos tükör előtt, ő pedig felhúzta a ruhám cipzárját. Becsatoltam az övemet, és felvettem egy vékony, fekete blézert, ami nagyon jól állt. Ez még nem minden! Tessa begöndörítette a hajamat, és befújta valami lakkal, amitől kissé narancssárgás árnyalatot kapott. A szememet kihúzta sötét tussal, ráadásul a szemöldökömet is megcsinálta. Vadítóan néztem ki, és esküdni mertem volna, hogy Andy álla a padlón fog koppanni! Negyed öt után hívtunk taxit, és fél ötkor már az utcán várakoztam, és pillanatok múlva már az autó melegében ültem.

– A Tattooshoz, legyen szíves – mondtam, és a szívem gyorsabb ütemre kapcsolt. Fél öt után néhány perccel bekeveredtünk egy dugóba, mert mindenki hazafelé igyekezett a munkából, és a forgalom szinte elviselhetetlennek bizonyult. Hátradöntöttem a fejemet a bőrülés támlájára; idegesen fölsóhajtottam, mert nem akartam késni, viszonyt egy lány néha megengedhet magának néhány percet. Ahogy leálltunk az egyik kereszteződésnél, mert a jelzőlámpa pirosra váltott, a mellettünk lévő autóban egy szőke hajú férfi ült. Akaratlanul minden szőkében Javiert láttam meg. Valójában nem is hasonlított rá, mégis elég volt a haja színét meglátnom, és egyből ő jutott eszembe. A fickó unalmában egy összezárt bicskát pörgetett az ujjai között. Lehunytam a szememet, és megrohantam az emlékek. Belemarkoltam az ülésbe, mert az elviselhetetlen borzongás, és a hidegrázás a tetőfokára hágott a testemben. Féltem. Még mindig.

________________

Két hete vergődtem Javier fogságában. Abban a tizennégy napban megtanultam, hogy nincs szabad akaratom, nem szólalhatok fel, és minden tettem előre meghatározott. Javier úgy kezelt, akár egy bábut. Mintha az ő tulajdona lennék. Egyre több lány érkezett a házba. Gyanítottam, hogy egy erdő szélén vagyunk, mert előttem végtelen mező terült el, ha pedig az egyik hátsó ablakon kémleltem ki, fák végtelen útvesztője fogadott. A szobámban volt egy kis ablak, éppen csak akkora, hogy át tudtam volna bújni, ha valaki kinyitja… feltéve, ha nincs előtte egy megrozsdázott vasrác. Láttam, hogy csavarokkal van odaerősítve. Egyik nap Javier nem jött el, hogy megnézzen. A házban néhány lány volt, és a két felügyelőfickó, akiknek nem tudtam a nevét. Fogalmam sem volt, hová tűnt Javier, de nem is nagyon érdekelt. A gondolataimat a szabadulás utáni vágy kötötte le. Kiosontam a mosdóba, és a csap alatti kisszekrényben keresgéltem. Nem találtam semmit. Néhány tekercs vécépapír, szappanok, törülközők. Láttam, hogy az egyik polcrész kissé ki van emelkedve, a hátában van egy kis rés, ahová beférnének az ujjaim. Óvatosan benyúltam (ügyelve, hogy ne csapjak zajt…), és a kezemmel kitapintottam a csavarhúzó nyelét. Határtalan boldogság áradt szét bennem. A szerszámot a nadrágom zsebébe rejtettem, és visszasiettem a szobámba. Lassan körvonalazódni kezdett bennem a tervem; a szabadulásom. Javier másnap reggel visszajött. Hallottam a lépteiből. Köhögni kezdtem az ágyon, miközben halkan nyöszörögtem, és a tenyeremmel a homlokomat tapogattam.

– Mi van, amigo? – suttogta J, miközben belépett a szobámba. – Rosszul vagy? Esetleg csak a hiányom kísért?

– Melegem van, Javier. Kinyitnád az ablakot?

Javier rám nevetett.

