1. évad ÖTÖDIK fejezet: Találkozások

J a v i e r

A napok csigalassúsággal vánszorogtak. Ha szinte sóvárogva várakozol valami után, akkor az idő lelassul, és alig telnek a percek, csak a magány és az unalom marad, ami hamar elemészt. A napjaim komor egyhangúságban ismétlődtek: Mr. Wood minden délelőtt felkeresett, órákig beszélgettünk, de valójában semmi említésre méltó sem hangzott el. Sötét, depressziós hangulat vett erőt rajtam, és ezen a szürke falak sem segítettek. A bezártság teljesen elkeserített: rányomta a bélyegét a mindennapjaimra, végtelenül elkedvetlenített. A szokásos reggeli edzésemet is kihúztam a napi tervemből, és már csak akkor keltem fel, ha muszáj volt. Délelőtt tíztől tizenkettőig csoportos foglalkozást szervezett a terapeutám, melyen kötelező volt megjelennem. Bántott, hogy beteg, romlott elmeként kezeltek, és csupán árnyéka voltam egykori önmagamnak. Annak a Javiernek, aki előszeretettel védte meg a gyengéket. Annak a férfinak, akibe beleszeretett Rachel. Legalábbis egy hangocska azt súgta nekem, hogy ezt történt a múltban. A kis szobában minden olyan idegen és rideg volt számomra; a hidegséget sugárzó falaktól kezdve a berácsozott ablakig meg a fémajtóig. Éjjelente azzal szórakoztam, hogy a plafont bámultam. Az ablakra kifeszített hálón folyton besettenkedett a holdfény, és ezüstösen pöttyözte a falat. Ha hunyorítottam, olyan volt, mintha apró csillagok ragyognának fölöttem. Ezekben a percekben elképesztően hittem az újrakezdésben. Elkövettem bűnös dolgokat. Tetteket, amelyeket helyesnek véltem, de később be kellett látnom, hogy másoknak ártottam velük. Pedig egész életemben arra törekedtem, hogy megvédjem az ártatlanokat a bűnösök haragjától. Valamelyik pillanatban én is olyan bosszúszomjas döggé váltam, és utáltam ezt a tudatot. Kikészített. Néha törökülésbe helyezkedtem; csak töprengtem. Életemben először éreztem késztetést az írásra: lélekgyógyító lett volna kifejezni az érzéseimet, amelyeket senkinek sem mondhattam el, mert az idő javarészében egyedül kuksoltam a sötét semmiben. Délelőttönként, mikor a napfény lágy ragyogásba vonta a börtöncellához hasonlítható szobácskát, félrehúztam a fehér párnámat, és a körmömmel vonalakat véstem a falba. Így tartottam számon, hány napja vagyok bent. Lucas valamiért nem akart erről beszélni. Eleinte megijesztett, de aztán megbarátkoztam a tudattal, és önálló módon kerestem megoldást a problémámra. A párnám mögötti részen legalább négyszáz darab karcolásnyom díszítette a szürkére mázolt falat. Türelmesség – véstem az agyamba mindannyiszor, ha rám tört a sokkos remegés. Így is szívsajdítóan fájdalmas volt a bezártságban töltött idő. Lehet, hogy megvonták tőlem a szabadságomat, de a bent töltött idő több okból is hasznos volt: megváltoztatta a szemléletmódomat. A korábbi vérszomjas bosszúval fűtött, dührohamos férfiból egy sokkal nyugodtabb, megértőbb személy fejlődött. Elhatároztam, hogy amint lehetőségem lesz, felkeresem Rachelt és igyekszem rendezni vele a kapcsolatomat. Szerettem volna, ha megérti az én nézőpontomat is, hogy egy kis időre képes legyen azonosulni az én régi meglátásommal, majd az újdonsült önmagammal, különben képtelen lesz a megbocsájtásra. Tudom, mi a változás. Amikor muszáj feladnod régi önmagadat, és kénytelen vagy megbarátkozni az újdonsült személyeddel. Ezt kell tenned. Így a jó. Hiába ellenkezel, muszáj behódolnod. Lucas szerint ez egyfajta megtisztulást is jelent. Nem. A megtisztulás teljesen mást jelent. Egy mély, lelki folyamat, amely során senki sem tud támogatni, hanem önmagad támasza kell lenned: egyszerre kell elpusztítanod és felépítened a lényedet. Amikor bekerültem az Intézetbe, minden taszító volt. Utáltam a gondolatot, hogy a megtörhetetlen Javier Hamilton rövid időn belül megsemmisül. Utáltam, amiért másoktól függtem, amiért megláncolták a szabadságomat, és meglepően kis keretek közé szorították, gyakorlatilag egy sötét betegszobába. Hogy csak egy páciensként tekintettek rám. Aztán megvilágosodtam. Egyik pillanatról a másikra ért a dolog, akár egy fényrobbanás, ami apró szikrákként villog előtted, mint egy fényképezőgép vakuja. Egyre többet méláztam a múltamon. Bevillantak az emlékképek. A saját nézőpontomból, aztán unalmamban átgondoltam az egészet. Az összes emlékemet végigpörgettem magamban, amely Rachelhez kapcsolódott: egy idő után saját magamat képzeltem a helyébe, és a felismerés égetően söpört végig rajtam. Megdöbbentett. Megrémített.  Tudtam, hogy nem bánthatom valami olyanért, amit néhány éves gondtalan kisgyerekként követett el. Tudatosítottam, hogy az apja hibáiért nem neki kell bűnhődnie. Rach apjának, Richnek pedig egy tucatnyi ballépése volt, de nem az én feladatom volt az igazságszolgáltatás. Arról már akkor lekéstem, amikor a szüleim meghaltak.  Richard volt a mexikóvárosi sötét alvilág koronázatlan királya, a legismertebb drogdíler. A legmegterhelőbbnek talán az bizonyult, amikor az intézetbeli szobám némaságában, a zümmögő csendben, ott, egyedül, magányosan és határtalanul elveszetten rájöttem, hogy az egész folyamatot én indítottam el. Én tehettem a szüleim haláláról. Én! Ez a gondolat teljesen szétmarcangolt. Belém tépett, akár egy vadállat, és addig nem nyugodott, míg cafatokra nem szaggatta a szívemet. Ezek mégis futó gondolatoknak tűntek, és a végén úgyis Rachel mellett kötöttem ki: őt hibáztattam, őt okoltam, és rajta akartam letölteni a bosszúmat, ahogy korábban is. Durván instabil érzelmi világgal rendelkeztem, a múltam pedig szüntelenül kísértett. Fogalmam sem volt, hogyan győzhetném le. Emlékeztem minden percre. Mélyen és kitörölhetetlenül.

____________

5 évvel korábban, Mexikóváros

Javiernek egyetlen célja volt kiskorától kezdve: megmagyarázhatatlan késztetést érzett a gyengébbek védelmezésére, és mindig megesett az ártatlanokon a szíve. Már az óvodában is mintapéldát mutatott, de sajnos ezt még a tanítók sem ismerték el, a gyerekek pedig rendesen kerülték őt. Ő mégis kiállt mindenki mellett. Luiz, a túlságosan is félénk srác mellett, aki mindig bebújt a mászóka alá, és onnan kémlelt ki, vagy éppen egy riadt kis kislányt védett, akit ki akartak csúfolni a neveletlen fiúk. Évekig csinálta ezt, és egy idő után már mókásan fogta fel. Akár egy virtuális játék, amiben a játékosnak egyetlen szerepe és célja van: megvédeni a társait a bántalmazók elől. Csakhogy Javier sosem tudott teljesen tisztességesen játszani. Ütésre ütéssel válaszolt, emiatt meg folyton bonyodalmakba keveredett. Ő nem ismerte azt a közmondást, hogy ha megdobnak kővel, dobj vissza kenyérrel. Vad volt, ősi és ösztönös, elfojtott dührohamokkal, amelyeket a kedve szerint letöltött azokon, akik éppen az útjába kerültek. Amikor megismerte Foltost, teljesen megbabonázta a gondolatait az ismeretlen fiú, és ahogy összebarátkoztak, elszakíthatatlanná forrt a kötelék köztük. A nap, amikor elválasztották őket, és utána Javier csak titokban tudta látogatni Andy-t, jócskán kikészítette a fiút. Még több harag. Sok-sok bosszú, ami a nevelőnők ellen irányult. Valami megmagyarázhatatlanul erős ingerület, amit senkin sem tudott letölteni. Ez uralkodott benne, és erre csak ráadásként szolgáltak a családon belüli problémái: a szülei egyre rosszabb kapcsolatba kerültek. A régen tökéletesnek hitt, idilli család lassan szétomlott. Nem csak ő, hanem a bátyjai is megsínylették a szülei válását. A sok sérelem miatt mindannyian feszültek voltak, és amikor bekövetkezett a válás, valami elmondhatatlan érzelem meghalt bennük. Mindnyájukban. Tudták, hogy elvesztettek valami olyan természetesnek vett dolgot, ami más teljes családnak megadatott: mind a hat testvérben tudatosodott, hogy ha egyszer megtalálják a számukra tökéletes feleséget, házasságot kötnek és gyerekeket vállalnak, a fiatal csöppségek máris hátránnyal indítanak. Ők nem tapasztalhatják meg, milyen az, ha a nagymamájuk és a nagypapájuk együtt él. Hogy milyen, ha a nagyszülők mindannyiszor örömmel fogadja őket, hanem majd folyton vándorolniuk kell, hogy meglátogathassák az egyiket és a másikat. J apukája önálló vállalkozásba kezdett, miután elszakadt a családtól. Új feleséget keresett magának, és már alig tartotta a gyerekeivel a kapcsolatot. J teljesen magába zuhant. Olyan árulás volt ez, amit képtelen volt feldolgozni, de egy idő után megbékélt vele. Minden erejével támogatni akarta az édesanyját, aki éjt nappallá téve gürcölt egy helyi dohánygyárban. Egy nap azonban minden megváltozott: levél formájában értesítés érkezett egy ismeretlen cégtől. A fehér boríték semmi jót sem rejtett. J anyukája, Gara kétségbeesetten olvasta a hírt: többezres tartozást halmozott fel nekik egy ismeretlen személy. J gyanította, hogy a dolognak köze lehet az apja új vállalkozásához, de nem akarta túlságosan beleütni az orrát a felnőttek dolgába, csak csöndesen emésztette az elkeserítő híreket. Egyre több férfi járt a lakásukra. A fiúnak fogalma sem volt, kik, de esténként mindig látta, hogy az édesanyja elővette a szekrény tetején őrzött fémládikáját, és újabb összeget tett hozzá a szépen gyarapodó pénzhez, amit benne rejtegetett. Nem akart csődbe menni, de hat gyerekkel a nyakán amúgy sem volt könnyű az élete. Javier valahogy a hivatásának érezte azt, hogy segítsen a családján, de talán nem a megfelelő módon próbálkozott. Hamar belekeveredett a mexikóvárosi alvilág pénzéhes világába, ahol a drogon kívül kevés értékesebb dolog dominált. Onnantól kezdve nem volt visszaút. Elkezdődött valami visszafordíthatatlan.

