1. évad HARMADIK fejezet: Keserű múlt

Az agyam fokozatosan dolgozta fel a látványt. A pillanatot tökéletesen ahhoz lehetett hasonlítani, amikor egy véletlen folytán kirepülsz a hintából: eleinte élvezed, ahogy suhansz a szélben, aztán egy óvatlan mozdulat miatt elveszted az egyensúlyodat, lecsúszol az ülőkéről, és durván a kavicsos útra huppansz. Na, pontosan így éreztem magamat! Keményen seggbe rúgott a valóság. Úgy istenigazából. Napok, sőt, hosszú hetek óta arra vágytam, hogy sikerüljön egy picit kirekesztenem a múltamat; az összes emlékképemet el akartam zárni a lelkem egyik rejtett kalitkájába (gondolatban pedig jól elhajítani a kulcsot…). De nem ment. Nem ment, mert Javier szó szerint belemászott a fejembe, és valahol az elmém központjában táborozott le. Faszkalap! Kirohantam az utcára, és próbáltam visszatartani az előszemtelenkedő, áruló könnycseppjeimet, melyek a szemem sarkában reszkettek. A tekintetem összeakadt Nate kérdő pillantásával, de nem volt erőm rögtön odarohanni, kellett egy perc. Egy másodperc, hogy a térdemre támaszkodhassak, és visszanyerhessem a megszokott pulzusom. Alig bírtam lélegezni. Nate persze azonnal kiszállt a kocsiból, és odasietett hozzám. A tenyerét cirógatóan a hátamra simította, de nem szólt egy szót sem, csak a közelségével vigasztalt. Amikor már a testem is rázkódott, és csak egy roncsként zokogtam, Nate a karjába vett, beemelt az autó hátsó ülésére, és elindultunk haza. Az út csendben telt, nem beszéltünk. Álom és ébrenlét között egyensúlyoztam, a vékony határon, és hol elszundítottam, hol riadtan, zaklatottan ébredtem. Foltos. Foltos. Foltos. Andy beceneve keringett a fejemben, nem tudtam kiűzni onnan, szellemként kísértett. Legszívesebben visszarohantam volna, hogy kérdőre vonjam, de tudtam, nem tehetem. Hirtelen a fekete hajú, zárkózott, bunkó fiú ismerőssé vált számomra: tisztában voltam a múltja egy darabjával. A tenyerembe temettem az arcomat, és a hasamra fordultam, hogy egy újabb síráshullám söpörhessen végig megkínzott testemen. Mikor a háztömb elé értünk, Nate egy félreeső helyre parkolt le. Elhalt a motor zúgása, de ő nem mondott semmit, nem szállt ki, csupán türelmesen várt. Várta, hogy a szipogásom alábbhagyjon, és a könnyeim elapadjanak.

– Mindenkivel előfordul – suttogta alig hallhatóan. – Ne érezd magad rosszul, Rach.

– Te nem tudsz semmit – sóhajtottam remegő hangon. – Semmit.

– És nem is kell tudnom – biccentett aprót –, Rachel. Én arra gondoltam, az életben mindenkivel előfordul, hogy elgyengül. Ez nem hátrány. Ugye, tudod?

– Hanem mi?

Nate megfordult, és hátrahajolt, hogy a kezével megsimogathassa a fejemet:

– Érzelem – lehelte.

_____________

Nate szavai határtalan megkönnyebbüléssel árasztottak el, és erőt adtak, hogy összeszedjem magamat. Nem egészen negyedóra múlva már a lépcsőn vonszoltuk fel magunkat a lakásba, és felajánlottam neki, hogy aludjon a szobámban.

– Beteszünk egy vígjátékot, chipset zabálunk és nevetünk… – kuncogtam, de az enyhe félmosoly megremegett a szám szélén. – Oké?

– Te nagyon jó ember vagy, Rach – suttogta Nate a lépcsőház félhomályában.

– Nem annyira, amennyire kellene – vontam meg a vállamat. – De ezt a csatát egyedül kell megvívnom – biztosítottam.

– Mire gondolsz?

