Prológus

Gyűlöltem a vasárnapokat. Az elmúlt boldogságomat, a magányt, a komorságot juttatta eszembe – mindazt, ami már nem volt a birtokomban. Arra ébredtem, hogy lüktetett a fejem, és az eggyel fölöttem lévő szomszéd fittyet hányt az ünnepi békének, mert fúrni kezdett. A bántó, idegborzoló hang kellemetlenül sértette a fülemet, és oldalra fordultam, hogy a párnámba temessem az arcomat, mikor megéreztem a derekamra tekeredő karokat. Remegő kézzel nyomtam fel magamat, mert a tegnap este elfogyasztott alkohol jótékony hatása még a szervezetemben keringett, és az enyhe szédülés lelassította minden mozdulatomat.

– Hahó! – morogtam, miközben megböktem a lány vállát. Alig bírtam beszélni, mert a szám smirglipapírszáraz volt a sok tequilától, amit magamba öntöttem. A hüvelykujjam fölötti bőrrész pedig pirosan virított – ott, ahonnan rendszerint lenyaltam az italhoz a sót. – Ki vagy? – kérdeztem, bár nem kaptam rá választ. Újra megráztam a testét, mire a lány nyöszörögni kezdett. A fehér lepedő a csípője köré csavarodott, egyébként teljesen meztelen volt. Szőke haja glóriaként terült szét a feje fölött, ahogy lassú, elnyújtott mozdulatokkal a hátára gördült. Duzzadt melle hívogatóan meredt rám.

– Mel – motyogta. – Mi a fasz bajod van, haver?! – kérdezte cseppet sem kedvesen. Felment bennem a pumpa, miközben lerúgtam a paplant. A reggeli merevedésemnek azonnal odalett, már csak azzal foglalatoskodtam, hogy beletornásszam magam a fekete bokszeralsómba. Az alkohol ködöt vont az elmémre, de pillanatokon belül kezdett elenyészni a tudatomat beborító félhomály, és másodpercről másodpercre visszanyertem az emlékeimet. A rettegés gyomorszorító erővel vágott hasba. Rosszabb volt, mint bármilyen pia, rosszabb a legerősebb alkoholnál. Ez a félelem volt, ami keserédes szájízt hagyott maga után. Jessica! A telefonom csengése szakított ki a gondolataim végtelen mélyéről. Rosszallóan a lányra pillantottam, miközben csendre intettem, de ő vigyorogva nézett vissza rám.

– Hahó, Jess – szóltam bele, miután megnyomtam a zöld gombot. A barátnőm hangja még álmosan csengett, de sokkal élénkebbnek bizonyult, mint a sajátom. – Bocs, tegnap nagyon berúgtunk a fiúkkal. Adam hozott haza – motyogtam, mert a hazugság égette a torkomat. A csaj befogta a száját, de láttam a huncut csillogást a szemében.

– Semmi baj, szívem – válaszolta J., és éreztem a hangján, hogy közben mosolygott. – Délután beugrom a szalonba – suttogta.

– Persze, persze. Várni foglak! – Bontottam a vonalat, és haragos tekintettel bámultam a mellettem gubbasztó ismeretlen hölgyeményre.

– Te hoztál haza, ne nézz így rám! – vonta meg a vállát, miközben feltápászkodott, majd összeszedte a ruháit. Mel besietett a mosdóba, de nem egészen fél óra múlva már el is hagyta a lakásomat. El sem köszönt, mégis valami baljós előérzet kavargott bennem: mi van, ha Jessica mindenre rájön? Fogalmam sem volt, hogy tehettem ilyet, de egyvalamit biztosan állíthattam: az alkohol volt a hibás. Mint mindig.

