J a v i e r
A napok
csigalassúsággal vánszorogtak. Ha szinte sóvárogva várakozol valami után, akkor
az idő lelassul, és alig telnek a percek, csak a magány és az unalom marad, ami
hamar elemészt. A napjaim komor egyhangúságban ismétlődtek: Mr. Wood minden
délelőtt felkeresett, órákig beszélgettünk, de valójában semmi említésre méltó
sem hangzott el. Sötét, depressziós hangulat vett erőt rajtam, és ezen a szürke
falak sem segítettek. A bezártság teljesen elkeserített: rányomta a bélyegét a
mindennapjaimra, végtelenül elkedvetlenített. A szokásos reggeli edzésemet is
kihúztam a napi tervemből, és már csak akkor keltem fel, ha muszáj volt.
Délelőtt tíztől tizenkettőig csoportos foglalkozást szervezett a terapeutám,
melyen kötelező volt megjelennem. Bántott, hogy beteg, romlott elmeként
kezeltek, és csupán árnyéka voltam egykori önmagamnak. Annak a Javiernek, aki
előszeretettel védte meg a gyengéket. Annak a férfinak, akibe beleszeretett
Rachel. Legalábbis egy hangocska azt súgta nekem, hogy ezt történt a múltban. A
kis szobában minden olyan idegen és rideg volt számomra; a hidegséget sugárzó
falaktól kezdve a berácsozott ablakig meg a fémajtóig. Éjjelente azzal
szórakoztam, hogy a plafont bámultam. Az ablakra kifeszített hálón folyton
besettenkedett a holdfény, és ezüstösen pöttyözte a falat. Ha hunyorítottam,
olyan volt, mintha apró csillagok ragyognának fölöttem. Ezekben a percekben
elképesztően hittem az újrakezdésben. Elkövettem bűnös dolgokat. Tetteket,
amelyeket helyesnek véltem, de később be kellett látnom, hogy másoknak ártottam
velük. Pedig egész életemben arra törekedtem, hogy megvédjem az ártatlanokat a
bűnösök haragjától. Valamelyik pillanatban én is olyan bosszúszomjas döggé
váltam, és utáltam ezt a tudatot. Kikészített. Néha törökülésbe helyezkedtem;
csak töprengtem. Életemben először éreztem késztetést az írásra: lélekgyógyító
lett volna kifejezni az érzéseimet, amelyeket senkinek sem mondhattam el, mert
az idő javarészében egyedül kuksoltam a sötét semmiben. Délelőttönként, mikor a
napfény lágy ragyogásba vonta a börtöncellához hasonlítható szobácskát,
félrehúztam a fehér párnámat, és a körmömmel vonalakat véstem a falba. Így
tartottam számon, hány napja vagyok bent. Lucas valamiért nem akart erről
beszélni. Eleinte megijesztett, de aztán megbarátkoztam a tudattal, és önálló
módon kerestem megoldást a problémámra. A párnám mögötti részen legalább
négyszáz darab karcolásnyom díszítette a szürkére mázolt falat. Türelmesség – véstem az agyamba
mindannyiszor, ha rám tört a sokkos remegés. Így is szívsajdítóan fájdalmas
volt a bezártságban töltött idő. Lehet, hogy megvonták tőlem a szabadságomat,
de a bent töltött idő több okból is hasznos volt: megváltoztatta a
szemléletmódomat. A korábbi vérszomjas bosszúval fűtött, dührohamos férfiból
egy sokkal nyugodtabb, megértőbb személy fejlődött. Elhatároztam, hogy amint
lehetőségem lesz, felkeresem Rachelt és igyekszem rendezni vele a
kapcsolatomat. Szerettem volna, ha megérti az én nézőpontomat is, hogy egy kis
időre képes legyen azonosulni az én régi meglátásommal, majd az újdonsült
önmagammal, különben képtelen lesz a megbocsájtásra. Tudom, mi a változás.
Amikor muszáj feladnod régi önmagadat, és kénytelen vagy megbarátkozni az
újdonsült személyeddel. Ezt kell tenned. Így a jó. Hiába ellenkezel, muszáj
behódolnod. Lucas szerint ez egyfajta megtisztulást is jelent. Nem. A
megtisztulás teljesen mást jelent. Egy mély, lelki folyamat, amely során senki
sem tud támogatni, hanem önmagad támasza kell lenned: egyszerre kell
elpusztítanod és felépítened a lényedet. Amikor bekerültem az Intézetbe, minden
taszító volt. Utáltam a gondolatot, hogy a megtörhetetlen Javier Hamilton rövid
időn belül megsemmisül. Utáltam, amiért másoktól függtem, amiért megláncolták a
szabadságomat, és meglepően kis keretek közé szorították, gyakorlatilag egy sötét
betegszobába. Hogy csak egy páciensként tekintettek rám. Aztán megvilágosodtam.
Egyik pillanatról a másikra ért a dolog, akár egy fényrobbanás, ami apró
szikrákként villog előtted, mint egy fényképezőgép vakuja. Egyre többet
méláztam a múltamon. Bevillantak az emlékképek. A saját nézőpontomból, aztán
unalmamban átgondoltam az egészet. Az összes emlékemet végigpörgettem magamban,
amely Rachelhez kapcsolódott: egy idő után saját magamat képzeltem a helyébe,
és a felismerés égetően söpört végig rajtam. Megdöbbentett. Megrémített. Tudtam, hogy nem bánthatom valami olyanért,
amit néhány éves gondtalan kisgyerekként követett el. Tudatosítottam, hogy az
apja hibáiért nem neki kell bűnhődnie. Rach apjának, Richnek pedig egy tucatnyi
ballépése volt, de nem az én feladatom volt az igazságszolgáltatás. Arról már
akkor lekéstem, amikor a szüleim meghaltak.