– A múltamra, Nate. Újra találkoznom kell Andy-vel. Holnap minden kiderül. Minden… – hajtottam le a fejemet, és mielőtt kinyitottam volna az ajtót, Nate egy újabb, szeretetteljes ölelésbe vont. Erősen szorított, és elképzelni sem tudta volna, milyen sokat jelentett nekem, hogy támogatott. Javier szavai jutottak eszembe (belesajdult a szívem…): „Rach, egyszer minden út járhatóvá válik. Egyszer a múlt is értelmet nyer… Majd megérted, ha találkozol vele.” Megremegett a gyomrom, és majdnem újra bőgni kezdtem, de emlékeztettem magamat, hogy erős lány vagyok, nem csúszhatok szét teljesen.  

– Köszönöm – motyogtam, és hálásan viszonoztam Nate ölelését. Lassú ritmusban ringatott, ami megnyugtatta a lelkemet, és csitította a mellkasomban lévő fájdalmat. – Egy napja ismerlek, de máris a szívembe férkőztél… – dünnyögtem vigyorogva, hogy kicsit oldjam a feszültséget és egy kis jókedvet csempésszek az estébe. Nate visszamosolygott rám, átvette a kulcsot az én reszkető kezemből, aztán kinyitotta az ajtót. Odabent csak beájultam az ágyba, és hagytam, hogy az édes álom gyöngéd, pihentető alvásba sodorjon.

________________

Hiába faggattam, Javier nem volt hajlandó beszélni. Úgy intézte a dolgokat, hogy mindig egy lépéssel előttem járjon. Sőt, a markában voltam, úgyhogy gyakorlatilag azt tett velem, amit csak akart, és sosem számolt be nekem a dolgairól. Nem számított a szavam. Nem számított az akaratom. Az ő alárendeltje voltam, aki köteles a parancsait végrehajtani. Javier teljesen megbabonázott, rabul ejtett. Nem akartam bevallani magamnak, de így volt. A kék szeme volt a gyengém. Egészen addig, míg nem néztem bele, a magam ura voltam, de amint megpillantottam az óceánszínű szempárt, elgyengültem, és minden rossz ítéletem tovaszállt vele kapcsolatosan. A bűvkörébe vont. Egyre többet töprengtem azon, hogyan tudnám legyőzni azt a Stockholm-szindrómás szarságot, de nem jutottam előre. Az iránta való vonzalmam lassú tűzön parázslott a lelkemben, és átvette fölöttem az irányítást. Az elrablásom utáni napok pokoliak voltak. J egy Ingreed nevű nővel volt elfoglalva, őt babusgatta, vele töltötte a legtöbb idejét. A szobám csendjében csak apura tudtam gondolni. Árulónak éreztem magamat. Valakinek, aki csak halált érdemel. Ott, azokban a pillanatokban, amikor J az apám előtt tett a magáévá, nem bírtam bőgni; hagytam, hogy kihasználjon. Szörnyű volt megbirkózni a halál gondolatával. Az elmúláséval. Az, hogy többé már nem láthatom, nem ölelhetem, nem hallhatom a hangját. Hosszú napokon keresztül sírtam a kis szoba magányában: nem értettem, miért raboltak el, ha semmi hasznomat sem veszik. Heteken keresztül feküdtem az ágyban. Elgyengültem, lefogytam, árnyéka lettem egykori önmagamnak. Aztán J egyre többet keresett, kihasználta az iránta érzett vonzalmam (ami jelzem, hogy beteges, undorító és szánalomra méltó volt…), és egy picit bízott bennem. Elképesztően boldog voltam, amikor a mosdóban megtaláltam a csavarhúzót.  A szökési tervem azonban meghiúsult, és majdnem a halálommal végződött. Akkor rettegtem legelőször az elmúlástól. A víztároló létráján egyensúlyozva, a peremébe kapaszkodva az egyetlen kívánságom az volt, hogy élve lejussak. Miután J megvágta a nyakamat, visszavitt a házba és a gondomat viselte. Szükségem volt rá, a fogva tartómra, mert csak sírtam, sírtam és sírtam. A könnyeim nem akartak elapadni és felszáradni az arcomról. Távol voltam Mexikóvárostól, és ez a tudat – na meg az, hogy esélytelen a szabadulásom –, összetört. Javier a kedvemben járt a fogságom ideje alatt. Teljesen elkényeztetett, és csak később jöttem rá, hogy ez mire volt jó: úgy oktatott, úgy tanítgatott, hogy nekem fel sem tűnt. Egy idő után én is ösztönösen lestem minden kívánságát: ha kellett, kielégítettem, kivertem neki, vagy bármit megtettem, amit csak akart. Javier a hozzá hasonló férfiak igényeinek kielégítésére formált. És eljött a nap, amikor már nem a kis szobában kellett raboskodnom, mert J arra utasított, hogy lépjek ki a házból. Délután kettő lehetett, és vasrácsos ajtó előtt összegyűltek a házban lakó lányok. J egy szűk, combközépig érő bőrruhát nyomott a kezembe.