________________

Javier már gyerekként jól bánt a droggal. Beszerzett, kézbesített, átadta a bevételt. Az a minimális összeg, amit összekapart a küldetései során, igencsak csekély volt, de kezdetnek nem bizonyult rossznak. Később nem csak drogot kellett szállítania, hanem a megbízója kifizette neki a sofőriskolát, és J megtanult vezetni. Ahogy betöltötte a tizennyolcat, egyre több munkával halmozta el a férfi. Javier elég tudatlanul állt a témához, de később rájött, hogy a nők, akiket a szürke furgonnal szállított a város néhány különböző, lerobbant telepére, cseppet sem számítottak előkelőnek. Vérbeli kurvák voltak, neki pedig egyetlen feladata volt: a megfelelés. Ügyelt, hogy a stricik elégedettek legyenek vele, és a saját megbízója előtt is bizonyítania kellett. Az elején ott lappangott benne a néma rettegés, és elképesztően félt, hogy lebukik, de ha valamit hónapokon keresztül csinálsz újra és újra, egy idő után megszokottá válik a dolog. Furcsán hétköznapivá.

          Hideg, januári délután volt. Aznap az édesanyja korán elment otthonról, és Javier már hajnal óta talpon volt. Átszámolta a ládikában őrzött pénzt, és szomorúan tapasztalta, hogy még rengeteg hiányzott az adósságból. A bátyái komótosan készülődtek az iskolába, de ő aznap kihagyta a tanítást. Újabb feladatot kapott. Az is aggasztotta, hogy az elmúlt hétvégén egy bizonyos Rick Morgan nevű fickó rendszeresen bejárt hozzájuk, és megfenyegette az édesanyját. Éjjel volt, és Gara talán azt hitte, hogy ő is alszik, de J mindent tisztán hallott. A követelőző hangot, ami nem tűrt ellentmondást, a rémült nő kétségbeesettségét, Rick parancsoló szavait. A kiabálás visszhangot vert a házban, de a testvérei nem ébredtek fel. Egyedül ő riadt fel zaklatottan, reszketve. A félelem nehéz, jeges paplanként borult rá; kapkodva szedte a levegőt, de úgy érezte, mintha betömték volna a légcsövét. Zihált. A férfi kitűzte az ultimátumot: világosan megmondta Garának, hogy ha öt napon belül nem teremti elő a hiányzó összeget, mészárlást rendez. Javier befogta a száját, mert az ijedtség görcsbe rántotta a gyomrát, és a félelem vasmarokba szorította a szívét: zokogni akart, hogy kiadjon magából minden elfojtott kínt, mert a törékeny kis lelke még nem állt készen ennyi megpróbáltatásra. Ő csak egy szerencsétlen fiú volt, aki szeretett volna segíteni a családján. Egy gyerek, akiben meglepően sok igazságérzet és empátia lakozott. Egy kissrác, akiben a szeretet minden mást elsöpört, és megígérte önmagának, hogy megmenti a családját. Ez volt Javier. Egy érzelmes, angyali fiú, akit a társadalom elrontott. Tisztelte az édesanyját, szinte piedesztálra emelte minden egyes kérését, óhaját, és elkeserítő volt végignézni, ahogy a családja széthullik. Szó szerint. Javier sejtette, hogy az ügynek – az adósságnak – köze lehet az édesapjához, aki elhagyta őket. Egyik napról a másikra romlott meg a viszonya Garával, aztán úgy eltűnt, hogy hallani sem lehetett róla. Pár hónapra rá pedig megjelent az idegen férfi, aki pénzt követelt. Rick Morgan nem olyannak tűnt, akivel lehetne alkudozni. Kemény határozottság és megsemmisítő eltökéltség áradt az egész lényéből. J tudta, hogy ez az ember akár végleg tönkreteheti a családját, és minden erejével azon volt, hogy ezt megakadályozza. De egy gyerek akarata sosem elég az igazságszolgáltatáshoz. Sosem.

______________________

Javier az ablakban ült. Odakint sötét volt, de ő nem tudott aludni. Órák óta hallgatta az édesanyja fojtott szipogását, ami beszűrődött a szobába, és kísérteties dallamként táncolt a négy fal között. A fiú éppen olyan szomorú volt, mint az anyukája. Néha kell egy perc, amikor egyedül lehetsz… Egy pillanat, amikor nem kell erősnek mutatnod magadat, hanem a csendben szabad utat engedhetsz a könnyeknek, mert senki sem lát. Ahogy kikémlelt a homályos ablakon, amelyen tompán bekúszott a hold ezüstös fénye, az arca elmosódott tükörképét látta az üvegben. Volt valami végtelenül szomorú, szívszorító a tekintetében. A tengerkék szempár fakón tükröződött. Javier rálehelt az üvegre, mert nem akarta látni önmagát. Nem akart szembesülni a tekintetében ülő kétségbeeséssel; a pillantásában ezernyi érzelmem bújt meg. A veszteségbe való beletörődés, mert kezdte elfogadni, hogy Rick hamarosan újra visszatér; a düh, mert nem tudta, hogy melyik volt az a pillanat, amikor minden elromlott. Óvatosan visszaereszkedett a puha matrac védelmébe, a nyakáig húzta a szürke, szétmállott takarót, és reszketve összefűzte az ujjait. Ahogy lecsukta a szemét, egy kövér könnycsepp simogatta végig az arcát, aztán halkan imádkozni kezdett. Az életért, a jövőért, a szabadulásért.

_________________

Halk, tompa puffanás hasította át az álom ködét, elég erősen ahhoz, hogy felébredjen. J felnyomta magát a keskeny ágyon, és hunyorogva pásztázta a szobát. Gyanította, hogy csak egy rémálom lehetett, mert semmi különöset sem tapasztalt: ugyanolyan mély csend és félhomály fogadta, mint elalvás előtt. Lerúgta magáról az átforrósodott takarót, és lemászott az ágyról. Hangtalan léptekkel, nesztelenül tipegett végig a fapadlón. Az ajtó előtt megtorpant, miközben a pizsamapólóját markolászta, mert nem tudta leküzdeni a gyomrában kavargó baljós előérzetet. A szíve gyorsabb ütemre kapcsolt, és a lélegzete szaporább ritmusra váltott. J a hideg kilincsre fonta az ujjait, és a halántékát az ajtófélfának feszítette. Finom érintést érzett a vállán, és ahogy megfordult, a legidősebb bátyja arca rajzolódott ki a szeme előtt. Oliver átkarolta a fiút, mélyen az ölelésébe vonta, és az állát a fiú fejére támasztotta: 

– Minden rendben, öcsi? – suttogta Oli, és beleborzolt a fiú hajába. Ahogy Javier felnézett, a fiú ónixszemei tompán ragyogtak a tejfehér holdfényben.

– Nem – válaszolta J. – Egészen biztos vagyok benne, hogy van valaki a házunkban… – mondta ki a legnagyobb félelmét.

– Miről beszélsz? – kérdezte Oli értetlenül, és eltolta magától a testvérét. J keze erőtlenül a teste mellé hullott, és átadta a helyét az idősebbnek. Oliver rámarkolt a kilincsre, és felrántotta az ajtót, ami fojtott kattanással adta meg magát. Az előttük kibontakozó jelenet minden volt, csak csodálatra méltó nem, bár a maga komor valójában felettébb megdöbbentő. Rick Morgan borostyánszín szemében nyoma sem volt kíméletnek. Vékony vonalba préselte az ajkát, és lenézően bámult végig a fiúkon. Javier szíve a torkában dobogott, és a döbbenettől jobban elkerekedett a szeme, mint bármely gyógyszeripari szérumtól, ami éberséget ígér. J látta az édesanyja szemébe a nyers, őszinte és felettébb leplezetlen rettegést, ami görcsbe rántotta a gyomrát.  Vékony határ húzódik az élet és a halál között; Javier azonnal felismerte az édesanyja szemében megbújó pánikot. Gara korábbi életvidám, ragyogó tekintetében mindössze csak komor beletörődés pihent meg. Összetörni látszott egy anyai szív, és talán nem is az elmúlás gondolatától, hanem a sorsára hagyott gyerekei jövőjétől félt. Gara meglehetősen gyorsan kapkodta a levegőt, és a homlokán izzadtságcseppek gyöngyöztek. Munkától felsebzett, érdes ujjaival a nadrágja szélét markolászta, és J észrevette, ahogy a jobb lábba meg-megrándult kisebb időközönként. Néma kommunikációt folytattak, miközben Rick a maga somolygós módján bámulta a kis társaságot. A pisztoly hideg csöve a nő nyakának feszült; lágyan érintette a ruganyos bőrészt. Gara egyre inkább beletörődött a helyzetébe. A nadrág szélét szorongató ujjai ellazultak, az amúgy mindig csillogó tekintete szürkévé tompult, de már nem sütött belőle az aggodalom. Csupán a nyers elfogadás.

– Egy egész életet birtokol… – suttogta Oliver meglepően kimért, rideg hangon. Rick ujjai megfeszültek a revolver testén, és az ujjpercei fehérré színeződtek a rájuk gyakorolt erőtől. – Ez sem elég, hogy leálljon?

– Ez a biztosíték, hogy folytassam – vágta rá a férfi hetykén, és megrántotta a vállát. – Mit számít nekem ez az asszony? Csak a pénzemért jöttem. 

– Nem okozhat ennyi gondot nekünk! Már így is tönkretett mindent.

– A baj csak úgy jön. Sosem fog kopogtatni, hogy éppen ráérsz-e… Mire számítottál, fiam?

          A kijelentést követően minden feledésbe veszett. Rick elvette a gyerekektől az egyetlen személyt, akitől őszinte, hamisítatlan szeretetet kaphattak, és még jobban megcsonkította az amúgy is csonka családot. A gyász gonosz fúriaként tört az életükbe, felzabált minden szeretetet, sötétséget borított rájuk. Nem maradt más, csupán a fájdalom. A komorság. És a bosszú. Hiába viselkedtek roncsként, az élet ment tovább, nem állt meg. Koránt sem. Napokkal később Oli összeszedte magát annyira, hogy magára vállalja a család fenntartását. Keresett valami tartós állást, odafigyelt az öccseire – a legkisebbtől a legnagyobbig –, és igyekezett békét teremteni a gyásszal és búval átitatott házban, aminek minden szeglete a múlt emlékeit, árnyait, és a kedves, szeretett pillanatokat rejtette, amit az édesanyjukkal töltöttek. Javier akkor jött rá, hogy semmi sem tart örökké, és az élet véges. Semmitől sem félt jobban, mint a haláltól. Megrémítette a tudat, hogy egyszer számára is eljön a pillanat. A perc, amikor tudni fogja, hogy eljött a vég. Addig azonban még számtalan dolgot véghez akart vinni, ugyanis a bosszú még ennél a keserű érzésnél is erősebb volt benne. Mindent félresöpört, és megfogadta (sőt, megesküdött rá…), hogy elégtételt fog venni az édesanyja haláláért. Beteljesíti ezt a szent és sérthetetlen fogadalmat, ami mintegy életcélként lebegett a lelki szemei előtt, ha addig él is! Ebben biztos volt.