Biztos voltam benne, hogy én vagyok a világ legszerencsétlenebb embere, de aznap (karácsony után két nappal) kénytelen voltam bemenni a munkahelyemre. Ráérősen öltöztem fel, mert a szalonnyitást délután kettőre írtuk ki, úgyhogy még volt egy teljes órám beérni a tetováló műhelybe, ami a bérháztól mindössze kétsaroknyira volt. Hiába zuhanyoztam le, az állapotom olyan ramaty marad, mint volt: az arcom sápadtan fénylett, a szemem alatt hatalmas karikák árválkodtak, a tekintetem meg gyanúsan csillogott. Az Egyesült Államok „legzöldebb városában” laktam (néhányan így emlegették), bár néha a pokolba kívántam, főleg az ünnepek után, mikor képtelenség volt normálisan közlekedni a forgalomban. Az államok északnyugati részén elhelyezkedő Portland nyüzsgő város volt, tele életenergiával, és az éjszakai élet cseppet sem volt unalmas – erről kezeskedhettem. Ráérősen araszoltam a Range Roveremmel (bár ha tehettem volna, őrült módján száguldok végig a városon…), mert az előttem kígyóként tekergőző kocsisor nem akart haladni. Az ég borongós volt, bár néhány sötét felhő között kibújt a napsugár, és azt a csepp havat is felszárította, ami vékonyan beborított néhány járdaszegélyt. Mire a Tattoos elé értem már kész idegroncs voltam, és semmi máshoz sem volt kedvem, csak egy forró bögre kávéhoz. A vörös cégér halványan pislákolt, és gyanítottam, hogy ráférne egy akkumulátorcsere, mert középen a két o nem világított; azóta mindenki Tatts-ként emlegette. A bolt egy utcasarkon helyezkedett el, ami kivezetett a forgalmas főútra és a másik oldalon lévő parkba, mégis a legtöbb betévedő nem helybéli volt, hanem turista. Kiszálltam a kocsiból, és a bejárat felé igyekeztem, mikor megláttam, hogy már égnek a lámpák odabent. Jessica a fekete pultra könyökölve várakozott rám, az egyik vörös huzattal borított, párnázott széken üldögélve. A mutatóujjával éppen a fekete tetoválógépemen simított végig, amikor benyitottam a műhelybe. A bolt berendezése amolyan 80-as évekbeli „retro életérzést” idézhetett fel a belépőkben, mert sokan hivatkoztak erre. A falak mélyvörös színben pompáztak, és fekete keretes képek díszítették, amelyeken kihívó öltözetbe bújt férfiak és nők pózoltak. A nők hatalmas, nehéz fülbevalókat, széles öveket és színes kalapokat viseltek, a férfiak fekete zakóban voltak, az ujjrészét úgy felhajtogatva, hogy a belső minta látszódjon rajta. Ha valaki átlépte a küszöböt, a Tattoos-ban egy teljesen más világba csöppent; talán éppen ezt imádták a vendégeim.

– Andy? – suttogta J., de nem fordul meg. Azonnal visszazuhantam a valóságba, miközben az üvegajtó hangtalanul kattant a helyére. Anno még én találtam ki a cég logóját, és fekete festékspray-vel felfestettem az ablakra. Azóta tisztességesen megkopott; ahogy visszatekintettem, komoran tapasztaltam, jócskán ráfér az újítás…

– Mit keresel itt, Jess? – kérdeztem kissé morcosan, mivel még mindig iszonyatosan hasogatott a fejem. Felkapcsoltam a fűtést, mert mindössze egy fekete, kissé áttetsző pólóban jöttem (amin a tetoválásaim halványan átszűrődtek…), és egy bőrdzsekiben, ami nem éppen a téli időjárásnak megfelelő öltözet volt, de sosem alkalmazkodtam az évszakokhoz megfelelő divathoz. 

– Mindent tudok, Andy – lehelte halkan, aztán megfordult. A szeme véreres volt, látszott, hogy sírt, de időközben elapadtak a könnyei. – Mel elmondta.

– Mel? – döbbentem meg. – Te ismered azt a lotyót?!

Jessica leugrott a bárszékről, és az arca vörösbe borult:

– Ne merészeld még egyszer így nevezni! – kiáltott rám, és a tenyerét a mellkasomnak lökte. – Tönkretettél mindent, Andy!