– Fehérnemű nélkül – tette hozzá morogva, miközben a kezembe nyomta a csúszós latexet. – Van öt perced, kislány, különben szétkúrom a picsádat, és már az első vendég ott fog hagyni…– fröcsögte Javier. Gyorsan magamra kapkodtam az undorító szerkót, és kellemetlenül sétáltam oda a többiekhez.

– A mai feladatotok egyszerű. A sofőröm, Nancy, elvisz benneteket Mexikóváros egyik legsötétebb helyére. Az a városrész igazi paradicsom számunkra. Egyéb dolgotok nincs, csak felszedni pár férfit, akik kielégülésért cserébe hajlandók jó sokat fizetni! – Lefagytam, ahogy J szavai értelmet nyertek bennem, és a gyomrom görcsbe rándult a bénító félelemtől, de tudtam, hogy éppen annyira nincs választásom, mint a többi lánynak: köteles voltam megtenni. Hiába a köteléknek (mert szentül állítottam, hogy J és köztem volt valami megmagyarázhatatlan…), a szemében én is egy olyan lány voltam, mint a többi tíz.

– Vigyázz magadra, amigo – simogatta meg a tarkómat, mielőtt átléptem volna a küszöböt. – Csinos vagy.

– J? – néztem rá könnyes szemekkel. Javier nem szólt semmit; a derekamra simította nagy, férfias tenyerét, és magához rántott egy csókra. Puha, dús ajka eleinte lágyan, aztán követelőzően simult az enyémre. Az ujjaival belemarkolt a hátsómba, és olyan közel húzott magához, amennyire csak tudott.

– Oké, amigo? Tedd meg értem – kacsintott rám, és megpaskolta a fenekemet. Átbillentem a küszöbön, és rohamléptekben indultam a fekete furgon felé. Mire visszanéztem, már hűlt helye volt Javiernek.

A nyomorban élő emberek elit helyének is nevezhettem volna Mexikóváros sikátoros telepét, ahol leparkolt a fekete, sötétített üvegű autó. Láttam, ahogy kétes kinézetű, körszakállas férfiak bizalmasan közel hajolnak egymáshoz: pénz cserélt gazdát, drog vándorolt kézről kézre, és a nők hatalmas elnyomásban éltek a férfiak hímsoviniszta gondolkodásmódja miatt. Remegő térdekkel kászálódtam ki a kocsi védelméből; igyekeztem magabiztosságot erőltetni magamra, mert a szende szűz ábrázat cseppet sem előnyös számomra, és hamarabb megtalálnak a rosszfiúk. Egy darabig álldogáltam a mocskos, szivarcsikkes járdaszegélyen, keresztbe tett lábakkal (úgy, ahogy Javier tanította…). Néha-néha végigsimítottam a combomon, kinyomtam a fenekemet, olykor meg a hajamat dobtam hátra. Valódi kurvának éreztem magamat. Ez így folytatódott végtelen napokon és hosszú heteken keresztül. A fekete kocsi hajnalban érkezett, és összeszedte a lányokat, köztük engem is. Öt órákat aludtam a keskeny rézágyon, de előfordult, hogy képtelen voltam álomra hajtani a fejemet, mert rémképekkel riogatott az agyam. Javiernek dolgoztam. Átadtam neki a pénzt, ő meg a jobb napokon megjutalmazott néhány érintéssel, szenvedélyes csókokkal, amelyek rendszerint durva együttlétekbe torkolltak. Egy nap mégis minden megváltozott. Egy kamionos jött el értem, de miután kiderült, hogy a pasi annyira amatőr, hogy még a farkát sem tudja felállítani, kedveszegetten sétáltam vissza az utcasarokra, ahol rendszerint várakoznunk kellett. A társaim közül többen is elkeltek már aznap, csak hárman álldogáltunk ott. Nem ismertem a lányok nevét, ahogy ők sem tudták az enyémet, úgyhogy a külső ismertetőjegyeink alapján becézgettük egymást. Odaléptem a mellettem álldogáló rövidre nyírt, barna hajú csajhoz, és a fülébe suttogtam:

– Unalmas esténk van. – A lány nem nézett rám; vörösre lakkozott körmét piszkálgatta, és a vállával az utcai lámpának dőlt. Fekete lakkcsizmájával a járdaszegélyen körözött. – Nem gondolod?