_____________________

Pislogva kémleltem a mennyezeten futó vékony, alig-alig látható gyémántszürke pókhálót, amin átszüremlett a hajnali holdfény. Feküdtem. Az emlékek rosszabbak voltak bármilyen börtönnél. Olyan ketrecbe zártak, amelyből sosem szabadulhattam. A múlt örök. Sosem változik. Ott van minden légvételedben, az összes szívdobbanásodban, és ott rejtőzik az elmédben is. Kitörölhetetlenül. Bármennyire is igyekszel elnyomni, egy bizonyos szinten jelen van benned és uralkodik fölötted. Két napom volt hátra. Az a negyvennyolc óra kegyetlennek bizonyult. Hiába az ott töltött idő, tökéletesen bezárkóztam, mert szabadulásra vágytam. Ahogy egyre közelebb és közelebb kerültünk a távozásom pillantáshoz, úgy nőt bennem az adrenalinnal vegyes vágy, hiszen már valósággal tűkön ülve vártam, hogy kiléphessek az épület ajtaján. Amikor bekerültem az intézetbe, megragadtam a tagadás lépcsőjén, az ellenállás fázisában, de utána elfogadtam a helyzetemet, és megbarátkoztam a folyamatosan körülöttem ólálkodó sötétséggel: beletörődtem a jelenbe. Odabent semmit sem érhettem el folyamatos erőfitogtatással és szüntelen mellveregetéssel, csak csöndesen kellett várakoznom, hátha időnap előtt kiengednek. Ez persze nem történt meg, de a gondolat, hogy holnap reggel Foltos oldalán átléphetem a küszöböt, és kiballaghatok a levegőre, élvezve a lüktető napsugarak finom simogatását, valahogy kedvezően hatott meglehetősen sivár lelkivilágomra. Ösztönös nyugalmat erőltettem magamra, de belül egyre nagyobbra duzzadt a bosszúm: a lélegzetvételem táplálta, a szívverésem éltette. A kezelések során Lucas túl sok gyerekkori emléket felbolygatott bennem; több keserű emléknyom került a felszínre – amelyeket mély traumaként éltem meg –, mint boldog, idilli pillanat. Talán ez is szerepet játszott abban, hogy maradásra bírjam a bosszúmat, és társítsam hozzá a dühömet. Dr. Lucas Wood fájdalmas mosollyal búcsúzott, bár jól tudtam, hogy több benne az orvosi megjátszás, mint a valós sajnálat, de azért biztatóan rákacsintottam:

– Köszönöm – nyöszörögtem halkan, miközben Andy a sporttáskám pántját markolászta. Dr. Wood megszorongatta a kezemet, aztán megpaskolta a vállamat. Sok szerencsét kívánt. Nehéz volt valami olyasmiért hálálkodni, amit valójában gyűlöltem. Utáltam az ott töltött időt, de nem akartam ellenállást tanúsítani, úgyhogy úgy cselekedtem, ahogy megkívánták. Azon a napsütötte délutánon a világ ezerszer élettel telibbnek tűnt, mint valaha: a madarak daloltak, a fák szemkápráztatóan zöldelltek, az ég felhőtlen, tiszta volt. Rápillantottam Andyre, és az ő szemében a tökéletes tükörképét láttam az iránta érzett őszinte, baráti szeretetemnek. A szeretet betöltötte a szívemet, és a legsötétebb helyekre is eljutott a lelkemben: ezzel az érzéssel léptem ki a Robert James ajtaján. Örökre.

*****

R a c h e l

Jégkék szemek tapadtak rám. A hideglelős pillanattól teljesen elgyengültem; remegve kapaszkodtam a tornác korlátjába. J tekintete olyan alaposan, szakszerűen fürkészett, mintha a lelkem legmélyére látna, és felbolygatott bennem mindent. A nézése olyan volt, akár egy penge: végigszántott sérülékeny szívemen, újabb sebeket hagyott amúgy is heges felszínén. Valósággal szétszaggatott, és nem maradt bennem más, csak az üresség, de olyan szívfájdítóan, hogy könnyek lopakodtak a szemembe. Néztem az ismerős szempárt, ami zavartalanul állapodott meg rajtam, és alig bírtam legyűrni a sokkot, ami a teljes testem felett átvette az uralmat.

– Rachel… – sóhajtotta a nevemet rekedtes, férfias hangján. Hideg verejték ütközött ki a hátamon. A tekintetemmel próbáltam kerülni az övét; Andy arcát kerestem a hátában, de a fekete ördögnek a nyomát sem láttam, csupán az óceánszín írisz méregetett elég feltűnően. Fájdalom markolt a szívembe, és a múltam összes démona ott kísértett a jelenemben. Javier lazán az ajtófélfának dőlt, izmos mellkasa előtt összefonta a karját, miközben összehúzott szemmel pásztázott. A gyomrom görcsbe rándult, mert úgy éreztem, hogy egy nyitott könyv vagyok számára, amiben szabadon, gátlástalanul olvashat.

– Elárultál akkor, ott… – jegyezte meg meglepően ellenséges, megtört hangnemben, bennem meg felszökött az adrenalin.  A döbbenet valósággal mellbe vágott, de szólni sem bírtam: a szavak a nyelvemre égtek. Javier velem volt, hús-vér valójában, és kék szemeivel engem fürkészett. Ez több volt, mint amit az én megkínzott, félénk kis szívem képes lett volna elviselni, de megszoktam, hogy az élet túl sok meglepetést tartogat az ember számára. A nem várt személyek éppen akkor kopogtatnak az ajtódon, amikor nem is számítasz rájuk, vagy egy olyan ember áll a túloldalon, akire nem is vágytál. Valahogy én is így voltam. El akartam menekülni, de tisztában voltam vele, hogy egyszer szembe kell néznem J-vel: a bosszújával, a haragjával, ami ellenem irányult, és mindazzal, amit a tarsolyában rejtegetett. Pislogtam, és megengedtem magamnak pár pillantást, amit az arcára vetettem: abban reménykedtem, hogy a múló évek nyomokat hagytak rajta, de ha lehet, J sokkal jobban nézett ki, mint korábban. Ahogy kilépett a verandára, ijedten húzódtam hátra, de a félhomályban még veszedelmesebb árnyalatot öltött a szeme: az árnyékok takarásában viharszínűvé mélyült korábban tengerkék szeme, és leírhatatlanul sok düh pihent meg benne. Néma szempárbajt vívtunk, amiben benne lakozott minden elfojtott keserűség és minden elcseszett pillanat. Egymás elrontói voltunk: ő tönkretett engem, én tönkretettem őt. Elég volt ránéznem, hogy a gondosan elrejtett emlékeim a felszínre tőrjenek, és a keserűség elektromos áramként szaladjon végig megkínzott testemen.

– Semmi közöm hozzád! – suttogtam, és igyekeztem a maradék morzsányi magabiztosságomat belesűríteni a hangomba. Javier öntelten bámult. Hát, persze! Annyira hiú, hogy képtelen túllendülni a múltján; valahol a múlt és a jelen közötti sötét szakadékban él.

– Azt hittem, hogy jelent valamit.

A lélegzésem szaporább ritmusra kapcsolt; sóhajtozva álltam előtte.

– Miről beszélsz?

Javier ajka felkunkorodott. Az a számomra jól ismert, csibészes mosoly varázsolta ragyogóbbá az arcát, de a szeméig nem jutott el. Ugyanolyan két sötét üveggolyó maradt, mint amikor megpillantott az ajtóban és kirobbant az érzelmi vihar.

– Ami köztünk volt, arra utaltam – vallotta be szemrebbenés nélkül. Felszökött a pulzusom, és egy másodpercre megolvadt a szívemet körbeölelő kemény jégpáncél, de tüstént észhez tértem.

– Disszociatív személyiségzavarban szenvedsz, vagy csak ennyire érdektelen vagy?

– Ne akarj hamis diagnózisokat levonni. Te is tudod, hogy miről beszélek, Rachel… – motyogta. Jeges fájdalom markolt a szívembe.

– Elraboltál, eladtad a testemet, láncra verted a szabadságomat, bántottál… Ez semmit sem számít? Mennyi fájdalmat kellene elviselnem ahhoz, hogy felismerd, egy bűnöző vagy? Semmi több.

– Ne gyere a vádaskodással! – Hátrahőköltem, mert mellbe vágott a rémület, és egy pillanatra megszédültem a visszataszító hanghordozásától.

– Te ne gyere az emlékekkel! – vágtam vissza egy kis fáziskéséssel, ami nem bizonyult túl jó ötletnek. Javier a csuklóm után kapott, és berántott a félhomályos előszobába, mire rögtön kiszaladt a tüdőmbe rekedt levegő. Közelebb lépett, annyira, hogy éreztem a testéből áradó hőt, ami mindannyiszor megbabonázott, és akár egy örökkévalóságig a karjaiban maradtam volna, de hiába a szenvedély, Javiernek megvoltak a maga rossztulajdonságai, amelyeken egyszerűen nem tudtam túllendülni. De most, ebben a különösen intim pillanatban, mikor újra csak mi ketten voltunk, és nem volt a közelünkben senki más, hirtelen megrohantak az új köntösbe bújtatott régi érzelmek.

– Lehet, hogy rossz életed volt neked is, Rachel – ejtette ki halkan, szinte suttogásként a nevemet, amitől finoman megborzongtam –, de engem sem jutalmazott a sors!

– A bosszú nem olyan, mint egy gyógyszer, J! Nem fogsz megnyugodni utána, és nem oldódnak meg a problémáid. A bosszú egyvalamit szül. Bűntudatot… – sziszegtem leheletvékonyan, és nagyon ügyeltem, hogy gondosan az ajtónak feszítsem a hátamat. Minél távolabb akartam lenni tőle és az ő őrült kisugárzásától, mert féltem, hogy megtörök a közelében, mint mindig.