– Hát hogyne, édes – kacsintott rám. – Az a rács halálbiztos ott. Ne is gondolj semmi rosszra! – sóhajtotta J, és kitárta az ablakot. Alig bírtam visszafojtani a mosolyomat, de sikerült. Nem ronthattam el a tervemet! A csavarhúzó súlya szinte égette a zsebemet, mert féltem, hogy valami oknál fogva átkutat. De Javier nem tette. Csak áthúzta a fején a pólóját (felfedve előttem csodálatos, vonzó izmait), majd kicsatolta a nadrágját.

– Megyek, amigo, lezuhanyozom – motyogta, majd letolta az alsóját is. Körbeborotvált, félig merev, hatalmas farka vastagon bukott ki az anyag takarásából. A golyói súlyosan, tenyérbe illően csüngtek. – De előtte rám férne egy kis kényeztetés… – kacsintott rám. Javier letelepedett mellém, izmos combja szétterült a matracon, és széttárta a lábát, hogy marokra foghassam kőkeménnyé duzzadt szerszámát. Vadul vertem neki, miközben minden izma rángott, és hátravetette a fejét; végül akkorát élvezett, hogy a sűrű, fehér nedvvel egészen a nyakáig beterítette magát. Utána biccentett egyet, felkapta a ruháit, és elhúzott zuhanyozni. A matracba töröltem a kezemet, és remegő ujjakkal előhalásztam a csavarhúzót. Vártam néhány pillanatot, nehogy J visszajöjjön valamiért (pusztán egy megérzésből fakadóan, vagy bármi…), aztán felálltam, és átnyúltam az ablakkereten. Tíz csavart szedtem ki (alul kettő, két oldalt négy-négy) két perc alatt, a fölső kettőt hagytam, mert nem akartam, hogy a rács csörömpölve lezuhanjon. Éppen annyira ki tudtam nyomni, hogy leereszkedjek a fűbe a kis résen keresztül. A szívem őrülten kalapált, a pulzusom pedig az egekbe szökött. Lassan kimásztam (nagyon halkan, végtelenül óvatosan…), majd visszaeresztettem a rácsot a helyére. Két csavart visszacsavaroztam, éppen a rács aljára figyeltem, mikor meghallottam a lépteket. Amikor felnéztem, megfagyott bennem a vér, és megszédültem a rám törő félelemtől. Javier állt az ajtóban, és engem nézett. A szeme két fekete lyuk volt (akár egy démoni üreg), és a döbbenet az arcára fagyott.