– Azt gondolom, hogy ha itt ólálkodsz mellettem, mint egy keselyű, senki sem fog felfigyelni ránk. Előbb hisznek leszbikus nőknek, mint könnyű prédának… – morogta kedveszegetten. Egy átlagos, rozoga autó hajtott be az utcába – tett néhány kört, aztán kétszer ránk villantotta a reflektort. Amikor a sorstársam elindult a kocsi felé, a sofőr még egyszer jelzett a lámpával. Én is utánaeredtem. A fickó letekerte az ablakot, és felnézett ránk:

– Mi járatban, lányok? – tudakolta. A kérdés furcsán egyszerű volt, mégsem megszokott: egy ilyen helyen nem.

– Senki sem figyelt ránk, úgyhogy unalmunkban arra gondoltunk, kikezdünk egymással… Na, végignézed? Tetszene – suttogta az előttem álló csaj, és legszívesebben megtéptem volna rövidre vágott haját. – Egyébként Amy vagyok – hazudta.

– Hol van a stricitek? – kérdezte a napszemüveges, baseballsapkás csávó. Átlagos arca volt, mégis valami különös, megmagyarázhatatlan nyugalom áradt az egész lényéből. 

– Kussolsz! Dugni akarsz vagy továbbállsz? – morogta Amy, és az ujjai megfeszültek a kocsi ajtaján.

– Szálljatok be – kacsintott ránk. Gondolkodás nélkül kászálódtunk be az autó melegébe, és akkor még egyikünk sem sejtette, hogy ezzel egyre közelebb jutottunk a biztos szabadulásunkhoz.

_______________

Másnap reggel olyan elánnal ültem fel az ágyamban, hogy majdnem lerúgtam a mellettem édesen szundikáló Nate-et. Tíz óra volt, de síri csend fogadott. A nagy nap – ütött fejbe a tudat, és ezzel egyszerre teljesen elkedvetlenedtem. Fogalmam sem volt, mit mondhatnék majd Andynek, hogyan faggassam ki, és sosem tudtam sírás nélkül beszélni a múltamról, mégsem akartam összetörtnek tűnni előtte. Ő azonban tudott valamit, amit én nem. Ismerte Javiert. Sőt, a legjobb barátja volt… Megesküdtem magamban, hogy akár mindent elmesélek neki, ha néhány hasznos infóval hajlandó szolgálni nekem.

– Ma nagy nap van, kislány – jegyezte meg Nate ébredés utáni, rekedtes hangon, pedig fogadni mertem volna, hogy még alszik.

– De még mennyire… – suttogtam epésen, és visszadőltem a kényelmes matracra.

– Úgy értem… bemutatom neked Darrint.

– Darrin? – kérdeztem.

– A barátom. Lassan egy éve együtt vagyunk.

Oldalra fordultam, és megérintettem Nate csupasz karját:

– Ez csodálatos – mosolyogtam, mire felém fordult és belebámult a szemembe, míg én az ujjbegyemmel köröztem a bicepszén. A helyzet furcsasága déjá vu érzést ébresztett bennem. Egykor Javier oldalán feküdtem végtelen, mennyi nyugalmat érezve, most pedig egy barát mellett, aki teljes szívével támogatott. Mégis… nem tudtam, hogy melyik fontosabb számomra.

_____________

Megalkudtunk. Mint kiderült, a furgonos férfi egy beépült kém volt a világunkban – ennyit elárult, semmi többet. Amy paranoiája nem sokkal később átcsapott sokkos félelembe: fél órába sem telt bele, és kiszállt a kocsiból. Engem azonban vonzott a szabadulás gondolata. Azóta, mióta az apám meghalt: 160 napja csak a szabadságra tudtam gondolni. Semmi másra.

– Mr. Rothberg – nyújtotta a kezét a férfi. – Szeretném, ha segítenél nekem, és ha megteszed, élve kijuttatlak ebből a fertőből!

– Miről lenne szó, uram? – tudakoltam remegő hangon. A félelem örökös lüktetésként pulzált a gyomromban: a lebukás veszélye feszültséget engedett szabadjára a testemben. Ha Javier rájön, hogy elárultam, élve felnyársal.