– Tévedsz. Felszabadít! A bosszú felszabadít! – kiabálta az arcomba, és láttam, hogy a nyakán kidagadtak az erek, miközben az álkapcsa szinte roppanásig feszült. Nyers, ősi vágy vette át az uralmat fölötte, és az óceánszín szeme vágytól és izzó haragtól megrészegülten tapadt rám. A legrejtettebb félelmeimet engedte szabadjára, melyet az elmém a kétségbeesés pillanatában komponált. Rápillantottam. Rám nézett. Valósággal sistergett közöttünk a levegő. Végül ő törte meg a mozdulatlanságot, mivel én képtelen voltam túllendülni a sokkos bénultságon. Javier a falnak lökött, és a keze birtoklóan simult a csípőmre. Újra elködösült a pillantása, két szép ónixgolyóra emlékeztetett a szeme – tele volt vad vággyal és nyers, kimondatlan indulattal, ami az évek alatt lassan parázslott benne, most pedig kitörésre készült. Minden visszafogott, titkos vágyát kiengedte a képzeletbeli ketrecből, és úgy éreztem, hogy a sok érzés hálójában lassan elfogyok. Őrületesen hozzám dörgölte magát – szinte minden kiéhezett centijét éreztem, ahogy azonnal keményre duzzadt, meglehetősen vastag férfiassága a csípőcsontomnak feszült. Nyöszörögni kezdtem, mert a szorítása édesen fájdalmas volt, és ahogy a fejem fölé nyomta a karomat, egy halk sikoly szökött ki a számon. Éreztem az illatát. Évek óta nem volt hozzá szerencsém, és úgy szívtam magamba, mintha maga az életelixír lenne, ami az örökkévalóságot ígéri. Végtelenül hosszú ideig körözött az ajkával előttem: meleg lehelete bűnösen cirógatta az én elnyílt számat, és a hasam apró bukfenceket vetett attól, ahogy ingerelni próbált Javier zseniálisan értett ahhoz, hogyan szédítsen el. Hogyan feledtesse el egy pillanat alatt az iránta érzett haragomat. Hogyan gyújtson égető szerelmet a lelkem zavaros felszínén. Hogyan állítsa meg az időt, hogy csak rá és csakis rá koncentráljak. Fogalmam sem volt, honnan szerezte ezeket a különleges képességeit, de biztos voltam benne, hogy ha a kezem közé kerülne az a valami vagy valaki, aki átadja neki, kinyírom azonnal. Az ujjbegyei piros foltokat hagytak a csuklómon, ahogy már-már fojtogatóan préselt az ajtónak. Aztán ráhajolt a számra. Arra számítottam, hogy észvesztő brutalitással megdugja a számat a nyelvével, helyette óvatos, tapogatóz, gyöngéd csókkal jutalmazott. Olyannal, amit kevés ember érdemel ki. De ez a kis „ajándék” ellentétben állt az érzéseivel, amit irántam táplált. Pontosabban… fogalmam sem volt, hogy milyen érzésekre gondoltam, de nem is volt időm ezen agyalni, mert felkapott, én pedig a lábamat ösztönösen fontam a dereka köré. Éreztem az izmait. Éreztem az erejét. Éreztem a férfiasságát. Éreztem őt. Javier Hamiltont. Egykori elrablómat, megkínzómat, és a szerelmemet… Ezer nap energiája lobbantott olthatatlan szeretet iránta a szívemben, lelkemben és elmémben egyaránt. Pedig gyűlölnöm kellett volna. Gyűlölnöm. A szemem előtt ölte meg az apámat, én mégis képes voltam megcsókolni. Hozzáérni. Elveszni az ölelésében. Magamba fogadni, és a legszorosabban összeforrni vele. Miközben apró csókokkal lepte el a nyakamat, totálisan libabőrös lettem, és a körmeimmel a fehér pólójába vájtam. Halk szakadás hallatszódott, aztán megrántottam a karomat, a vékony anyag pedig halk suhogással a padlóra zuhant. Gyorsan eleresztett, bár kellett egy másodperc, hogy újra rátaláljak az egyensúlyomra, aztán követelőzően megragadta az államat. A csókja vad volt. Ezúttal erélyes, határozott, cseppet sem gyengéd. Sokkal inkább hívogató. Birtokló. Nem bírtam levegőt venni, mert lefoglalt, hogy az érintésére koncentráljak, és csak akkor kaptam lélegzet után, mikor már a fulladás szélén egyensúlyoztam. Bevitt egy kis szobába, ahol le volt eresztve a redőny. Az ágyhoz egyensúlyozott velem, aztán könnyeden ráfektetett a fekete paplanra. A puha matrac pehelykönnyűen süppedt be a súlyom alatt. Csodálkozva pislogtam rá, miközben kigombolta a farmerját, lehúzta a cipzárját, ami még inkább beindított. Elcsitultak a gondolatok. Nem tűnődtem a múlton, a jelenen, a jövőn. Egyedül a pillanatnak éltem. A most-nak. Minden más mellékes volt. A vállam fölött tenyerelt a matracra, miközben befészkelte magát a lábam közé, és fölém hajolt. Az izmai minden egyes mozdulatára lágyan hullámzottak; látszott rajta, hogy a raboskodása alatt is odafigyelt a testalkatára. Sokkal izmosabb volt, mint ahogy az emlékeimben élt. Sportosabb. Magabiztosabb. Szenvedélyesebb. Akár másnap reggelig sorolhattam volna a jelzőket, biztosan nem fogytam volna ki belőlük, annyira megszédített és uralt. Ő maga. J az első pillanatban rabul ejtette a szívemet. Eltulajdonított, nekem meg esélyem sem volt visszaszerezni, túl kevés voltam egy ilyen feladathoz. Átbújtatta a fejemen a pólómat, aztán egy szakszerű, hozzáértő mozdulattal kikapcsolta a melltartómat. A férfiak miért tudják egyetlen kézzel is kikapcsolni egy nő melltartóját? – tűnődtem, de az eszmefuttatásom rövidéletűnek bizonyult, mert rögtön átkarolta a derekamat, felnyomott a párnához, a puha anyagot gondosan a fejem alá igazította, aztán lehajolt. Az arca megállapodott az enyém előtt. Mindig elcsodálkoztam, hogyan lehet valakinek olyan gyönyörű, elvarázsoló szeme, mint az övé. Botrányosan meseszép. Ha belenéztem, a tenger hullámzását láttam. Ha boldog volt, jókedvű, pajkos és rakoncátlan, akkor zavartalanul fürkészett, ha pedig haragos és dühös, bosszúszomjas, akkor egy valóságos vihart láttam benne. A tenger sötét hullámait, a villámokat, a kövér esőcseppek végtelen sokaságát. Most lehajolt, érzéki csókkal jutalmazott, aztán nyálas puszikat hintett a szám alá, az államra, a nyakamra, aztán végighúzta a nyelvét a kulcscsontom menti részen, majd le, egészen a mellemig. Megduzzadt a bimbóm, ő pedig felnyúlt, hogy a hüvelyk- és mutatóujja közé szorítva morzsolgassa, miközben a nyelvével körberajzolta a mellemet. Nyöszörögni kezdtem, és forgolódtam alatta. Szent Isten! Ez a férfi nem semmi, de nem ám!

– J… – szaladt ki a számon.

– Rach?

Egy másodpercre összeforrt a tekintetünk. Egymásba fonódott.

– Tudnál szeretni?

– Soha – mondtam ki hangosan, de a hazugság súlya a mellkasomat égette. Bármikor tudnálak szeretni, Javier Hamilton. Bármikor – suttogtam a gondolataimban, és örültem, hogy csak én hallhattam őket.

– Akkor mondj egy okot, hogy ezt ne hagyjam abba… – kérlelt, miközben megdermedt fölöttem. Az ajka elszakadt az enyémtől.

– Kívánlak – leheltem, és szinte mindenem bizsergett. – Ez elegendő?

– Még annál is több – bólintott ködös tekintettel. Lenyúltam, hogy az rászorítsak a farkára, ő pedig nekem feszítette izmos, férfias combját. Nedvesen esedeztem, és magamban könyörögtem, hogy döfje belém a farkát. Vártam rá. Olyan sokat. Megannyi rémálom és egy tucatnyi átsírt éjszaka kárpótlását kaptam meg – végre velem volt. Fogalmam sem volt, hogyan lehet egy ember egyszerre szeretni és gyűlölni, de J volt rá az élő példa. Megmagyarázhatatlanul ambivalens érzéseim támadtak vele kapcsolatban, de a tudásom nem terjedt ki arra a szintre, hogy minden aspektusában értelmezzem a saját lelkivilágomat. Lassan, őrjítően lassan haltolt belém. Óvatosan kitöltött, majd rákapcsolt a megfelelő ritmusra. Adrenalinbomba robbant a gyomromban, és forró lávaként csordogált végig az ereimben. Mégis… egy belső hangocska arra ösztökélt, hogy mondjak ellent. Tagadjam fel. Hagyjam el. Sétáljak ki. Okozzak neki fájdalmat. De nem. Nem ment. Képtelen voltam rá. Átadtam magam J-nek, mert az, hogy újra velem lehetett, kicsit álomszerűnek tűnt. Évek óta nem láttam, és nem számítottam arra, hogy éppen Andy lakásán fogok összefutni vele, aminek a vége egy forró, gátlástalan együttlét lesz. A bonyodalmakat elér későbbre tartogatni. A testi vágyak néha a józanész fölé kerekednek. J kihúzódott, majd benyomult. Percekig ismételte, miközben hangosan nyöszörögtem, de még ez sem tudta elnyomni a távolból felénk szűrődő léptek zaját. Nyílt az ajtó, és életem legrosszabb pillanata következett.

– Rachel? – suttogta a számomra ismerő hang. J legördült rólam, és egyszerre pillantottunk az ajtó felé: mély döbbenet, és valami leírhatatlan rettegés fészkelte magát a szívembe. Ösztönösen magam elé kaptam a kezemet, aztán hagytam, hogy Javier átlendítse kettőnkön a paplant. Az ő szemében is éppen annyi félelem bújt meg, akár az enyémben.

– Mit keresel itt? Mi folyik itt? – Andy hangjából jól érezhetően sütött a vádaskodás. – Javier… mi ez? Azt mondtad, hogy újra el akarod kapni… Heteken át hitegettél, hogy Rachel apja tönkretett téged, és a bosszúdat a lányán akarod levezetni… Hónapokon keresztül hittem neked. Ellenség és bosszúálló között nincs ilyen kapcsolat. Ne akard nekem bemesélni! – kiabálta ingerülten.

– Sajnálom.

Javier hangja tökéletesen érzelemmentes volt; cseppnyi megbánás sem színezte. Andy felfújta magát.

– Sajnálod?! Ennyi? Csak ennyi? – ordította, és az arca lángvörösben játszott. – Nem tudom, hogy az utóbbi időben ki állt melletted, haver. Te sem vagy jobb egy közönséges gyilkosnál, de én megláttam benned a jót, J… – Gyorsan Javierre kaptam a tekintetemet, és ezek a szavak már hatással voltak rá: elfintorodott az arca, döbbenet sugárzott a tartásából. Szorosabban magár húzta a takarót, és tágra nyílt szemmel bámult Andyre.

– Ez a lány elveszi az eszedet, J! Térj már észhez! – Andy besétált a kis szobába, és a komódhoz lépett. Először semmi gyanútlant sem észleltem, de amikor megláttam a kezében a fekete, tenyérbe illő kis revolvert, megfagyott a vérem és a sikoly a torkomra forrt. A fiú rám szegezte a fegyver csövét, én meg farkasszemet néztem a gyilkosommal. Patt helyzet.

– Higgadj le, Andy – suttogta J meglepően nyugodt hangnemben. Kimért volt minden szava, előre megtervezett. – Erre semmi szükségem!

– Elintézem ezt a kis szukát, és onnantól minden rendben lesz, ígérem! – fröcsögte Andy, és az ujjai erőteljesebben feszültek a pisztoly testére. – Vége van, Javier! Felszabadítalak… – sóhajtotta. A hüvelykujja enyhén megremegett, miközben szóra nyitotta a száját:

–  Többet érdemelsz, Andy. Hadd haljon meg… – suttogta megbotránkozva, én pedig majdnem felsírtam a sokktól, mert a szívem már nem bírt elviselni több fájdalmat. Hallottam a halk kattanást, és éreztem, hogy egy nehéz test puffan az enyémre, ugyanis J a saját testével védett a golyótól. A tekintete összekapcsolódott az enyémmel. Őt találta el a lövedék. A szeme kikerekedett, üvegessé vált… és egészen úgy tűnt, mintha egy végtelen másodpercre elillant volna belőle az élet. Bilincsbe vert a rettegés. 