– Hová készülsz, amigo? – nyögte. Egy szál fehér törülköző volt a dereka körül, egyébként meztelen volt. Elrugaszkodtam az ablakpárkánytól, és csak futottam. A magasra nőtt fű a lábszáramat sértette, de én csak rohantam, amennyire csak tudtam. Tisztában voltam vele, hogy a mező a főútra ér ki, de az legalább három kilométer kemény rohanást jelentett nekem. Nem tudtam, hogy kibírom-e. Féltem, hogy elájulok és újra megtalál… Rohanás közben hátra-hátrapillantottam, de sehol sem láttam Javiert. A szabadság bódító érzése teljesen megbabonázott. A lábamat sebesre horzsolta a fű, a talpam erőteljesen lüktetett a kemény földtől, mert mezítláb vetődtem ki a száraz mezőre. Körülbelül kétszáz méterre előttem egy víztároló magasodott a mező közepén, egymagában árválkodva, számomra mégis a menekülést biztosította, mert hangokat hallottam. Nem a szél hangja volt… valami sokkal félelmetesebb, borzasztóbb. Egy autóé. Oldalra pillantottam, és láttam, hogy a fekete furgon éppen átvág a mezőn. Javier autója. Követett. Vissza akart szerezni. Újra el akart kapni. Libabőrös lettem, aztán sírni kezdtem a sokktól. Zokogtam. Könyörtelenül, kétségbeesettem, de nem álltam meg. Ki kellett tartanom! Muszáj volt! A kocsi egyre közelebb ért hozzám. Láttam a víztároló oldalára felszerelt létrát – az utolsó reménysugarat jelentette számomra. Tudtam, hogy egy perc alatt oda kell érnem, különben elgázol az autóval. Palacsintává lapít, és az egész világgal elfeledteti az emlékeket, a létezésemet. Gyorsítottam a tempómon. A szívem olyan erősen vert, hogy robbanással fenyegetett, a testem meg verejtékben úszott, de akkor sem adhattam fel. Szinte nekivetődtem a rozsdás vasfokoknak. Az ujjaimmal rémültem csimpaszkodtam beléjük, és alig bírtam felhúzni remegő testemet. Ha felérek, és talán le tudom csatolni a tároló oldaláról a létrát, akkor megmenekülök. Javier nem kap el. Túlélem. Bár, hogy hogyan mászom majd le onnan, az még a jövő kérdése volt. Reszkető izmokkal kapaszkodtam egyre feljebb és feljebb. A kocsi zúgása elhalt, láttam, hogy J kivetődik a sofőrülésből, és a létra felé kezd futni. Még három fok. Még kettő. És… Zavartalan víz terült el a szemem előtt. A tárolónak nem volt teteje, tele volt esővízzel. Körülbelül tíz méter mély lehetett – megrémültem. Az utolsó pillanatban torpantam meg, különben belezuhantam volna. A sok adrenalinnal fűtötte a testemet. J elkezdett felmászni a létrán. Egyre feljebb kapaszkodott, rohamosan közeledett. Számba vettem a lehetőségeimet: vagy beleugrom a vízbe, és az aljáig merülök, vagy levetem magam a létráról. Egyik sem volt túl kecsegtető. Mert először is: szégyen, de világéletemben annyira irtóztam a víztől, hogy nem tanultam meg úszni kiskoromban. Felnőtt fejjel pedig már nem érdekelt. Úgyhogy megfulladnék. Kettő: ha levetem magam a létrán, kitöröm a nyakamat vagy a lábamat. Úgysem tudnék elmenekülni. Javier megmarkolta a bokámat, az érintése elektrosokként száguldott végig reszkető végtagjaimon.

– Mit gondoltál, Rach? Hogy megszökhetsz? Hogy új életet kezdhetsz? – röhögött J. Felkapaszkodott, és szorosan nekinyomult a testemnek. A jobb kezével a tároló szélébe markolt. A bal kezében egy összezárt bicskát tartott, és szórakozottan játszadozott vele. Aztán kinyitotta. Az éles penge villámsebesen pattant ki a helyéről, halált ígérve nekem. De tudtam, hogy nem akar megölni. Csak rám ijeszteni, esetleg megsebezni. Javier a kulcscsontom fölötti részhez, a nyakam széléhez nyomta az éles bicskát. A penge a bőrömbe vájt – egyelőre finoman, alig érezhetően. Aztán oldalra rántotta a karját, és a kés éle leheletvékonyan a bőrömbe vágott. Szivárogni kezdett a vérem, és az apró pöttyök a vízbe cseppentek. A könnyeim vastag csíkokként ömlöttek végig az arcomon. A lelki fájdalmam sokkal erősebb volt, mint a fizikai. Talán szükségem is volt az utóbbira, hogy tompítsa a lelkemben lévő borzalmas kínt.

– Tönkretetted az életét, Rachel! Már hatévesen kis hazudozó voltál! Miért festeted a hajadat? – kérdezte, és én megdöbbentem a kérdésen. Hogy jön ez ide? – tűnődtem magamban.

– Miét fontos?

– Te kurva, válaszolj! – ordította a fülembe. – Az eredeti hajszíned barna. Miért festeted a hajadat?

– Mert így jobban tetszik? – suttogta, de a kijelentésem kérdésként hatott.

– Hazudsz!

– Tönkretetted őt!

– Kit, Javier?

– Foltost – sóhajtotta. – Hamarosan elmesélem. Most pedig másszunk le, amigo. Be kell kötöznöm a sebedet.