– Szabadítsd ki a lányomat, Rachel – suttogta a férfi, és levette a sapkáját. Ismerős, fekete fürtöket láttam, aztán leemelte a szemüvegét is: a zöld szempár kutatóan tapadt az arcomra, de én egy ideig szólni sem bírtam, annyira letaglózott a döbbenet.

– Nancy? – tátogtam sokkosan.

– Az élet tele van meglepetésekkel, nem igaz, amigo? Javier biztosan ezt mondaná – sóhajtotta. A fogva tartóm sofőrje fürkészte az arcomat.

– Miért árulod el?

– Nem azt teszem, Rach. Ez csupán nyers bosszú. A dühöm. Megérdemli…

Káosz volt a fejemben, és zűr a lelkemben. Értelmezhetetlen, ambivalens érzések kavarogtak bennem: valamilyen formában kötődtem Javierhez. Megbabonázott, vonzott, olyan sötét erő volt számomra, amit nem tudtam elnyomni, mindig a hatása alá vont. De a gondolat, hogy valaha újra szabad lehetek, elnyomott bennem minden mást: erre vágytam, ezt akartam. Hiába próbáltam hinni Javierben, hogy egyszer megjavul, a lelkem mélyén tisztában voltam azzal, hogy ez sosem fog bekövetkezni. Túlságosan dekadens volt ahhoz, hogy egy ilyen változás megtörténjen. Két hétig készültünk a megfelelő alkalomra. Néha a kétely felütötte bennem a fejét, és olykor teljesen elkeseredtem. Nem éreztem, hogy összeállnának a kirakós darabjai; inkább szétesőben volt minden. Javier felébresztette a legősibb, legrejtettebb ösztöneimet (olyanokat, amelyek létezéséről nem is tudtam…), és valósággal megszállta az elmémet, a gondolataimat, a józan eszemet. Néha nem is arról álmodoztam, hogy kisétálhassak a kis házból, ahol raboskodtam, hanem hogy a karjában legyek – semmi többről. Esténként zokogva aludtam el, mert nem tudtam, hogy melyik a helyes út: ha azt választom, amire vágyom, vagy azt, amihez egy megmagyarázhatatlan kötelék köt, egy érdekes vonzalom. De nem akartam Javierrel maradni. Úgy nem, ha a lelkem és a szívem apró darabokra törik, és a személyiségem teljesen átformálódik. Úgy semmi értelme a kötődésemnek. Jól tudtam. Hetekig töprengtem a dolgon, míg Nancy-ben kiforrt a tökéletes terv; végül a tudtomra adta. Túl könnyűnek bizonyult, de mivel Javier beépített embere volt, könnyen el tudott tusolni pár dolgot, ami nem volt feltűnő. Nem tudtam, hogy ki lehet Nancy lánya; sosem árulta el. Az én dolgom a figyelemelterelés volt. Fogalmam sem volt, hogy mire készül, vagy mit akar tenni. Aznap el kellett csábítanom Javiert. Olyan feladatot kaptam, ami előre sikerre volt ítélve. A kis házat körülvevő őrök minden hajnalban összegyűltek (mikor Nancy visszahozott bennünket Mexikóváros sötét utcáiból…), hogy beszedjék a pénzt, amit aznap kerestünk – néha még a jattot is lenyúlták, nekünk pedig egy szavunk sem lehetett. Hallgatnunk kellett. Indulás előtt Nancy félrevont, és megmarkolta a vállamat:

– Amint elkezdődik a pénzbeszedés, előre mész, leadod a részedet, aztán szólsz Javiernek! Ő számolja a foglyokat, Rach! Vesd be magad, mert ha pusztán férfiúi csökönyösségből nem fog elmozdulni a csajok mellől, elbuktunk… – nézett a szemembe olyan határozottsággal és eltökéltséggel a tekintetében, hogy egy pillanatra meginogtam. A gyomrom gombostűfejnyire zsugorodott a félelemtől. Nancy éppen olyan harcos volt, mint én. Volt egy célja, egy terve, és kész volt megvalósítani. Csakhogy a különbség kettőnk között mégis szembetűnőnek bizonyult: ő a lányát védte, nem önmagát. Én magamért harcoltam. Melyik tett nemesebb? Gyanítom, hogy az övé. Nancy lopva közelebb hajolt hozzám, átkarolta a nyakamat, és egy csókot nyomott a homlokomra:

– Bocsáss meg, Rachel – suttogta alig hallhatóan.