*****

Köszönöm az előző részhez érkezett visszajelzéseket! Sokat dolgoztam ezzel a résszel. Remélem, elég izgalmasra sikeredett. Várom a hozzászólásokat. Sok szeretet és puszi: Sam xXx <333

1. évad NEGYEDIK fejezet: Fogságban

J a v i e r

Hallottam a halk kaparászást, de minden erőmmel azon voltam, hogy kirekesszem az ideborzoló hangot, ami előszeretettel furakodott a koponyámba. Kibaszottul zavart a szerencsétlen dögök futkározása. A kis talpak idegesítő táncot jártak a fejem fölött, és nem hagytak nyugodni. Vergődtem. Forgolódtam a keskeny, szűk rézágyon, amin a pihenés nem volt valami kellemes, és folyton össze kellett húznom magam. Utáltam az egereket. Áldottam, hogy a padlásról szűrődött le, nem pedig a cellámba telepedtek be. A Robert James mentális kórházban tengettem a napjaimat, miután elkaptak. Nancy árulása csillapíthatatlanul égette a mellkasomat; nem akart szűnni a perzselő kín. Andy rendszeresen bejárt hozzám, miután megtudta, hogy hová szállítottak el. A barátságunk egyre jobban erősödött, később pedig eltéphetetlen kötelékké érett.

Fogalmam sincs, mennyi ideig voltam eszméletlen, miután Nancy meglőtt a kábító lövedékkel töltött pisztollyal, de elég sokáig ahhoz, hogy tökéletes téboly alakuljon ki a házban. Aznap nem volt szolgálatos a másik őr – Bill –, akit megbíztam, hogy felügyelje a kurvákat, csak Nancy tartotta a frontot. A bőröm égőn bizsergett, amikor felébredtem. Csend fogadott. Eszeveszett némaság, ami egyből megrémített: jól tudtam, hogy valami nincs rendben, mégis kellett egy perc, hogy felnyomjam magamat, mert a fejem lüktetése kicsit sem akart alábbhagyni, sőt, baszottul erősödött. A tenyeremet a betontörmelékes padlóra tapasztottam, és bevetettem minden erőmet: térdre ereszkedtem, és miután visszanyertem az egyensúlyérzékemet, mindkét kezemmel a halántékomat szorongattam. A koponyám szét akart hasadni. Már félhomály volt, mikor éles reflektorfények tűztek be a repedezett ablaküvegek résein át. Az egyik a szemembe villant. A világos pászmákba mély árnyalatok is keveredtek: piros és kék sugarak olvadtak össze, táncoltak a szemem előtt. A rendőrség – kólintott fejbe a tudat. Felszökött a pulzusom, és az adrenalin minden porcikámat elárasztotta. Megfeledkeztem a korábbi fájdalomról, és riadtan álltam fel, hogy a falhoz préselhessem a hátamat. Már késő volt. Az igazságszolgáltatók betörték az ajtót, és fegyverekkel közeledtek felém. Pillanatok alatt felmérték a helyet; esélyem sem lett volna elszabadulni. Nem akartam golyót kapni, úgyhogy megadtam magamat, és térdre ereszkedtem. Hűvös tekintetek, gyanakvó pillantások és megvető grimaszok kereszttüzében találtam magam. Cseppet sem volt hízelgő a dolog, de talán megérdemeltem: Nancy elérte, amit akart. Rachel elérte, amit akart. Hamarosan bezárnak. Beleborzongtam a keserű gondolatba, hogy a szabad akaratomat a végletekig fogják korlátozni, és eljön az idő, amikor nem tehetek azt, amit akarok. Ott, abban a pillanatban megesküdtem, hogy Rachel nyomára fogok akadni. Nélküle Nancynek esélye sem lett volna kijutni a porfészekből. Az uralmam alatt volt. Rach már nehezebb eset volt. Rejtőzött valami leírhatatlan benne, ami a kezdetektől megfogott, és magához láncolt: egy különös vonzás, ami folyton felé húzott, azt táplálta belém, hogy vágyjak rá, akarjam őt, és minden más csak másodlagos legyen. Elfogtak! Engem, Javier Hamiltont, a folyton törtető bűnözőt, aki mesterien intézte az ügyeit, és a legprofibb bizalmasokat tudhatta a háta mögött. Az utóbbiban volt a hiba. Nancy zsenialitása tette be nekem a kaput, és hozta el számomra az igencsak taszító végzetet. A rendőrök szoros kört alkottak körülöttem, aztán az egyik előre lépett, és megbilincselt. Tehetetlen rongybabaként dőltem oldalra, mert a fájdalom túl erős volt a karomban, ahová a lövedék fúródott be, és az üres golyó rémesen sértette a bőrömet. A vér már megalvadt a pólómon, de a seb még kitartóan lüktetett. Két tagbaszakadt fickó felemelt, szinte rádobtak egy hordágyra, és cseppet sem óvatosan kivittek a házból. A lepedőnek orrfacsaró fertőtlenítőszaga volt, miközben utoljára visszabámultam, hogy az emlékezetembe véshessem a házat, ahol minden elkezdődött, később pedig véget ért. A falakat, melyek repedéseiben megannyi titkos emlékem rejtőzött. Újra meg újra rá akartam nézni, mert a futó pillantások nem tűntek elegendőnek, de elém állt egy őr, és elzárta a kilátást. Feltoltak a kocsi rakterébe. Hiába próbáltam felemelni a fejemet, hogy kikémlelhessek az éjszakába, már késő volt; hatalmas dörrenéssel bezárult a vasajtó (mintha a hang igyekezett volna figyelmeztetni, hogy nemsokára megfizetek minden vétkemért…), és sötétség borult körém.

__________________

Amikor magamhoz tértem, finom szellő simogatta az arcomat, de nem nyitottam ki a szememet. Elképzeltem, hogy enyém a világ. Mindent én uralok. Egy tenger homokos partján fekszem, a körmeimmel a lágy, nedves szemcsékbe vájok, amelyek puha massza módjára olvadnak szét az ujjaim között. Rachel közben a farkamon lovagol, én pedig hangosan káromkodom, és minden izmom megfeszül, ahogy finom kis puncija a szerszámomra feszül. Lázasan mozgatom a csípőmet, és szüntelenül nyöszörgök. Gyorsan érkezett a villámfájdalom, olyan átütő erővel, hogy elfeledtette a korábbi képzelgésem, és a vízióm gyorsan elhalványult. Felpattant a szemem. Szinte égett a szemhéjam, ezért sűrűn pislogva bámultam a félhomályos mennyezetet. Fokozatosan ugrottak be az emlékek. Megmozgattam a fájó vállamat. Aztán a lábamat. Az izmaim édes bénultságban játszottak – nem volt valami kellemes. A hideg szellőhöz társult a halk, morajló zúgás is, és amint felpillantottam, rájöttem, hogy a légkondicionáló hangját hallottam. A kis férgek még le is vetkőztek: lecsupaszítva feküdtem egyetlen szál fekete bokszerben. Elég bizarr látványt nyújtottam, és bizonyára a leghíresebb női magazin összes olvasója nyálcsorgatva bámult volna rám, én mégis elég kellemetlenül éreztem magamat. Bezárva. Még sosem jártam börtönben, de jól tudtam, hogy mi várhat rám odabent. Aki Mexikóváros alvilágában dolgozik, az némileg tisztában van a dolgokkal. Nagyon kellett ügyelni, hogy minden zavartalan legyen körülötted, mert a rendőrök mindenhol ott legyeskedtek, és a megfelelő pillanatban lecsaptak, akár cápa az áldozatára. Vártam, hogy egy-egy rab odaosonjon hozzám, vitát kezdeményezzen, vagy csak tüzetesebben a megfigyelése alá vonjon, de egyedül voltam. Csönd volt, hideg és sötétség. Valójában éhes is voltam, de bármerre bámultam, feketeség fogadott. Órák telhettek el, mire felbukkant valaki. Fura volt, hogy uralkodtak fölöttem – az idők során megszokottá vált számomra, hogy mindig az én kezemben van az irányítás. A szokásokat baromi nehéz levetkőzni.

– Az ebédje – suttogta az illető, de nem lépett be, csak a vastag vasajtó rácsos ablakát nyitotta ki, behelyezett egy tál valamit, aztán visszareteszelte. Éppen meg akart fordulni, amikor utána szóltam:

– Várjon… – kiáltottam; a hangom karcosan és reszelősen csengett. – Hol vagyok?

– A Robert Jamesben – válaszolta az illető, aztán kopogó léptekkel távozott. Ismét egyedül maradtam. Az ételhez hozzá sem nyúltam. Fantáziáltam. Rachelről. Órákon keresztül uralta a gondolataimat, a testem pedig kiéhezetten vágyakozott utána. Annyit maszturbáltam, hogy a csuklóm már sajgott, a bicepszem lüktetett, de azért még vertem a farkamat, ami a második orgazmus után is olyan kőkeményen állt, mint a kezdetekkor. Később oldalra fordultam, de még magamnak sem vallottam volna be, hogy megrémít a helyzet: ott, abban a magányos percben, senkire sem számítva, nem láttam értelmét az életemnek. Sosem kerültem bizonytalan helyzetbe a hétköznapokban; legtöbb nő a hatalmas önbizalmam miatt utált, de eljött a pillanat, amikor Javier Hamilton feledhetőnek érezte magát. Vagy csak ugyanazt kaptam vissza, amit másoknak adtam. Ekkor kezdtem megérteni, hogy mit jelent elrabolva lenni, de nem volt időm sokat tűnődni a dolgon: belülről fűtött a bosszú, és a düh végigégette a zsigereimet, hogy egyetlen görcsös csomópontba tobzódjon a szívem csúcsán. Megbosszulom, ígértem magamnak. Tulajdonképpen azért akartam elégtételt venni, amiért nem is lett volna jogom. Valójában én vétkeztem, de sosem játszottam sportszerűen. A legtöbb esetben önmagamat helyeztem előtérbe, az én érdekem és célom volt a ranglétra csúcsán. Sokszor piedesztálra emeltem a kívánságaimat, számos óhajomat, mintha valami görög istenség lennék, akit mindenki áhítozva szolgál. A pulzusom az egekbe szökött. Néhány óra leforgása alatt rádöbbentem, hogy valójában bezártak. Tényleg elfogtak. Tényleg nem sétálhatok ki. Őrjöngtem. Felpattantam a nyikorgó ágyról, és a falba öklöztem. Pillanatok alatt kiserkent a vérem, és vörösre festette a kézfejemet. A haragom lassan parázsló, veszedelmes tűz volt, ami ha egyszer kiszabadul, mindent feléget, ami csak az útjába kerül. Hevesen zakatoló szívverésem csupán hab volt a tortán. Addig ütöttem a falat, míg kinyílt az ajtó, és egy fehér köpenyes, körszakállas fickó alakja nyert formát a félhomályban.

– Most szórakozik, vagy valóban ez a hobbija? – kérdezte közömbösen az idegen férfi. Összeszorítottam az állkapcsomat, mert a nyelvemet durva szitokszavak égették.

– Nem, baszd meg, jókedvemben csinálom… – csúszott ki a számon, és szúrósan pillantottam az irányába.