Richard volt a mexikóvárosi sötét alvilág koronázatlan királya, a
legismertebb drogdíler. A legmegterhelőbbnek talán az bizonyult, amikor az
intézetbeli szobám némaságában, a zümmögő csendben, ott, egyedül, magányosan és
határtalanul elveszetten rájöttem, hogy az egész folyamatot én indítottam el. Én tehettem a szüleim haláláról. Én! Ez
a gondolat teljesen szétmarcangolt. Belém tépett, akár egy vadállat, és addig
nem nyugodott, míg cafatokra nem szaggatta a szívemet. Ezek mégis futó
gondolatoknak tűntek, és a végén úgyis Rachel mellett kötöttem ki: őt
hibáztattam, őt okoltam, és rajta akartam letölteni a bosszúmat, ahogy korábban
is. Durván instabil érzelmi világgal rendelkeztem, a múltam pedig szüntelenül
kísértett. Fogalmam sem volt, hogyan győzhetném le. Emlékeztem minden percre.
Mélyen és kitörölhetetlenül.
____________
5 évvel korábban,
Mexikóváros
Javiernek
egyetlen célja volt kiskorától kezdve: megmagyarázhatatlan késztetést érzett a
gyengébbek védelmezésére, és mindig megesett az ártatlanokon a szíve. Már az
óvodában is mintapéldát mutatott, de sajnos ezt még a tanítók sem ismerték el,
a gyerekek pedig rendesen kerülték őt. Ő mégis kiállt mindenki mellett. Luiz, a
túlságosan is félénk srác mellett, aki mindig bebújt a mászóka alá, és onnan
kémlelt ki, vagy éppen egy riadt kis kislányt védett, akit ki akartak csúfolni
a neveletlen fiúk. Évekig csinálta ezt, és egy idő után már mókásan fogta fel.
Akár egy virtuális játék, amiben a játékosnak egyetlen szerepe és célja van:
megvédeni a társait a bántalmazók elől. Csakhogy Javier sosem tudott teljesen
tisztességesen játszani. Ütésre ütéssel válaszolt, emiatt meg folyton
bonyodalmakba keveredett. Ő nem ismerte azt a közmondást, hogy ha megdobnak
kővel, dobj vissza kenyérrel. Vad volt, ősi és ösztönös, elfojtott
dührohamokkal, amelyeket a kedve szerint letöltött azokon, akik éppen az útjába
kerültek. Amikor megismerte Foltost, teljesen megbabonázta a gondolatait az
ismeretlen fiú, és ahogy összebarátkoztak, elszakíthatatlanná forrt a kötelék
köztük. A nap, amikor elválasztották őket, és utána Javier csak titokban tudta
látogatni Andy-t, jócskán kikészítette a fiút. Még több harag. Sok-sok bosszú,
ami a nevelőnők ellen irányult. Valami megmagyarázhatatlanul erős ingerület,
amit senkin sem tudott letölteni. Ez uralkodott benne, és erre csak ráadásként
szolgáltak a családon belüli problémái: a szülei egyre rosszabb kapcsolatba
kerültek. A régen tökéletesnek hitt, idilli család lassan szétomlott. Nem csak
ő, hanem a bátyjai is megsínylették a szülei válását. A sok sérelem miatt
mindannyian feszültek voltak, és amikor bekövetkezett a válás, valami
elmondhatatlan érzelem meghalt bennük. Mindnyájukban. Tudták, hogy elvesztettek
valami olyan természetesnek vett dolgot, ami más teljes családnak megadatott:
mind a hat testvérben tudatosodott, hogy ha egyszer megtalálják a számukra
tökéletes feleséget, házasságot kötnek és gyerekeket vállalnak, a fiatal
csöppségek máris hátránnyal indítanak. Ők nem tapasztalhatják meg, milyen az,
ha a nagymamájuk és a nagypapájuk együtt él. Hogy milyen, ha a nagyszülők
mindannyiszor örömmel fogadja őket, hanem majd folyton vándorolniuk kell, hogy
meglátogathassák az egyiket és a másikat. J apukája önálló vállalkozásba
kezdett, miután elszakadt a családtól. Új feleséget keresett magának, és már
alig tartotta a gyerekeivel a kapcsolatot. J teljesen magába zuhant. Olyan
árulás volt ez, amit képtelen volt feldolgozni, de egy idő után megbékélt vele.
Minden erejével támogatni akarta az édesanyját, aki éjt nappallá téve gürcölt
egy helyi dohánygyárban. Egy nap azonban minden megváltozott: levél formájában
értesítés érkezett egy ismeretlen cégtől. A fehér boríték semmi jót sem
rejtett. J anyukája, Gara kétségbeesetten olvasta a hírt: többezres tartozást
halmozott fel nekik egy ismeretlen személy. J gyanította, hogy a dolognak köze
lehet az apja új vállalkozásához, de nem akarta túlságosan beleütni az orrát a
felnőttek dolgába, csak csöndesen emésztette az elkeserítő híreket. Egyre több
férfi járt a lakásukra. A fiúnak fogalma sem volt, kik, de esténként mindig
látta, hogy az édesanyja elővette a szekrény tetején őrzött fémládikáját, és
újabb összeget tett hozzá a szépen gyarapodó pénzhez, amit benne rejtegetett.
Nem akart csődbe menni, de hat gyerekkel a nyakán amúgy sem volt könnyű az
élete. Javier valahogy a hivatásának érezte azt, hogy segítsen a családján, de
talán nem a megfelelő módon próbálkozott. Hamar belekeveredett a mexikóvárosi
alvilág pénzéhes világába, ahol a drogon kívül kevés értékesebb dolog dominált.
Onnantól kezdve nem volt visszaút. Elkezdődött valami visszafordíthatatlan.
________________
Javier
már gyerekként jól bánt a droggal. Beszerzett, kézbesített, átadta a bevételt.