– Mégis mit? – kérdeztem kétségbeesetten. Az egyik székhez araszoltam, mert a lábaim összecsuklással fenyegettek, olyan szinten fáradt voltam. A térdemre támaszkodtam, miközben az ujjaimat a fekete fürtjeimbe fűztem.

– Megcsaltál – köpte felém vádaskodó hangnemben.

– Az a ribanc annyira leitatott, hogy az öntudatom határa sodródtam, aztán teljesen elvesztettem az eszméletemet. Legalábbis nem emlékszem semmire sem, J.! – üvöltöttem vissza.

– Te hülye, az egy fogadás volt!

Hátrahőköltem az ellenséges hangsúlyától, és beletúrtam a hajamba:

– Miről beszélsz?

Jess közelebb sétált hozzám, a tenyerét a térdemre fektette, aztán lehajolt, hogy az arcunk egyvonalban legyen. Átható, kék szeme az enyémbe kapcsolódott, miközben vörös, kivasalt haja az orrom előtt lengedezett, a megszokott barackillattal társulva. A bőre olyan fehér volt, akár egy porcelánbabáé, de a düh két piros pírfoltot varázsolt az arcára.

– Egy ideje furcsa vagy – vonta meg a vállát. – Szóltam Melnek, és megkértem rá, hogy menjen el abba a buliba, ahová a haveroddal mész… Igazából csak figyelt téged, úgyhogy ne próbáld rákenni. Még üzent is nekem, mikor a nyolcadik tequilát döntötted magadba… Egy beteges alkoholista vagy, Andy! – vádolt meg. Forró bosszú ébredt a lelkem mélyén, mert tudtam, hogy Mel hazudott Jessicának. Habár kiesett néhány dolog, arra tökéletese emlékeztem, ahogyan Mel próbálta rám tukmálni az újabb és újabb kör italt.

– Ő itatott le! – feleltem ellentmondást nem tűrő hangnemben.

– Nem hiszek neked, Andy!

Megragadtam a vállát, és élesen a szemébe bámultam:

– Egyet árulj el, J – motyogtam. – Ha ki akarta deríteni, hogy megcsallak-e, miért nem csábított el csak annyira, hogy felhívjam a lakásomra? Miért nem küldött neked egy üzenetet, hogy gyere oda és legyél szemtanúja a dolognak? Miért feküdt le velem?! Miért dugatta meg magát, és közben MIÉRT nyögött úgy, mint egy kibaszott kurva?! – köptem az arcába gúnnyal átitatva. A szempilláján egy könny reszketett, aztán pislantott egyet, és a kövér csepp vastagon szánkázott le az arcán.

– Nem tudom, Andy – válaszolta halkan. – Ez már semmit sem számít… Ahogy te sem – tette hozzá. Visszabújt a kabátjába, a táskáját a vállára akasztotta, aztán kopogó léptekkel elhagyta a tetoválószalont. Percekig remegtem a széken gubbasztva, és nem tudom, hogy mennyi idő telt el, mire rávettem magamat, hogy hozzáfogjak előkészíteni a boltot a nyitásra, amire csupán tizenöt percem maradt. Akkor megfogadtam, hogy soha többé nem leszek jófiú, és sosem fogom más érdekét a sajátom elé helyezni: vérbeli rossz akartam lenni. Maga az ördög. A fájdalom megtanított valamire: erősnek lenni. Ott álltam, az új életem küszöbén, és elkönyveltem magamban egy újabb okot, amiért még inkább utálhattam a vasárnapokat: soha ne higgy senkinek a hét hetedik napján.  

_____________

Ha tetszett, ne felejtsetek el kommentelni! Akár névtelenül is lehet, csak tegyétek meg... Baromi sokat jelent (tudjátok). Főleg egy blog kezdetén! Lendületet ad, néha egy egész történetre való kitartást. Köszönöm, hogy elolvastátok! Sam xXx Szeretet! És azt is köszönöm, hogy a Larry Christmas-en 14-en írtatok hozzászólást az Eighteen 3. fejezete alá. Imádlak Benneteket! <3