– Lucas Wood vagyok – mutatkozott be, és beljebb sétált a helyiségbe. Az ajtó bezárult mögötte. Felötlött bennem, hogy odalépek hozzá, aztán beverem a pofáját, de gyanítottam, hogy a saját helyzetemet rontanám vele, úgyhogy visszafojtottam az elemi késztetést.

– Azért jöttem, hogy segítsek magán.

– Nem szorulok segítségre – vágtam rá csípősen, miközben visszatelepedtem az ágy szélére. A hideg fém a combomhoz tapadt, amitől libabőrös lettem.

– A nővérek hamarosan behozzák az intézeti viseletet – biccentett a doki. – Azt majd felveheti – tette hozzá.

– A sajátjaimat akarom.

Lucas tett egy körét az ágyam mellett, aztán karba fonta a kezét és tanakodva rám pillantott:

– Nézze, Javier – dőlt előre egy picit, éppen annyira, hogy nagyobb jelentőséget kölcsönözzön a mondandójának –, két út van. Vagy elfogadja, hogy így járt, vagy belepusztul.

– Ez elég kecsegető.

– Az aktája is az.

– Egypár csínytett. Nem nagy ügy – kuncogtam.

– Jó a humora – jegyezte meg az orvos.

Egy percre a gondolataimba mélyedtem, aztán egy kiadós sóhaj kíséretében kinyögtem a lelkem zavaros tengerén őrizgetett kérdést:

– Miért vagyok itt?

Luc a hajába túrt, és apró félmosolyra húzta az ajkát:

– Mindig van egy jó kérdése, igaz?

– Kettő is – kacsintottam rá, de a szorongást nem tudtam elűzni a testemből. Rútul befészkelte magát a végtagjaimba, és nem szándékozott onnan mozdulni.

– Nos, Javier… Rachel mindent elmondott. – Amint meghallottam a nevét, a szívem gyorsabban kezdett kalapálni. Bolond vagy! – súgta egy belső hang. A bennem lakozó ördög. Elkezdtél érzéseket táplálni iránta… Most állj le! – folytatta a lelkemben élő démon, ami belőlem táplálkozott, és lassan elemésztett.

– Mi mindent? – kérdeztem halkan. Nem voltam benne halálosan, száz százalékban biztos, hogy akarom tudni a választ. Az egyik felem vágyakozott utána, a másik hallani sem akart róla.

– Elrabolta, de jól bánt vele. A lány szerint így volt.

– Igen – feleltem.

– Bár szinte esküdni mernék, hogy Rachel Stockholm-szindrómás.

– Miből gondolja?

Lucas gúnyosan elvigyorodott.

– Mindig ilyen tudálékos, vagy csak előttem akar jó pontokat szerezni? – kuncogott az orvos, de semmi kedvem sem volt reagálni. Felvontam a szemöldökömet, és ez, vagy talán a dühös nézésem, megtette a hatását: Luc az ágyamhoz sétált, aztán letelepedett rá, de tisztességesen távolra tőlem.

– Megszerette magát. Ez elég magyarázat, nem gondolja?

Megköszörültem a torkomat, miközben a válaszomon agyaltam, amit pár másodperccel később kinyögtem:

– Imádom, hogy maguk, orvosok – néztem végig rajta kissé lekicsinylően –, mindig téves következetéseket vonnak le. Elrabolnak egy lányt, aki később érzéseket kezd táplálni a fogva tartója iránt, és maguk máris egy felületes diagnózist állapítanak meg. Stockholm-szindróma, pont. Arra nem is gondolnak, hogy talán valós érzések is lehetnek?! Nem pedig valami rohadt szindróma… Ne akarjanak betegségekről dumálni nekem.

– Nyugalom, Javier. A személyes véleményemet mondtam el. Lehetne elnézőbb is!

– Nincs szükségem az oktatására – szűrtem az összeszorított fogaimon át.

– Nos – nézett rám csípősen –, ameddig itt van, kénytelen lesz követni az utasításaimat. Én vagyok az orvosa, Javier – kacsintott rám. – Tudom, hogy nem örül, de ez van. Ez egy elmegyógyintézet, ahol mentálisan sérült bűnözőket is őrizetben tartunk. Jobb, mint egy börtön, nem igaz?

– Barom – suttogtam.

– Nem, én egy pszichoanalitikus vagyok – csapta össze a tenyerét. – Tudja, mit? Bírom az arrogáns stílusát. Jó színész, de én átlátok a kemény páncélon, Javier – motyogta, és kilépett a cellámból. Az ajtó a helyére kattant, és újra üdvözöltem a jó kis barátomat, a magányt. Egyedül voltam, mindössze a hideg falak vettek körül – na meg a sötétség. Az mindig ott volt. Akkor is, ha éppen egy tisztáson álltam napfényesőben, mert a lelkem mélyén található feketeséget semmi sem múlhatta fel. Ebben biztos voltam.

_________________

Lucas nagyon benézte a dolgot, és meglehetősen hiszékenynek bizonyult velem kapcsolatosan: elhitte, hogy bármit is fogok neki mondani. A második terápiás ülés volt. Egy kis, fehérre mázolt teremben zajlott, körülbelül tizenketten lehettünk, ha nem kevesebben. Mindenki elmondta a saját gondját-baját, egyedül csak én hallgattam. A napok csigalassúsággal vánszorogtak. A gondolataimban éltem. Minduntalan újrajátszottam a Rachellel közös emlékeimet. Valahogy tetszett, de nem akartam nyomósabb magyarázatot keresni rá. Egyszerűen szükségem volt ezekre az emléknyomokra az életben maradásra, és ahhoz, hogy ne őrüljek meg…

Egy nap Lucas valami mással keresett meg. Nyílt a kórterem ajtaja – amit én cellának hívtam –, és lassan besétált rajta.

– Ma különös hírrel jöttem, J – motyogta. Igen… Valójában sikerült elérnie, hogy eláruljam a becenevemet, de én nem tartottam nagy előrelépésnek. Egy fránya betűt nyögtem ki. Igazán nagy haladás! Valójában élveztem, hogy az emberek kívülről egy kőkemény, érzéketlen tuskónak néztek. Némileg igaz volt, de sosem engedtem senkinek, hogy alaposabban is kiismerjen. Szégyelltem az érzéseimet; azt, hogy képes vagyok mélyen érezni és szenvedélyesen szeretni. Erős férfinak vallottam magamat, aki egy ilyen gyengeséget nem engedhet meg magának.

– Miről lenne szó? – kérdeztem, mert Lucasnak sikerült felcsigáznia a gondolataimat. Kíváncsivá tett. Sőt! Izgatott voltam.

– Látogatód van, Javier – sóhajtotta, aztán a kezét nyújtotta: – Gyere!

A váróban Andy fel-alá járkált. Akkor találkoztunk utoljára, amikor elszakították tőlem… Érte küzdöttem, a barátságunkért, a kettőnk között kialakult sziklaszilárd szövetségért. Rachelt okoltam, az apját, és a közös múltunkat, amely mindhármunkat egy kalitkába rekesztett. Tudtam, hogy egyszer eljön az ideje annak is, amikor mindent el kell mesélnem, de még korainak véltem a dolgot… Andy rendszeresen bejárt hozzám. Hetente eljött, és abban az egy órában, amit a látogatók a foglyokkal tölthettek, próbáltunk sok mindenről beszélni. Minél többször látogatott meg, annál fontosabbá vált számomra. Hálaadás előtt felkeresett, és készített nekem egy különös ajándékot: egy papírból hajtogatott, kiszínezett karácsonyfát. Elérte, hogy a párnám mellé helyezzem, mint egy kisgyerek – esténként mellette aludtam el, és az ajándékot pásztázva minduntalan jóleső, meleg hála öntötte el a szívemet. Szilveszterkor elérte, hogy beengedjék és velem tölthesse az óév utolsó- és az újév első perceit. Andy mindig kitalált valamit, amivel némileg feldobta az intézetbeli raboskodásomat. Eleinte nem akartam bevallani, de később rádöbbentem, hogy mérhetetlenül fontossá vált számomra; első helyet kapott a lelkemben. Ő volt az egyetlen barátom. Jobb megbecsülni az ilyen kapcsolatokat. Amikor eljött a születésnapom ideje, Andy akkor sem hagyott cserben. Február huszonhat, egy keddi nap volt. A hó lassan olvadozni kezdett a felhők között előbukkanó nap meleg sugarai alatt, és madarak csicseregtek-daloltak a fák ágain. Újjászületett a természet, ami engem is pozitív energiával töltött fel. Az a nap valaminek a vége és a kezdete volt, mert számos új változás jött az életembe. Emlékeztem minden rezdülésre, rejtett, lopott pillanatra. A külvilág számára Javier Hamilton, a rosszfiú voltam. Ha önmagam lehettem, akkor csak egy férfi, aki ugyanúgy szeretetre vágyott, mint több millió másik a világon. A születésnapomon már kora hajnalban felébredtem, és újrajátszottam magamban az Andy-vel való megismerkedésem minden pillanatát. Emlékek lüktettek a fejemben, és a múltam olyan intenzíven játszódott le bennem, hogy a lelkemet elöntő szeretet mellett éreztem a bosszú ízét is, ami akkor árasztott el, amikor elvették tőlem Foltost… 

______________________

10 évvel korábban, Mexikóváros

Péntek volt; aznap reggel a szülei valamivel később vitték el őt az óvodába: Javier fél tizenegykor lépett be a vaskapun, ami nyikorogva csapódott be utána, és a könnyű szellő finoman borzolta a haját. Néhány fiú a homokban focizott, míg a többiek a csúszdát vették igénybe. Luiz a mászóka alatt ücsörgött a mellkasáig felhúzott térdel, lehajtott fejjel. J látta a távolból, hogy a kisfiú teste néha-néha megrándult, mintha sokkos remegés futott volna végig rajta, aztán újra megdermedt. Javier egy pillanatra elbizonytalanodott, mert nem akart ráijeszteni a fiúra, de aztán óvatosan elindult feléje. Luiz felnézett, és a tekintete csordultig telt riadalommal, mire J próbált szeretetteljes pillantásokat küldeni a fiú felé. A zsigereiben volt az ösztön, hogy megvédje a társait, és a bizonyításvágy, hogy megóvja a gyengébbet az erősebb hatalmától. Hangtalanul lekuporodott a gyerek mellé, és kis ujjacskáival megérintette a szipogó srác vállát:

– Mi történt? – formálta a szájával a szavakat.

Luiz felpillantott. Bő pulcsit viselt, aminek a kinyúlt ujja elrejtette a kezét; L felnyúlt, és a puha anyaggal felitatta az előszemtelenkedő könnycseppjeit.

– A bátyám. Bajban van – nyögte nagy nehezen, bár a hangja alig volt kivehető.

– Mit csinált?

Javier közelebb húzódott a fiúhoz, és jelentőségteljesen tekintett rá:

– Nekem elmondhatod, Luiz.

– Én szóltam neki! – mondta ingerülten. – Megmondtam, hogy ne beszéljen azzal a lánnyal, ő mégis megtette… Miért? Mindig rosszat csinál. Nincs itt anya, sem apa, hogy megvédjék! Én kevés vagyok hozzá… Hülye, hülye, Andy! – Luiz egy felnőtt felháborodásával beszélt, holott mindössze csak nyolc éves lehetett. Javier édesen elmosolyodott, és finoman megpaskolta a fiú hátát:

– Nyugodj meg! Nem lesz semmi baj. Ígérem, oké?