Az a minimális összeg, amit összekapart a küldetései során, igencsak csekély
volt, de kezdetnek nem bizonyult rossznak. Később nem csak drogot kellett
szállítania, hanem a megbízója kifizette neki a sofőriskolát, és J megtanult
vezetni. Ahogy betöltötte a tizennyolcat, egyre több munkával halmozta el a
férfi. Javier elég tudatlanul állt a témához, de később rájött, hogy a nők,
akiket a szürke furgonnal szállított a város néhány különböző, lerobbant
telepére, cseppet sem számítottak előkelőnek. Vérbeli kurvák voltak, neki pedig
egyetlen feladata volt: a megfelelés. Ügyelt, hogy a stricik elégedettek
legyenek vele, és a saját megbízója előtt is bizonyítania kellett. Az elején
ott lappangott benne a néma rettegés, és elképesztően félt, hogy lebukik, de ha
valamit hónapokon keresztül csinálsz újra és újra, egy idő után megszokottá
válik a dolog. Furcsán hétköznapivá.
Hideg, januári délután volt. Aznap az
édesanyja korán elment otthonról, és Javier már hajnal óta talpon volt.
Átszámolta a ládikában őrzött pénzt, és szomorúan tapasztalta, hogy még
rengeteg hiányzott az adósságból. A bátyái komótosan készülődtek az iskolába,
de ő aznap kihagyta a tanítást. Újabb feladatot kapott. Az is aggasztotta, hogy
az elmúlt hétvégén egy bizonyos Rick Morgan nevű fickó rendszeresen bejárt hozzájuk,
és megfenyegette az édesanyját. Éjjel volt, és Gara talán azt hitte, hogy ő is
alszik, de J mindent tisztán hallott. A követelőző hangot, ami nem tűrt
ellentmondást, a rémült nő kétségbeesettségét, Rick parancsoló szavait. A
kiabálás visszhangot vert a házban, de a testvérei nem ébredtek fel. Egyedül ő
riadt fel zaklatottan, reszketve. A félelem nehéz, jeges paplanként borult rá;
kapkodva szedte a levegőt, de úgy érezte, mintha betömték volna a légcsövét.
Zihált. A férfi kitűzte az ultimátumot: világosan megmondta Garának, hogy ha öt
napon belül nem teremti elő a hiányzó összeget, mészárlást rendez. Javier
befogta a száját, mert az ijedtség görcsbe rántotta a gyomrát, és a félelem
vasmarokba szorította a szívét: zokogni akart, hogy kiadjon magából minden
elfojtott kínt, mert a törékeny kis lelke még nem állt készen ennyi
megpróbáltatásra. Ő csak egy szerencsétlen fiú volt, aki szeretett volna
segíteni a családján. Egy gyerek, akiben meglepően sok igazságérzet és empátia
lakozott. Egy kissrác, akiben a szeretet minden mást elsöpört, és megígérte
önmagának, hogy megmenti a családját. Ez volt Javier. Egy érzelmes, angyali
fiú, akit a társadalom elrontott. Tisztelte az édesanyját, szinte piedesztálra
emelte minden egyes kérését, óhaját, és elkeserítő volt végignézni, ahogy a
családja széthullik. Szó szerint. Javier sejtette, hogy az ügynek – az
adósságnak – köze lehet az édesapjához, aki elhagyta őket. Egyik napról a
másikra romlott meg a viszonya Garával, aztán úgy eltűnt, hogy hallani sem
lehetett róla. Pár hónapra rá pedig megjelent az idegen férfi, aki pénzt
követelt. Rick Morgan nem olyannak tűnt, akivel lehetne alkudozni. Kemény
határozottság és megsemmisítő eltökéltség áradt az egész lényéből. J tudta,
hogy ez az ember akár végleg tönkreteheti a családját, és minden erejével azon
volt, hogy ezt megakadályozza. De egy gyerek akarata sosem elég az
igazságszolgáltatáshoz. Sosem.
______________________
Javier
az ablakban ült. Odakint sötét volt, de ő nem tudott aludni. Órák óta hallgatta
az édesanyja fojtott szipogását, ami beszűrődött a szobába, és kísérteties
dallamként táncolt a négy fal között. A fiú éppen olyan szomorú volt, mint az
anyukája. Néha kell egy perc, amikor egyedül lehetsz… Egy pillanat, amikor nem
kell erősnek mutatnod magadat, hanem a csendben szabad utat engedhetsz a
könnyeknek, mert senki sem lát. Ahogy kikémlelt a homályos ablakon, amelyen
tompán bekúszott a hold ezüstös fénye, az arca elmosódott tükörképét látta az
üvegben. Volt valami végtelenül szomorú, szívszorító a tekintetében. A
tengerkék szempár fakón tükröződött. Javier rálehelt az üvegre, mert nem akarta
látni önmagát. Nem akart szembesülni a tekintetében ülő kétségbeeséssel; a
pillantásában ezernyi érzelmem bújt meg. A veszteségbe való beletörődés, mert
kezdte elfogadni, hogy Rick hamarosan újra visszatér; a düh, mert nem tudta,
hogy melyik volt az a pillanat, amikor minden elromlott. Óvatosan
visszaereszkedett a puha matrac védelmébe, a nyakáig húzta a szürke,
szétmállott takarót, és reszketve összefűzte az ujjait. Ahogy lecsukta a
szemét, egy kövér könnycsepp simogatta végig az arcát, aztán halkan imádkozni
kezdett. Az életért, a jövőért, a szabadulásért.
_________________
Halk,
tompa puffanás hasította át az álom ködét, elég erősen ahhoz, hogy felébredjen.
J felnyomta magát a keskeny ágyon, és hunyorogva pásztázta a szobát.
Gyanította, hogy csak egy rémálom lehetett, mert semmi különöset sem
tapasztalt: ugyanolyan mély csend és félhomály fogadta, mint elalvás előtt.