________________

Arra riadtam, hogy a taxi megindult. Pislogva emeltem fel a fejemet, ami kissé lüktetet az emlékképek utóhatásától. Minden megtörtént a múltamban. Ez volt a legszörnyűbb emléknyomom Javierrel. Akkor bántott utoljára. Próbáltam száműzni a keserű gondolatokat, mert nem akartam Andy előtt sápadtan, nulla életkedvvel megjelenni. Le akartam nyűgözni, ahogyan már eleinte elterveztük Nate-tel. Az a fiú… Nate. Egy igazi angyal. Már az első pillanatban halálosan megkedveltem. Figyelmes, törődő… odaadó. Igazat kellett adnom a közvéleménynek, hogy a meleg fiúk legtöbb esetben sokkal kedvesebbek, mint a bunkó, heteroszexuális pasik, akik a büszkeségüket helyezik előtérbe – majdnem minden esetben (persze tisztelet a kivételnek, ezt azért hozzátenném…).

– Megérkeztünk – motyogta a vén fószer, aki a taxi vezette, és hozzáfogott a számlázásnak. Kinyögte az összeget, és nekem az arcomra fagyott a mosoly.

– Húsz percet álltunk a dugóban – feleltem makacskodva. – Ezt is beleszámolta?

– Ez a munkám, asszonyom – biccentett. – Vitázni szeretne, vagy hajlandó fizetni és lelépni? – Szó nélkül átnyújtottam neki az összeget, kikászálódtam, majd úgy bevágtam az ajtót, mint még soha. Már félhomály volt, a Nap lement, mire a Tattoos elé értem. A pirosan virító cégér azonnal magára hívta a figyelmemet, és lassan ballagtam az üzlet irányába. Csak ügyesen, Rach! Képes vagy rá! Megpaskoltam a göndör fürtjeim végét, és telefonom képernyőjében megnéztem magamat. Hm, még mindig dögös! – mosolyodtam el, aztán az ajtó elé léptem. Andy már rám várakozott, az egyik bárszéken ült, és egy üveg Mountain Dewt szürcsölgetett.

Benyitottam, és halkan suttogtam:

– Szia.

Andy megfordult, és azt kaptam, amire vártam. Ott álltam, a derekam előtt összefogott kézzel, idegesen szorongatva a fekete kistáskám vállpántját, miközben a tekintetembe határozottságot próbáltam csempészni. Andy ujjai megfeszültek a fémdoboz falán, a szívószál kicsúszott az ajkai közül, és elnyílt a szája:

– Hát… szia – kacsintott rám játékosan, aztán letette az italt, és a hajába túrt. – Pontos vagy. 17:00 – pillantott az órájára.

– Igyekeztem – mondtam.

– Azt látom – kuncogott. – De minek ez a ragyogás? – kérdezte vigyorogva. Leolvadt a képemről a mosoly. – Van egy fél órám, aztán indulok haza, mert fáradt vagyok. Arra gondoltam, hogy megbeszélhetnénk, milyen tetoválást szeretnél… – felelte. – Erről volt szó, nem?

– Ja, persze – feleltem kissé sértetten, mert továbbra is úgy éreztem, hogy átnéz rajtam. Ne! Talán meleg? Biztosan nem. Tuti, hogy nem. Nőcsábásznak tűni. Jaj, Istenem… Jaj, Istenem.

– Jól vagy?

– Igen – motyogtam halkan. – Ez a hely… – mutattam körbe –, elég hangulatos. Pofás, az biztos!

– Kösz-kösz – suttogta Andy, miközben előkotort egy mappát a fekete asztalon álló iratcsomó aljáról. – Itt van pár tetkó, ha esetleg nincs elképzelésed, szivi…

– Maradjunk a Rachnél… – bólintottam. – Ha már becézgetni akarsz. És… valójában van elképzelésem, Andy. Elég egyszerű, de sokat jelent nekem. Egy J betűt szeretnék – két oldalt angyalszárnyakkal – a jobb csuklómra. Megoldható? – Javier, ezt érted teszem, üzentem neki gondolatban.

– Hát persze – biccentett –, a legnagyobb örömmel! Ülj csak fel az egyik bárszéke – sóhajtotta Andy, és az ülőalkalmatosságok irányába intett. Felhúztam magamat, és az asztalra könyököltem. Biersack megkerülte a sötét márványpultot, előhúzott egy A4-es lapot az egyik fiókból, ceruzát ragadott, majd visszasétált hozzám. Hátulról karolt át, a kezét bedugta a könyököm alá, aztán az ujjait a lapra helyezte, miközben játékosan forgatta a ceruzát.