Luiz ajka azonnal mosolyra kunkorodott, és a könnyek felszáradtak az arcáról:

– Köszönöm – suttogta mély hálával a hangjában.

*

Javier unottan bóklászott az intézetkertben. Dél körül már egészen forrón sütött a Nap, úgyhogy levetette a piros pulóvert, amit még otthon adott rá az anyukája, és kedvtelve szaladt végig az apróra nyírt pázsiton. Mire az óvodaépület hátához ért, a fű már a lábszáráig ért és mindenfelé gyom burjánzott, amerre csak ellátott a szemével. Mégsem ez volt az, amire felfigyelt, ugyanis a drótkerítés, a füvet tarkító virágok, a kék ég mind-min tökéletesen hidegen hagyta őt. Halk nyöszörgést hallott, mintha valaki segítséget próbált volna hívni. Szorosan az épület mellé húzódott, és a hátát a langyos, göcsörtös, narancssárgára mázolt betonfalnak nyomta, úgy lépkedett oldalra. Amikor a sarokhoz ért, óvatosan kukkantott ki a rejtekhelyéről: három gyereket látott. Két fiút és egy megszeppent lányt, aki halálra vált arccal figyelte az események alakulását. A fekete hajú srác a földön feküdt, szorosan összehúzva apró testét, és a tenyerével védte a fejét, miközben a betontörmelékeken hánykolódott. A másik gyerek éppen ökölbe szorította a kezét, körbejárta a fiú testét, aztán lecsapni készült rá, de ekkor Javier kiugrott a fal mögül, és hangosan felkiáltott:

– MOST ÁLLÍTSD LE MAGADAT, TE KRETÉN!

          Hideg, fagyos csend telepedett a kis társaság minden tagjára, és szinte megdermedt az idő. A levegőben érezni lehetett a feszültséget; ott zümmögött körülöttük. Javier összenézett a földön fekvő fiúval, akinek a kék szeme hálásan tapadt rá, aztán észrevette, hogy a bántalmazója feléje indult: a vörös, alacsony, kövér srác (akinek a teste egy hordóra hasonlított…) dühödten meredt rá. Összecsaptak. Javier hagyta, hogy a hasába öklözzön a másik. Kiderült, hogy Malcolmnak hívják a malacpofájú gyereket. Malcolm teljesen átszellemült a diadalszomjtól, a siker ízétől, és csak a győzelemre tudott gondolni. Azt hitte, hogy J valami kis gyenge lurkó, aki nem mer kezdeményezni… de tévedett. Pár pillanattal később Javier akkora pofonnal jutalmazta a fiút, hogy szédülten tántorodott hátra. Malcolm térdre rogyott. Javier ököllel püfölte az arcát, miközben a lábával számtalanszor gyomorszájon rúgta. Nyílt a hátsó ajtó, és egy óvónő lépett ki rajta. Az ismeretlen lány felkiáltott.

– Ingreed néni! Az a hülye fiú. A fekete hajú… Már megint ránk támadt, és a haverja is elkapott bennünket! Segítsen, Ingreed néni – suttogta a kislány, és elsírta magát. Javier undorodva bámult rá. Jól tud hazudni, annyi biztos… – gondolta J, és megcsóválta a fejét, miközben a fűbe törölte a bütykeit színező vért. Ingreed ingerülten lépett Javier mellé:

– Vége van, kis lurkó! A szüleidnek kötelezni fogjuk rá, hogy más óvodába szállítsanak. Túl sok csínytevést követsz el – csóválta meg a fejét, és megragadta J karját. – A barátocskádat – intett a fekete fiú irányába, akiről Javier semmit sem tudott, és még a barátjának sem mondhatta, de nem vágott a nő szavába –, mivel a szülei elhagyták, a büntetőszobába visszük. Aztán egy év múlva áthelyezzük abba az intézetbe, ahová az összes többi igazán rossz gyerek kerül, ha nem tud viselkedni! – Javier abban a szent percben megfogadta, hogy ha egyszer bosszút állhat a nőn, nem fogja elszalasztani.

A napok kínkeservesen vánszorogtak. Javiert a szülei átíratták egy magánóvodába, ahol sokkal kellemesebb volt a környezet, mint az előző helyen, de a fiú visszavágyott oda (a sok galiba ellenére is). Szerette volna megismerni a titokzatos, fekete hajú fiút, akit megvédett. Már az első pillanatban szimpatikussá vált számára. Néhány nap múlva Javier visszalopózott a régi óvodájához. Tudta, hogy melyik ablak a büntetőszobáé, és vitt egy csavarhúzót magával, hogy feltörhesse és bemászhasson rajta. Szerencsére az épület hátánál volt, ott, ahol mindent gyom övezett, és a kutya sem járt arra, úgyhogy Javier szabad utat kapott, hogy meglátogathassa a fiút, akiről kiderül, hogy Andy Biersack a neve. De ő csak Foltosnak becézte, mert a teste tele volt kékeslila ütésnyomokkal. Minden nap elment hozzá. Hosszú órákon keresztül beszélgettek. Javier megfogadta, hogy egyszer bosszút áll Ingreeden, és a lányon, akinek valami Rachel volt a neve…

– Megbosszulom, hogy ezt tette veled az a fruska… – ígérte Javier, miközben szorosan ölelte Andyt, és egy puszit hintett a fiú feje búbjára. Attól kezdve elválaszthatatlanok lettek.

____________________

A visszaemlékezés ismét finoman pulzáló boldogsággal és szívfacsaró fájdalommal töltött el. Olyan kettős érzés volt ez, amit nem tudtam leküzdeni; kénytelen voltam megbarátkozni a tudattal, hogy ott, akkor két olyan embert is megismertem, akik fontossá váltak nekem, annak ellenére is, hogy az egyik nem érdemelne kíméletet. Évekkel később felkerestem egykori óvónőmet, és beteljesítettem azt, amit egy évtizeddel azelőtt megígértem Foltosnak. Elfogtam a nőt és magammal vittem a házba, később pedig Rachelt is becserkésztem. Az, hogy éppen az apjával utazott egy kocsiban azon az éjjelen, még keserűbbé tette számára a bosszúmat. Elégtételt vettem az egykori sok fájdalomért, ami engem és Andyt ért, mégis én voltam a gyilkos, akit utáltak, és akit őrültnek tartottak. Az élet szép…

*

A születésnapom délutánja különös emlékké nőtt a szívembe, és örökre beleforrt a tudatomba. Egyszerű ajándékot kaptam, mégis olyan többletjelentéssel bírt számomra, amit senki és semmi más nem adhatott volna meg nekem: Andy a karjára tetováltatta a becenevet, amit én adtam neki. Foltos, állt a bicepsze belső felén, és ahányszor rápillantottam, annyiszor édes melegség öntötte el a lelkemet. Úgy őriztek a Robert Jamesben, mintha egy beteg lennék: egy romlott, züllött elme, ami nem érdemel kegyelmet. Andy mégis feldobta a raboskodással eltöltött éveimet, mert én csupán egy börtönként tudtam tekinteni a helyre. Később kisétáltunk az intézet udvarára, és leültünk egy tölgyfa alá, aminek az ágai szinte söpörték a magasra nőtt füvet. A Nap meleg fénye áttűzött a fa lombkoronáján, és forrón simogatott végig az arcunkon. Ott állt egy kis fapad, aminek a széle pirosra volt mázolva, de az idő és a sok használat során elkopott rajta a festék, az esőtől pedig meghajlott az ülőkéje. Letelepedtünk rá, és csak bámultunk előre úgy, mintha semmi dolgunk sem lenne; a szellő könnyedén söpört végig rajtunk; olyan volt, mint a szabadság szele. Akkor még pár hónapom volt, amit le kellett töltenem ott. Mivel utána is figyelni fognak, és pár hétig nem lakhatok saját házban, Andy felajánlotta, hogy miután kiengedtek, meghúzhatom nála magam. Megmosolyogtatott a kedves, baráti gesztus, és rögtön vad reménykedés töltött el. Andy egy pillanatra a combomra tette a kezét, miközben felém fordult: a szemembe bámult, összeolvadt a tekintetünk, és ott, akkor semmi más sem számított, csak az, hogy egymást segítjük. Hihetetlen erős volt a köztünk kialakult kötelék, és jól tudtam, hogy sosem hagynám el őt, és bármit megadnék neki, amire csak vágyik. Megérdemelte. Finom széllöket cirógatta végig az arcunkat, felborzolta a hajamat, és Andy közelebb csúszott hozzám. Valamiért… megszólalt a fejemben a vészcsengő, annyira idegennek hatott a mozdulat. Hirtelen úgy éreztem, mintha egy idegen világba csöppentem volna, körülöttem ismeretlen, feltérképezetlen helyekkel, dolgokkal és érzésekkel, melyek arra várnak, hogy megtapasztaljam őket. Foltos a borostás államra simította a tenyerét, és belenézett a szemembe:

– Szia – köszönt, mintha most ismerkednénk először. Nem mertem megszólalni, annyira remegett a gyomrom, és az izmaim kőkeménnyé feszültek. Andy nem várta meg, hogy válaszoljak, mert amikor kinyitottam a számat, hogy elsuttogjam a szavakat, fölém hajolt és az ajkát az enyémre tapasztotta. Robbanásszerűen öntött el a kéj. Utána rohamléptekben érkezett az undor, és nem vártam meg, hogy bármit is mondjon, visszarohantam az épületbe. Újra a négy fal között akartam lenni, a sötétségben. A magány minden bizonnyal vigyorogva várt már rám a cellámban…

*

Az esetet mély hallgatás követte. Én nem beszéltem róla, Andy meg nem hozta fel a témát, aminek külön örültem. Utána egy hónapig a színét sem láttam, de egy napsütéses vasárnap délelőtt újra meglátogatott a pszichiátrián. Aznap már egy asztalnál ültünk – tisztességes távra egymástól, és hosszasan farkasszemeztünk, mire Andy törte meg a csöndet:

– Láttam a lányt! – Három szó volt, nekem mégis a világ szétrobbanását és újjászületését jelentette.

– Rachel? – nyögtem olyan halkan, hogy kételkedtem abban, meghallotta-e. Andy bólintott. Ezer nap sűrített energiája tobzódott a lelkemben.

– Ismerek két lányt! Velük bukkant fel a Tattoosban pár napja.

          Biccentettem. Mindössze két hetem volt a szabadulásig; szinte tűkön ülve vártam, hogy kiléphessek az épületből, és végre magam mögött tudhassam a rabságom minden egyes pillanatát.

– Két hét. Ennyi maradt – szólalt meg Foltos, mintha a gondolataimban olvasott volna. Halvány félmosolyt küldtem feléje, és összefűztem az ujjaimat az asztalon. Kissé oldalra biccentettem a fejemet, úgy pásztáztam.

– Alig várom – vigyorogtam meglehetősen szélesen. Andy az enyém felé csúsztatta a kezét, mintha meg akart volna simítani az ujjbegyével, de aztán észhez tért, és visszaejtette az ölébe.