Lerúgta magáról az átforrósodott takarót, és lemászott az ágyról. Hangtalan
léptekkel, nesztelenül tipegett végig a fapadlón. Az ajtó előtt megtorpant,
miközben a pizsamapólóját markolászta, mert nem tudta leküzdeni a gyomrában
kavargó baljós előérzetet. A szíve gyorsabb ütemre kapcsolt, és a lélegzete
szaporább ritmusra váltott. J a hideg kilincsre fonta az ujjait, és a
halántékát az ajtófélfának feszítette. Finom érintést érzett a vállán, és ahogy
megfordult, a legidősebb bátyja arca rajzolódott ki a szeme előtt. Oliver
átkarolta a fiút, mélyen az ölelésébe vonta, és az állát a fiú fejére
támasztotta:
–
Minden rendben, öcsi? – suttogta Oli, és beleborzolt a fiú hajába. Ahogy Javier
felnézett, a fiú ónixszemei tompán ragyogtak a tejfehér holdfényben.
–
Nem – válaszolta J. – Egészen biztos vagyok benne, hogy van valaki a házunkban…
– mondta ki a legnagyobb félelmét.
–
Miről beszélsz? – kérdezte Oli értetlenül, és eltolta magától a testvérét. J
keze erőtlenül a teste mellé hullott, és átadta a helyét az idősebbnek. Oliver
rámarkolt a kilincsre, és felrántotta az ajtót, ami fojtott kattanással adta
meg magát. Az előttük kibontakozó jelenet minden volt, csak csodálatra méltó
nem, bár a maga komor valójában felettébb megdöbbentő. Rick Morgan
borostyánszín szemében nyoma sem volt kíméletnek. Vékony vonalba préselte az
ajkát, és lenézően bámult végig a fiúkon. Javier szíve a torkában dobogott, és
a döbbenettől jobban elkerekedett a szeme, mint bármely gyógyszeripari
szérumtól, ami éberséget ígér. J látta az édesanyja szemébe a nyers, őszinte és
felettébb leplezetlen rettegést, ami görcsbe rántotta a gyomrát. Vékony határ húzódik az élet és a halál
között; Javier azonnal felismerte az édesanyja szemében megbújó pánikot. Gara
korábbi életvidám, ragyogó tekintetében mindössze csak komor beletörődés pihent
meg. Összetörni látszott egy anyai szív, és talán nem is az elmúlás
gondolatától, hanem a sorsára hagyott gyerekei jövőjétől félt. Gara
meglehetősen gyorsan kapkodta a levegőt, és a homlokán izzadtságcseppek
gyöngyöztek. Munkától felsebzett, érdes ujjaival a nadrágja szélét markolászta,
és J észrevette, ahogy a jobb lábba meg-megrándult kisebb időközönként. Néma
kommunikációt folytattak, miközben Rick a maga somolygós módján bámulta a kis
társaságot. A pisztoly hideg csöve a nő nyakának feszült; lágyan érintette a
ruganyos bőrészt. Gara egyre inkább beletörődött a helyzetébe. A nadrág szélét
szorongató ujjai ellazultak, az amúgy mindig csillogó tekintete szürkévé
tompult, de már nem sütött belőle az aggodalom. Csupán a nyers elfogadás.
–
Egy egész életet birtokol… – suttogta Oliver meglepően kimért, rideg hangon.
Rick ujjai megfeszültek a revolver testén, és az ujjpercei fehérré színeződtek
a rájuk gyakorolt erőtől. – Ez sem elég, hogy leálljon?
–
Ez a biztosíték, hogy folytassam – vágta rá a férfi hetykén, és megrántotta a
vállát. – Mit számít nekem ez az asszony? Csak a pénzemért jöttem.
–
Nem okozhat ennyi gondot nekünk! Már így is tönkretett mindent.
–
A baj csak úgy jön. Sosem fog kopogtatni, hogy éppen ráérsz-e… Mire
számítottál, fiam?
A kijelentést követően minden
feledésbe veszett. Rick elvette a gyerekektől az egyetlen személyt, akitől
őszinte, hamisítatlan szeretetet kaphattak, és még jobban megcsonkította az
amúgy is csonka családot. A gyász gonosz fúriaként tört az életükbe, felzabált
minden szeretetet, sötétséget borított rájuk. Nem maradt más, csupán a
fájdalom. A komorság. És a bosszú. Hiába viselkedtek roncsként, az élet ment
tovább, nem állt meg. Koránt sem. Napokkal később Oli összeszedte magát
annyira, hogy magára vállalja a család fenntartását. Keresett valami tartós
állást, odafigyelt az öccseire – a legkisebbtől a legnagyobbig –, és igyekezett
békét teremteni a gyásszal és búval átitatott házban, aminek minden szeglete a
múlt emlékeit, árnyait, és a kedves, szeretett pillanatokat rejtette, amit az édesanyjukkal
töltöttek. Javier akkor jött rá, hogy semmi sem tart örökké, és az élet véges.
Semmitől sem félt jobban, mint a haláltól. Megrémítette a tudat, hogy egyszer
számára is eljön a pillanat. A perc, amikor tudni fogja, hogy eljött a vég.
Addig azonban még számtalan dolgot véghez akart vinni, ugyanis a bosszú még
ennél a keserű érzésnél is erősebb volt benne. Mindent félresöpört, és
megfogadta (sőt, megesküdött rá…), hogy elégtételt fog venni az édesanyja
haláláért. Beteljesíti ezt a szent és sérthetetlen fogadalmat, ami mintegy
életcélként lebegett a lelki szemei előtt, ha addig él is! Ebben biztos volt.