– Nos, lerajzolom, oké? – A mellkasa szorosan a hátamnak feszült, és egy pillanatig nem tudtam levegőt venni. Olyan forró volt, annyira… jó volt a közelében lenni, hogy megijedtem. J óta egyszer sem éreztem ezt az őrült erőt.

– Minden vendégeddel ilyen szoros kapcsolatba kerülsz? – kérdeztem gúnyosan.

– Ez még semmi, cica – válaszolta. Figyeltem, ahogy a szemem elé tárja az elmémben megjelent tetoválást. Ügyes ujjaival magabiztosan fogta a ceruzát, miközben felrajzolta rá az elképzelésemet.

– Hm, ezt nevezem hozzáértésnek… – jegyeztem meg kissé feszengve a közelsége miatt.

– Az ujjaim csodákra képesek, Rachel – suttogta, és a lehelete a nyakamat simogatta. Libabőrös lettem mindenhol, és olyan izmok is összerándultak a testemben, amelyek létezéséről korábban nem is tudtam. – Nekem elhiheted.

– Egy szavadat sem hiszem – szökött ki a számon.

– Mire vársz, Rach?

– Bizonyíts – böktem ki, de azonnal megbántam.

– Nos, arra még várnod kell, ha nem baj… – kuncogott jókedvűen, és legszívesebben hátralöktem volna a könyökömet, hogy a hasába üssek egyet, de ellenálltam a késztetésnek. Jókislány módjára viselkedtem. Befejezte az alkotást, és a ceruzát a papírra vágta.

– Mit gondolsz? – tudakolta, de én képtelen voltam csillapítani a testem remegését. – Rach? – hajolt a fülemhez. Újabb reszketéshullám söpört végig rajtam. Andy felemelte a kezét, és a tenyerét a derekamra simította. A mellkasához húzta a testemet, és olyan vadító érzés volt, ahogy magához préselt, hogy valósággal megszédültem. – Jól vagy, Rachel? – morogta a fülembe, miközben az orrával a fülcimpámat cirógatta. Hátrabukott a fejem a vállára.

– Szédülök, Andy – motyogtam. – Kaphatnék egy pohár vizet?

– Hát persze – felelte, és óvatosan elengedett. A pultra könyököltem, és igyekezetem visszanyerni a józan eszemet. Őrülten ziháltam. A szívverésem az egekben járt, a pulzusom dübörgött.  

– Tessék – sóhajtotta Andy, és letette elém a poharat, melynek tartalmában pár jégkocka úszkált. A kezembe fogtam, forró tenyeremnek kitűnő érzés volt az üveg fagyos felületét simogatni, miközben megfordultam a széken. A szám elnyílt, a pohár kicsúszott a kezemben, és hatalmas zajjal csapódott a padlónak, üvegszilánkokra robbanva, miközben Andyt figyeltem. Levette a pólóját, és meztelen felsőtesttel támaszkodott az ablakpárkánynak; gúnyosan szemlélt engem.

– Na, tessék… – csapta össze a tenyerét. Olyan ciki volt rám nézve! – Mindig is tudtam, hogy a nők odavannak értem, de még egyik sem reagált így…

– Bunkó vagy, Biersack!

– Ezt bóknak veszem, vöröske!

Andy feltakarító a koszt a padlóról, miközben megkövülten bámultam, és legszívesebben elsüllyedtem volna szégyenemben.

– Nyugi, megesik. Szerintem én is így reagáltam volna a helyedben… – vigyorgott rám. És… bassza meg! Annyira le akartam törölni azt a mosolyt az arcáról… egy pofonnal.

– Tudod, mindjárt jönnek értem… – vetettem be az utolsó fegyveremet ellene. Mint két óvodás! Játszadozunk egymással… – A barátom elég féltékeny, és nem szereti, ha túl sokat időzöm más fiúk társaságában – motyogtam.