– Én is, Javier – sóhajtotta kissé rezignáltan, és nem tudtam mire vélni a hanglejtését. Nem kérdeztem rá. Letelt a látogatási idő; Andy azzal az ígérettel távozott, hogy pontosan tizennégy nap múlva visszajön értem. Minden este úgy hajtottam álomra a fejemet, hogy ez a remény táplálta a lelkemet. Ezért érte meg kitartanom. Különben is… mindenki tudta, hogy egy erős, megingathatatlan férfi vagyok. Néha mégis sikerült elérzékenyülnöm. A kemény külső mögött nekem is érző szív rejtőzött. Még akkor is, ha ezt sokan nem látták be…

____________________

R a c h e l

– Ismertem egy fiút, akit Javiernek hívtak – mondta Andy, és jelentőségteljesen pillantott rám. – Ő volt a legjobb barátom.

 – Ó! – nyögtem, mert képtelen voltam helyes mondatokat formálni. Nem akartam leleplezni magam; elárulni, hogy mindent tudok. Ráébreszteni, hogy ismerem a múltját és tisztában vagyok azzal, hogy ki az a rejtélyes Javier. Ő a Hamilton fivérek egyike. Később megtudtam, hogy van még öt bátyja, és ő a legkisebb a családban – de ez hétpecsétes titoknak bizonyult még számomra is, és nem akartam túl sok időt agyalni ezen. Andy közben rendületlenül alkotta a tetoválásomat, ami pár percen belül igazán szép formát nyert, és szinte áhítattal figyeltem a munkafolyamatát. Mikor végzett, apró mosolyt villantottam rá:

– Ez csodálatos – suttogtam meghatottan, mert a múltamat rejtette. Javiert. Bármennyi rosszat is tett nekem, annyi jót adott, amennyit még soha, senki. És nem, nem vagyok Stockholm-szindrómás! A legkevésbé sem – töprengtem magamban. Andy fertőtlenítős ronggyal végigitatta a tetoválásom körüli helyet, nehogy begyulladjon a bőröm, aztán valami speciális védőfóliával vonta be a frissen elkészült tetkómat.

– Kimegyek a mosdóba. Merre találom? – kérdeztem. Andy lekapcsolta a reflektorfényt, amivel a csuklómat világította meg, és helyette az kislámpát kattintotta fel, ami kellemes, sárgás félhomály varázsolt a helynek.

– Jobbra a második ajtó – felelte az eszközöket pakolva. A tetováló szék utáni kis, vörösre mázolt folyosóra mutatott. Kétoldalt a falon őszi tájképek sorakoztak és néhány angol idézetes fémtábla. Kopogó léptekkel indultam el a mellékhelyiség irányába, és amint beléptem, odabent is jótékony félhomály fogadott. Éppen kezet mostam, mikor észrevettem a márványpulton felejtett lapokat. Fekete filctoll árválkodott mellettük, és valaki teleírta a fehér felületet: macskakaparással szerepeltek rajta a szavak, de azt jól sejtettem, hogy egy dalszöveget láttam. Talán a címét is helyesen olvastam: We Don’t Have To Dance by Andy Black.

– Rachel? – kopogott Andy. – Minden rendben?

Megköszörültem a torkomat, és halkan válaszoltam:

– Igen – motyogtam, miközben felkaptam a lapokat és kilöktem az ajtót. – Ezeket bent felejtetted – mutattam feléje a papíráradatot, amint megpillantottuk egymást.

– Mi közöd van hozzá?!

– Bocsánat… – hajtottam le a fejemet. – Nem akartam, hogy elázzanak a mosdó mellett! Akárki is írta… igazán jó a szöveg! – suttogtam, és kiengedtem a tüdőmbe rekedt sóhajt.

– Black? – kérdeztem.

– Az a művészi nevem, Rach.

– Elénekeled? Kérlek! – Talán azért enyhült meg, mert úgy néztem rá, mint egy kisbaba, vagy éppen azért, mert értékeltem a fáradalmait, a munkáját. Sosem fogom megtudni, de Andy aprót bólintott, és intett, hogy fáradjak előre.

– Szándékosan rázod a csípődet? – tudakolta buja hangon. Megpördültem, és élesen ránéztem:

– Nem rázom a csípőmet, Mr. Black!

– Ne nevezz így!

– Ne tégy rólam megállapításokat! – vágtam rá.

– Ne lopd el a papírjaimat!

– Én nem… – háborodtam fel, mire mindketten eszeveszett nevetésben törtünk ki.

– Mindig ennyire elviselhetetlen vagy? – pillantott rám.

– Csak ha a társaságodban vagyok. Te is ennyire kötekedős szoktál lenni?

– Nem. De téged jó ugratni – vallotta be kertelés nélkül. Kuncogtam az őszinteségén, aztán leültem az egyik bárszékre, összefontam az ujjaimat, és a kézfejemen megtámasztottam az államat.

– Nos, hallgatlak!

– Egy pillanat – kacsintott rám Andy. – Van nekem egy különleges szerzeményem, ami látványosabbá fogja tenni ezt az egészet. – Kinyitotta az egyik szekrényt, és kotorászni kezdett benne, aztán előhúzott egy fekete dobozt. – Ez egy fekete mikrofon, aminek a széle és a szára világít – kacsintott rám. – Lekapcsolok minden más lámpát, és az élmény máris adott lesz. Ezt figyeld! – Andy lekattintotta a hangulatvilágítást, egy röpke másodpercre kísérteties sötétség telepedett a szalonra, aztán bekapcsolta a mikrofont. Ragyogó, gyémántos fény áradt szét a feketeségben, fehér fénybe vonta az arcát, és kihangsúlyozta a vonásait. A mikrofont az ajkához emelte, lehajtotta a fejét és becsukta a szemét, miközben megnyomott egy gombot, és a pulton álló mini hifi berendezésből dübörgő akkordok áradtak felém. Teljesen átszellemült; a zenének szentelte minden egyes pillanatát, rezdülését, szívdobbanását.

– Record scratch; Steve Miller Band, Tattooed necks and tattooed hands, Oh, how don't you drown in a rain storm? – dúdolta mély, férfias hangján, mire bizsergés szaladt végig rajtam. Olyan átéléssel bámultam, mint korábbi életem során soha, senkit. Még Javierre sem tudtam olyan intenzíven koncentrálni, mint rá. Könnyek lopakodtak a szemembe, és pislogás nélkül figyeltem…

– We don't have to talk, We don't have to dance, We don't have to smile, We don't have to make friends, It's so nice to meet you, Let's never meet again, We don't have to talk, We don't have to dance… – énekelte, és én a ritmusra ringatóztam a bárszéken. Fekete haja a tekintetébe omlott, a nyakán kidagadtak az erek, és az ujjai biztosan feszültek a mikrofon végére. A bütykei fehérre színeződtek a rájuk gyakorolt erőfeszítéstől, és az ujjatlan bőrkesztyű megfeszült a kézfején.

– We don't have to talk, talk, talk, talk, talk, talk, talk, talk… – dúdolta hosszasan ismételve, fokozatosan elhalkulva, aztán lehajtotta a fejét és minden dallam elhalt. Megkövülten ültem, és egy ideig képtelen voltam bármiféle hangot kierőszakolni a torkomon. Minden szó belém fagyott a döbbenetem hatására.

– Ez csodálatos volt – suttogtam egy idő után. – Tényleg! – feleltem lelkesen, és az ujjbegyemmel leitattam a szemem sarkába lopakodó könnycseppjeimet.

– Hát… otthon van még pár dalom! – jegyezte meg Andy, és felkapcsolta a világítást. Újra teljes fényárba borult a helyiség. A mikrofont visszapakolta a helyére, és az asztalnak dőlt, félig felülve rá, miközben az egyik lába lazán lelógott. – Holnap este átjöhetnél, ha van kedved! – kacsintott rám. Megfontoltam magamban a választ, és egy részem óva intett tőle (nem tudom, miért…), de végül a kíváncsiságom győzedelmeskedett az ellenállásom fölött:

– Megbeszéltük!

*

Másnap izgatottan ébredtem, és úgy éreztem, hogy csigalábon vánszorog az idő. Próbáltam elütni a szabad óráimat, de egyetlen olyan ötletem sem volt ennek kivitelezése érdekében, ami le is kötött volna. Délben felhívtam Nate-et, hogy jöjjön át. A barátjával múlatta az időt, de megígérte, hogy fél óra múlva benéz. Azt is hozzátette, hogy a hétvégén elhív egy közös vacsorára, és megismerteti velem a párját. Igencsak örültem feltörő lelkesedésének, és amikor kopogtatott, szinte száguldottam az ajtóhoz, majd a nyakába ugrottam:

– Majdnem eluntam a fejemet – vihogtam, miközben tisztességesen megszorongatott. Mosolyogva néztünk egymásra. – Gyere be! – intettem.

– Este átmegyek Andyhez… – újságoltam el a nagy hírt, és ha lehet, Nate szeme a kétszeresére tágult.

– Valóban? És miért? – vigyorgott rám.

– Tegnap előadta nekem egy számát. Ő írta, és rohadt jó volt, úgyhogy felajánlotta, hogy elénekel még párat nekem…

– Jó vagy, csajszi! Szerintem rád hajtott a srác… – jegyezte meg csipkelődve Nate.

– Jaj, hagyjad már! Ez semmit sem jelent – suttogtam.

– Ahogy gondolod – motyogta egyetértően. – Este eldoblak a lakásához, ha gondolod!

– Az jó lenne. SMS-ben már leírta a címet.

A nap további része filmnézéssel és nevetéssel telt, később pedig majdnem két órán keresztül készültem, mire elindultunk. Odakint könnyű zápor áztatta az utcákat, és a forgalom sem volt annyira elviselhetetlen. Nate leparkolt a kivilágított ház előtt, amit nagy udvar ölelt körbe, és a tenyerét a kézfejemre simította:

– Bármi van, üzenj! Oké? – sóhajtotta, miközben szorosan magához ölelt. Elmosolyodtam, mert meglepően jól esett a gondoskodása.

– Ígérem! – tartottam fel a kisujjamat, és összefűztem az övével.

– Na, menj, kislány! Nehogy lemaradj bármiről is…

Kiszálltam, biccentettem Nate-nek, aztán figyeltem, ahogy elhajtott. Beléptem a kis, kovácsoltvas kapun, és a kacskaringós, kövekkel kirakott ösvényen indultam a ház felé. Mellettem tujabokrok övezték az utat, és halvány kerti világítás tette hangulatosabbá az udvart. Odabentről tompa fény áradt ki az éjszakába; felsétáltam a tornácra, aztán hármat kopogtattam. Miután egy fél percet vártam, és senki sem nyitott ajtót, újra megismételtem a mozdulatot. Bár ne tettem volna! Amikor kinyílt az ajtó, azt kívántam, bárcsak lemaradtam volna erről… Bárcsak lerobbant volna Nate kocsija, bárcsak árvíz söpört volna végig a városon, hogy ne tudjak eljutni ide, bárcsak… bárcsak ne ajánlotta volna föl nekem Andy, hogy látogassam meg! Ott állt az ajtóban… Hosszú évek óta nem láttam az illetőt, de ő ugyanúgy megőrizte a jóképűségét. Elszorult a szívem, és majdnem összecsuklottam a sokktól. Javier bámult rám. 

____________

Egy véleményre azért még számíthatok? :(