_____________________
Pislogva kémleltem a
mennyezeten futó vékony, alig-alig látható gyémántszürke pókhálót, amin
átszüremlett a hajnali holdfény. Feküdtem. Az emlékek rosszabbak voltak
bármilyen börtönnél. Olyan ketrecbe zártak, amelyből sosem szabadulhattam. A
múlt örök. Sosem változik. Ott van minden légvételedben, az összes
szívdobbanásodban, és ott rejtőzik az elmédben is. Kitörölhetetlenül. Bármennyire
is igyekszel elnyomni, egy bizonyos szinten jelen van benned és uralkodik
fölötted. Két napom volt hátra. Az a negyvennyolc óra kegyetlennek bizonyult.
Hiába az ott töltött idő, tökéletesen bezárkóztam, mert szabadulásra vágytam.
Ahogy egyre közelebb és közelebb kerültünk a távozásom pillantáshoz, úgy nőt
bennem az adrenalinnal vegyes vágy, hiszen már valósággal tűkön ülve vártam,
hogy kiléphessek az épület ajtaján. Amikor bekerültem az intézetbe, megragadtam
a tagadás lépcsőjén, az ellenállás fázisában, de utána elfogadtam a
helyzetemet, és megbarátkoztam a folyamatosan körülöttem ólálkodó sötétséggel:
beletörődtem a jelenbe. Odabent semmit sem érhettem el folyamatos
erőfitogtatással és szüntelen mellveregetéssel, csak csöndesen kellett várakoznom,
hátha időnap előtt kiengednek. Ez persze nem történt meg, de a gondolat, hogy
holnap reggel Foltos oldalán átléphetem a küszöböt, és kiballaghatok a
levegőre, élvezve a lüktető napsugarak finom simogatását, valahogy kedvezően
hatott meglehetősen sivár lelkivilágomra. Ösztönös nyugalmat erőltettem
magamra, de belül egyre nagyobbra duzzadt a bosszúm: a lélegzetvételem
táplálta, a szívverésem éltette. A kezelések során Lucas túl sok gyerekkori
emléket felbolygatott bennem; több keserű emléknyom került a felszínre –
amelyeket mély traumaként éltem meg –, mint boldog, idilli pillanat. Talán ez
is szerepet játszott abban, hogy maradásra bírjam a bosszúmat, és társítsam
hozzá a dühömet. Dr. Lucas Wood fájdalmas mosollyal búcsúzott, bár jól tudtam,
hogy több benne az orvosi megjátszás, mint a valós sajnálat, de azért biztatóan
rákacsintottam:
– Köszönöm –
nyöszörögtem halkan, miközben Andy a sporttáskám pántját markolászta. Dr. Wood
megszorongatta a kezemet, aztán megpaskolta a vállamat. Sok szerencsét kívánt.
Nehéz volt valami olyasmiért hálálkodni, amit valójában gyűlöltem. Utáltam az
ott töltött időt, de nem akartam ellenállást tanúsítani, úgyhogy úgy
cselekedtem, ahogy megkívánták. Azon a napsütötte délutánon a világ ezerszer
élettel telibbnek tűnt, mint valaha: a madarak daloltak, a fák szemkápráztatóan
zöldelltek, az ég felhőtlen, tiszta volt. Rápillantottam Andyre, és az ő
szemében a tökéletes tükörképét láttam az iránta érzett őszinte, baráti
szeretetemnek. A szeretet betöltötte a szívemet, és a legsötétebb helyekre is
eljutott a lelkemben: ezzel az érzéssel léptem ki a Robert James ajtaján.
Örökre.
*****
R a c h e l
Jégkék szemek tapadtak
rám. A hideglelős pillanattól teljesen elgyengültem; remegve kapaszkodtam a
tornác korlátjába. J tekintete olyan alaposan, szakszerűen fürkészett, mintha a
lelkem legmélyére látna, és felbolygatott bennem mindent. A nézése olyan volt,
akár egy penge: végigszántott sérülékeny szívemen, újabb sebeket hagyott amúgy
is heges felszínén. Valósággal szétszaggatott, és nem maradt bennem más, csak
az üresség, de olyan szívfájdítóan, hogy könnyek lopakodtak a szemembe. Néztem
az ismerős szempárt, ami zavartalanul állapodott meg rajtam, és alig bírtam
legyűrni a sokkot, ami a teljes testem felett átvette az uralmat.
– Rachel… – sóhajtotta a nevemet rekedtes, férfias hangján. Hideg
verejték ütközött ki a hátamon. A tekintetemmel próbáltam kerülni az övét; Andy
arcát kerestem a hátában, de a fekete ördögnek a nyomát sem láttam, csupán az
óceánszín írisz méregetett elég feltűnően. Fájdalom markolt a szívembe, és a
múltam összes démona ott kísértett a jelenemben. Javier lazán az ajtófélfának
dőlt, izmos mellkasa előtt összefonta a karját, miközben összehúzott szemmel
pásztázott. A gyomrom görcsbe rándult, mert úgy éreztem, hogy egy nyitott könyv
vagyok számára, amiben szabadon, gátlástalanul olvashat.
– Elárultál akkor,
ott… – jegyezte meg meglepően ellenséges, megtört hangnemben, bennem meg
felszökött az adrenalin. A döbbenet
valósággal mellbe vágott, de szólni sem bírtam: a szavak a nyelvemre égtek.
Javier velem volt, hús-vér valójában, és kék szemeivel engem fürkészett. Ez
több volt, mint amit az én megkínzott, félénk kis szívem képes lett volna
elviselni, de megszoktam, hogy az élet túl sok meglepetést tartogat az ember
számára. A nem várt személyek éppen akkor kopogtatnak az ajtódon, amikor nem is
számítasz rájuk, vagy egy olyan ember áll a túloldalon, akire nem is vágytál.