– Csak nyugodtan – bólintott Andy. – Nem akarom, hogy baj legyen! – Előhalásztam a telefonomat, és küldtem egy üzenetet Nate-nek. „Itt várlak a Tattoosban. Siess!” Néhány másodpercen belül máris visszaírt: „Hamarosan ott vagyok, szivi.”

– Beírtalak holnap délután négyre – tájékoztatott Andy. – Megfelel, kislány?

– Először is: nem vagyok kislány. Másodszor pedig: igen, éppen ráérek – válaszoltam.

– Oké, Rach. Ne akard leharapni a fejemet – nevetett. – Asszem, megjött a barátod – intett Andy a bejárat előtt leparkoló ezüst Audira.

– Végre! – mondtam lelkesen, és kifújtam a tüdőmbe rekedt levegőt. Csilingelve nyílt az ajtó, és Nate belépett a tetováló szalonba. Koptatott farmert, világos inget, és egy Rolex karórát viselt egy pár szürke New Balance cipővel. Valóban dögös volt!

– Rach… – nézett rám Andy, a szeme szegletében egy nevetőránc remegett. – Komolyan, Rach? Ő a barátod? Tényleg?

– Igen. Miért? – néztem rá kerekre tágult tekintettel.

– Rachel… kereshettél volna egy kevésbé ismert személyt. Ő a város legismertebb meleg sráca. Ejnye, vöröske. Valahogy nem sikerül túljárnod az eszemen – kacsintott rám, majd dallamosan felnevetett. Nem tudtam megszólalni a szégyentől, csak fogtam a táskámat, magamhoz szorítottam, és kirohantam a boltból. Andy utánam szólt:

– Hé, Rachel. Holnap délután négy! Ne felejtsd el – kiáltotta, és az ajtó halkan bekattant, ahogy Nate is kilépett. Feldúltan dübörögtem a kocsihoz, és bevágódtam az anyósülésre. Nate is bekászálódott.

– Hát, ez csodálatos – dühöngtem. – Hogyhogy ismer téged?

– Jaj, Rachel. Annyira sajnálom – hajtotta le a fejét. – Pár hónappal volt egy fotózásom, és a posztereket kiaggatták a város legismertebb részein. Nem gondoltam, hogy megjegyezi az arcomat. Nagyon sajnálom, baba – magyarázta.

– Sebaj, egy bunkó barom – vontam meg a vállamat, és áthajoltam a sebességváltó fölött, hogy szoros ölelésbe vonjam Nate-et. Ő legalább megérdemelte. Mindent megtett, hogy jól alakuljon az estém, a fekete ördög mégis túljárt az eszemen.

– Bassza meg – sóhajtottam kétségbeesetten. – Ott hagytam a telefonomat… Visszaszaladok érte, Nate. Két perc.

– Ne menjek én?

– Ne – vágtam rá. – Még a végén egy gyáva nyúlnak fog tartani – morogtam, és már ki is léptem a járdára. Szinte repültem, annyira siettem a Tattoos felé. Berontottam az üzletbe. Andy éppen a kasszánál számolgatott, miközben felnézett rám.

– Ennyire hiányoztam?

– Dehogy, te bunkó. Itt hagytam a mobilomat – mutattam a pultra, és gyorsan odaléptem, majd megragadtam a készüléket. Andy nyújtózkodott egyet, és megláttam a bicepsze belső felére tetovált írást. Rám támadt a légszomj; egy pillanatig nem kaptam rendesen levegőt, csak megdermedten bámultam rá.

– Andy? – pillantottam rá.

– Mi van?

– Semmi – motyogtam, de nem tudtam elszakadni a tetkótól. Egy becenév állt rajta, amit már korábban hallottam Javier szájából: Foltos. 

*****

Huh, kicsit kimerítő volt, de sikerült mindent beleírnom, amit akartam, és az 5000 szót is túlléptem egy kicsivel! Siker. XDDD Várom a véleményeket. <333
G. B. Evelyne-nak meg kell köszönnöm, hogy biztatott, hogy merjek belevágni ebbe. Kicsit ő is közrejátszott abban, hogy nekikezdtem ennek a történetnek. Hálás vagyok!

Sam xXx