Valahogy én is így voltam. El akartam menekülni, de tisztában voltam vele, hogy
egyszer szembe kell néznem J-vel: a bosszújával, a haragjával, ami ellenem
irányult, és mindazzal, amit a tarsolyában rejtegetett. Pislogtam, és
megengedtem magamnak pár pillantást, amit az arcára vetettem: abban
reménykedtem, hogy a múló évek nyomokat hagytak rajta, de ha lehet, J sokkal
jobban nézett ki, mint korábban. Ahogy kilépett a verandára, ijedten húzódtam
hátra, de a félhomályban még veszedelmesebb árnyalatot öltött a szeme: az
árnyékok takarásában viharszínűvé mélyült korábban tengerkék szeme, és
leírhatatlanul sok düh pihent meg benne. Néma szempárbajt vívtunk, amiben benne
lakozott minden elfojtott keserűség és minden elcseszett pillanat. Egymás
elrontói voltunk: ő tönkretett engem, én tönkretettem őt. Elég volt ránéznem,
hogy a gondosan elrejtett emlékeim a felszínre tőrjenek, és a keserűség
elektromos áramként szaladjon végig megkínzott testemen.
– Semmi közöm hozzád! –
suttogtam, és igyekeztem a maradék morzsányi magabiztosságomat belesűríteni a
hangomba. Javier öntelten bámult. Hát, persze! Annyira hiú, hogy képtelen
túllendülni a múltján; valahol a múlt és a jelen közötti sötét szakadékban él.
– Azt hittem, hogy
jelent valamit.
A lélegzésem szaporább
ritmusra kapcsolt; sóhajtozva álltam előtte.
– Miről beszélsz?
Javier ajka
felkunkorodott. Az a számomra jól ismert, csibészes mosoly varázsolta
ragyogóbbá az arcát, de a szeméig nem jutott el. Ugyanolyan két sötét üveggolyó
maradt, mint amikor megpillantott az ajtóban és kirobbant az érzelmi vihar.
– Ami köztünk volt,
arra utaltam – vallotta be szemrebbenés nélkül. Felszökött a pulzusom, és egy
másodpercre megolvadt a szívemet körbeölelő kemény jégpáncél, de tüstént észhez
tértem.
– Disszociatív
személyiségzavarban szenvedsz, vagy csak ennyire
érdektelen vagy?
– Ne akarj hamis
diagnózisokat levonni. Te is tudod,
hogy miről beszélek, Rachel… – motyogta. Jeges fájdalom markolt a szívembe.
– Elraboltál, eladtad
a testemet, láncra verted a szabadságomat, bántottál… Ez semmit sem számít?
Mennyi fájdalmat kellene elviselnem ahhoz, hogy felismerd, egy bűnöző vagy?
Semmi több.
– Ne gyere a
vádaskodással! – Hátrahőköltem, mert mellbe vágott a rémület, és egy pillanatra
megszédültem a visszataszító hanghordozásától.
– Te ne gyere az emlékekkel! – vágtam
vissza egy kis fáziskéséssel, ami nem bizonyult túl jó ötletnek. Javier a
csuklóm után kapott, és berántott a félhomályos előszobába, mire rögtön
kiszaladt a tüdőmbe rekedt levegő. Közelebb lépett, annyira, hogy éreztem a
testéből áradó hőt, ami mindannyiszor megbabonázott, és akár egy
örökkévalóságig a karjaiban maradtam volna, de hiába a szenvedély, Javiernek
megvoltak a maga rossztulajdonságai, amelyeken egyszerűen nem tudtam
túllendülni. De most, ebben a különösen intim pillanatban, mikor újra csak mi
ketten voltunk, és nem volt a közelünkben senki más, hirtelen megrohantak az új
köntösbe bújtatott régi érzelmek.
– Lehet, hogy rossz életed volt neked
is, Rachel – ejtette ki halkan, szinte suttogásként a nevemet, amitől finoman
megborzongtam –, de engem sem jutalmazott a sors!
– A bosszú nem olyan, mint egy gyógyszer,
J! Nem fogsz megnyugodni utána, és nem oldódnak meg a problémáid. A bosszú
egyvalamit szül. Bűntudatot… – sziszegtem leheletvékonyan, és nagyon ügyeltem,
hogy gondosan az ajtónak feszítsem a hátamat. Minél távolabb akartam lenni tőle
és az ő őrült kisugárzásától, mert féltem, hogy megtörök a közelében, mint
mindig.
– Tévedsz. Felszabadít! A bosszú
felszabadít! – kiabálta az arcomba, és láttam, hogy a nyakán kidagadtak az
erek, miközben az álkapcsa szinte roppanásig feszült. Nyers, ősi vágy vette át az
uralmat fölötte, és az óceánszín szeme vágytól és izzó haragtól megrészegülten
tapadt rám. A legrejtettebb félelmeimet engedte szabadjára, melyet az elmém a kétségbeesés
pillanatában komponált. Rápillantottam. Rám nézett. Valósággal sistergett
közöttünk a levegő. Végül ő törte meg a mozdulatlanságot, mivel én képtelen
voltam túllendülni a sokkos bénultságon. Javier a falnak lökött, és a keze
birtoklóan simult a csípőmre. Újra elködösült a pillantása, két szép
ónixgolyóra emlékeztetett a szeme – tele volt vad vággyal és nyers, kimondatlan
indulattal, ami az évek alatt lassan parázslott benne, most pedig kitörésre
készült. Minden visszafogott, titkos vágyát kiengedte a képzeletbeli ketrecből,
és úgy éreztem, hogy a sok érzés hálójában lassan elfogyok. Őrületesen hozzám
dörgölte magát – szinte minden kiéhezett centijét éreztem, ahogy azonnal
keményre duzzadt, meglehetősen vastag férfiassága a csípőcsontomnak feszült.
Nyöszörögni kezdtem, mert a szorítása édesen fájdalmas volt, és ahogy a fejem
fölé nyomta a karomat, egy halk sikoly szökött ki a számon. Éreztem az illatát.
Évek óta nem volt hozzá szerencsém, és úgy szívtam magamba, mintha maga az
életelixír lenne, ami az örökkévalóságot ígéri. Végtelenül hosszú ideig
körözött az ajkával előttem: meleg lehelete bűnösen cirógatta az én elnyílt
számat, és a hasam apró bukfenceket vetett attól, ahogy ingerelni próbált
Javier zseniálisan értett ahhoz, hogyan szédítsen el. Hogyan feledtesse el egy
pillanat alatt az iránta érzett haragomat. Hogyan gyújtson égető szerelmet a
lelkem zavaros felszínén. Hogyan állítsa meg az időt, hogy csak rá és csakis rá koncentráljak. Fogalmam sem
volt, honnan szerezte ezeket a különleges képességeit, de biztos voltam benne,
hogy ha a kezem közé kerülne az a valami vagy valaki, aki átadja neki, kinyírom
azonnal. Az ujjbegyei piros foltokat hagytak a csuklómon, ahogy már-már
fojtogatóan préselt az ajtónak. Aztán ráhajolt a számra. Arra számítottam, hogy
észvesztő brutalitással megdugja a számat a nyelvével, helyette óvatos,
tapogatóz, gyöngéd csókkal jutalmazott. Olyannal, amit kevés ember érdemel ki.
De ez a kis „ajándék” ellentétben állt az érzéseivel, amit irántam táplált.
Pontosabban… fogalmam sem volt, hogy milyen érzésekre gondoltam, de nem is volt
időm ezen agyalni, mert felkapott, én pedig a lábamat ösztönösen fontam a
dereka köré. Éreztem az izmait. Éreztem az erejét. Éreztem a férfiasságát.
Éreztem őt. Javier Hamiltont. Egykori elrablómat, megkínzómat, és a szerelmemet… Ezer nap energiája
lobbantott olthatatlan szeretet iránta a szívemben, lelkemben és elmémben
egyaránt. Pedig gyűlölnöm kellett volna. Gyűlölnöm. A szemem előtt ölte meg az
apámat, én mégis képes voltam megcsókolni. Hozzáérni. Elveszni az ölelésében.
Magamba fogadni, és a legszorosabban összeforrni vele. Miközben apró csókokkal
lepte el a nyakamat, totálisan libabőrös lettem, és a körmeimmel a fehér
pólójába vájtam. Halk szakadás hallatszódott, aztán megrántottam a karomat, a
vékony anyag pedig halk suhogással a padlóra zuhant. Gyorsan eleresztett, bár
kellett egy másodperc, hogy újra rátaláljak az egyensúlyomra, aztán
követelőzően megragadta az államat. A csókja vad volt. Ezúttal erélyes,
határozott, cseppet sem gyengéd. Sokkal inkább hívogató. Birtokló. Nem bírtam
levegőt venni, mert lefoglalt, hogy az érintésére koncentráljak, és csak akkor
kaptam lélegzet után, mikor már a fulladás szélén egyensúlyoztam. Bevitt egy
kis szobába, ahol le volt eresztve a redőny. Az ágyhoz egyensúlyozott velem,
aztán könnyeden ráfektetett a fekete paplanra. A puha matrac pehelykönnyűen
süppedt be a súlyom alatt. Csodálkozva pislogtam rá, miközben kigombolta a
farmerját, lehúzta a cipzárját, ami még inkább beindított. Elcsitultak a
gondolatok. Nem tűnődtem a múlton, a jelenen, a jövőn. Egyedül a pillanatnak éltem. A most-nak. Minden más mellékes volt. A
vállam fölött tenyerelt a matracra, miközben befészkelte magát a lábam közé, és
fölém hajolt. Az izmai minden egyes mozdulatára lágyan hullámzottak; látszott
rajta, hogy a raboskodása alatt is odafigyelt a testalkatára. Sokkal izmosabb
volt, mint ahogy az emlékeimben élt. Sportosabb. Magabiztosabb.
Szenvedélyesebb. Akár másnap reggelig sorolhattam volna a jelzőket, biztosan
nem fogytam volna ki belőlük, annyira megszédített és uralt. Ő maga. J az első
pillanatban rabul ejtette a szívemet. Eltulajdonított, nekem meg esélyem sem
volt visszaszerezni, túl kevés voltam egy ilyen feladathoz. Átbújtatta a fejemen
a pólómat, aztán egy szakszerű, hozzáértő mozdulattal kikapcsolta a melltartómat.
A férfiak miért tudják egyetlen kézzel is
kikapcsolni egy nő melltartóját? – tűnődtem, de az eszmefuttatásom rövidéletűnek
bizonyult, mert rögtön átkarolta a derekamat, felnyomott a párnához, a puha anyagot
gondosan a fejem alá igazította, aztán lehajolt. Az arca megállapodott az enyém
előtt. Mindig elcsodálkoztam, hogyan lehet valakinek olyan gyönyörű, elvarázsoló
szeme, mint az övé. Botrányosan meseszép. Ha belenéztem, a tenger hullámzását láttam.
Ha boldog volt, jókedvű, pajkos és rakoncátlan, akkor zavartalanul fürkészett, ha
pedig haragos és dühös, bosszúszomjas, akkor egy valóságos vihart láttam benne.
A tenger sötét hullámait, a villámokat, a kövér esőcseppek végtelen sokaságát. Most
lehajolt, érzéki csókkal jutalmazott, aztán nyálas puszikat hintett a szám alá,
az államra, a nyakamra, aztán végighúzta a nyelvét a kulcscsontom menti részen,
majd le, egészen a mellemig. Megduzzadt a bimbóm, ő pedig felnyúlt, hogy a hüvelyk-
és mutatóujja közé szorítva morzsolgassa, miközben a nyelvével körberajzolta a mellemet.
Nyöszörögni kezdtem, és forgolódtam alatta. Szent
Isten! Ez a férfi nem semmi, de nem ám!
– J… – szaladt ki a számon.
– Rach?
Egy másodpercre összeforrt a tekintetünk.
Egymásba fonódott.
– Tudnál szeretni?
– Soha – mondtam ki hangosan, de a hazugság
súlya a mellkasomat égette. Bármikor tudnálak
szeretni, Javier Hamilton. Bármikor – suttogtam a gondolataimban, és örültem,
hogy csak én hallhattam őket.
– Akkor mondj egy okot, hogy ezt ne hagyjam
abba… – kérlelt, miközben megdermedt fölöttem. Az ajka elszakadt az enyémtől.
– Kívánlak – leheltem, és szinte mindenem
bizsergett. – Ez elegendő?
– Még annál is több – bólintott ködös tekintettel.
Lenyúltam, hogy az rászorítsak a farkára, ő pedig nekem feszítette izmos, férfias
combját. Nedvesen esedeztem, és magamban könyörögtem, hogy döfje belém a farkát.
Vártam rá. Olyan sokat. Megannyi rémálom és egy tucatnyi átsírt éjszaka kárpótlását
kaptam meg – végre velem volt. Fogalmam sem volt, hogyan lehet egy ember egyszerre
szeretni és gyűlölni, de J volt rá az élő példa. Megmagyarázhatatlanul ambivalens
érzéseim támadtak vele kapcsolatban, de a tudásom nem terjedt ki arra a szintre,
hogy minden aspektusában értelmezzem a saját lelkivilágomat. Lassan, őrjítően lassan
haltolt belém. Óvatosan kitöltött, majd rákapcsolt a megfelelő ritmusra. Adrenalinbomba
robbant a gyomromban, és forró lávaként csordogált végig az ereimben. Mégis… egy
belső hangocska arra ösztökélt, hogy mondjak ellent. Tagadjam fel. Hagyjam el. Sétáljak
ki. Okozzak neki fájdalmat. De nem. Nem ment. Képtelen voltam rá. Átadtam magam
J-nek, mert az, hogy újra velem lehetett, kicsit álomszerűnek tűnt. Évek óta nem
láttam, és nem számítottam arra, hogy éppen Andy lakásán fogok összefutni vele,
aminek a vége egy forró, gátlástalan együttlét lesz. A bonyodalmakat elér későbbre
tartogatni. A testi vágyak néha a józanész fölé kerekednek. J kihúzódott, majd benyomult.
Percekig ismételte, miközben hangosan nyöszörögtem, de még ez sem tudta elnyomni
a távolból felénk szűrődő léptek zaját. Nyílt az ajtó, és életem legrosszabb pillanata
következett.
– Rachel?
– suttogta a számomra ismerő hang. J legördült rólam, és egyszerre pillantottunk
az ajtó felé: mély döbbenet, és valami leírhatatlan rettegés fészkelte magát a szívembe.
Ösztönösen magam elé kaptam a kezemet, aztán hagytam, hogy Javier átlendítse kettőnkön
a paplant. Az ő szemében is éppen annyi félelem bújt meg, akár az enyémben.
– Mit keresel itt? Mi folyik itt? – Andy
hangjából jól érezhetően sütött a vádaskodás. – Javier… mi ez? Azt mondtad, hogy
újra el akarod kapni… Heteken át hitegettél, hogy Rachel apja tönkretett téged,
és a bosszúdat a lányán akarod levezetni… Hónapokon keresztül hittem neked. Ellenség
és bosszúálló között nincs ilyen kapcsolat. Ne akard nekem bemesélni! – kiabálta
ingerülten.
– Sajnálom.
Javier hangja tökéletesen érzelemmentes
volt; cseppnyi megbánás sem színezte. Andy felfújta magát.
– Sajnálod?! Ennyi? Csak ennyi? – ordította, és az arca lángvörösben
játszott. – Nem tudom, hogy az utóbbi időben ki állt melletted, haver. Te sem vagy
jobb egy közönséges gyilkosnál, de én megláttam benned a jót, J… – Gyorsan Javierre
kaptam a tekintetemet, és ezek a szavak már hatással voltak rá: elfintorodott az
arca, döbbenet sugárzott a tartásából. Szorosabban magár húzta a takarót, és tágra
nyílt szemmel bámult Andyre.
– Ez a lány elveszi az eszedet, J! Térj
már észhez! – Andy besétált a kis szobába, és a komódhoz lépett. Először semmi gyanútlant
sem észleltem, de amikor megláttam a kezében a fekete, tenyérbe illő kis revolvert,
megfagyott a vérem és a sikoly a torkomra forrt. A fiú rám szegezte a fegyver csövét,
én meg farkasszemet néztem a gyilkosommal. Patt helyzet.
– Higgadj le, Andy – suttogta J meglepően
nyugodt hangnemben. Kimért volt minden szava, előre megtervezett. – Erre semmi szükségem!
– Elintézem ezt a kis szukát, és onnantól
minden rendben lesz, ígérem! – fröcsögte Andy, és az ujjai erőteljesebben feszültek
a pisztoly testére. – Vége van, Javier! Felszabadítalak… – sóhajtotta. A hüvelykujja
enyhén megremegett, miközben szóra nyitotta a száját:
– Többet érdemelsz, Andy. Hadd haljon meg… –
suttogta megbotránkozva, én pedig majdnem felsírtam a sokktól, mert a szívem
már nem bírt elviselni több fájdalmat. Hallottam a halk kattanást, és éreztem, hogy
egy nehéz test puffan az enyémre, ugyanis J a saját testével védett a golyótól.
A tekintete összekapcsolódott az enyémmel. Őt találta el a lövedék. A szeme kikerekedett,
üvegessé vált… és egészen úgy tűnt, mintha egy végtelen másodpercre elillant volna
belőle az élet. Bilincsbe vert a rettegés.
*****
Köszönöm az előző részhez érkezett visszajelzéseket! Sokat dolgoztam ezzel a résszel. Remélem, elég izgalmasra sikeredett. Várom a hozzászólásokat. Sok szeretet és puszi: Sam xXx <333