– Miért?

Nancy megingatta a kopasz fejét.

– Majd megérted, amigo.

Kirázott a hideg Nancy bűntudattól terhes pillantásától, de nem tettem szóvá a megfigyelésemet. Bemásztam a fekete furgonba, és olyan apróra összehúztam magamat, amennyire csak tudtam. Minden hideg volt körülöttem, idegen és taszító. A lányok önmagukkal voltak elfoglalva, miközben én a csomagtér egyik bűzös sarkában, az autó fémajtajának dőlve, halkan szipogtam. Előre-hátra dülöngéltem a félhomályban, és hagytam, hogy a könnyek vörös csíkokat égessenek az arcomra. Néha hagyni kell, hogy a fájdalom felemésszen bennünket – ha már nincs más választásunk.

_________________

Aznap este minden a terv szerint alakult. Javier már mellettem feküdt, és csak halkan szuszogtunk a hálószoba csendjében. A keskeny vaságyon nagyon szűk volt a hely, ezért a lábamat a combjára simítottam, és élvezettel töltött el, hogy a bőrömön érezhettem az izmait. A testmelegét. Egy szál bokszerben feküdt mellettem, a karját a tarkója alá hajtotta, és oldalra döntötte a fejét, hogy lenézhessen rám. Gyönyörű, jégkék szeme lustán állapodott meg az arcomon. A tenyeremmel a bicepszén köröztem, és éreztem, hogy a tekintetével bejárja a testem minden egyes pontját. J oldalra fordult, szorosan közelebb nyomult hozzám, annyira, hogy pillanatokon belül megéreztem a csípőmnek feszülő vágyát. A szerszáma kőkeményre dagadt a fekete bokszerben, és kielégülésért áhítozott. Már nem az elrablómként tekintettem rá, és talán ez volt a lehető legnagyobb hiba, amit csak véthettem. Fontossá vált számomra. Túlságosan is. Féltem bevallani (leginkább önmagamnak…), de kezdtem megszeretni. Ha nem volt velem, csak rá gondoltam, ha pedig velem volt, aggódtam, hogy egyszer véget ér a pillanat. Sokszor felmerült bennem a kérdés, hogy cseppnyi zavartatás nélkül rákérdezzek: miért csinálod ezt? Miért ölted meg az apámat? Mi rosszat tett ellened? De egy belső kis hang folyton elhallgattatott, ami azt üzente: ha élni akarsz, maradj csöndben. Ennyi a feladatod. Képes vagy rá, Rach? Én meg mindannyiszor elsuttogtam egy igent. Oldalra gördültem, és óvatosan megérintettem az arcát. J eleinte semlegesen fogadta a közeledésemet, aztán az ujjait összefűzte az enyéimmel. Mindig elcsodálkoztam azon, ahogy rám hatott: a közelsége forróságot lobbantott a testemben, elsöpörte minden fájdalmam, és édes, gyöngéd szerelemmel árasztott el, ami végül parázsló, heves tűzön égő szenvedélybe torkollt. Utáltam magam, mert megtettem. Gyűlöltem, hogy kötődtem hozzá, hogy fontosság vált számomra: de az érzéseim ellen nem tudtam fellázadni, ahhoz túlságosan kevés voltam. Javier a fejem fölé feszítette a karomat, és átható, kék tekintetével úgy tanulmányozta az arcomat, hogy minden izmom pattanásig feszült. A teste tökéletesen simult az enyémhez, mintha egymásnak teremtettek volna bennünket. Gyanítottam, talán egy pszichológus azt mondaná, csak az elmém csalfa játéka volt az a kifinomult, gyöngéd érzés, amit iránta tápláltam, de én tudtam, hogy nem így van: volt valami J-ben, ami már a kezdetektől magával sodort. Duzzadt, halványpiros ajkával végigsimított az államon és a nyakamat kezdte csókolgatni, miközben a borostájával végigcirógatta a bőrömet. Lassú…, kínzóan lassú mozdulattal szétfeszítette a combomat, és elhelyezkedett a lábaim között, majd ráhajolt a számra. A csókja hosszú, édes kényeztetés volt: nyers vágy és finom szenvedély keveréke. A vállam fölött támaszkodott, aztán felemelte a fejét, miközben az egyik vörös fürtömmel játszadozott:

– Ezek a vörös tincsek… az első pillanatban felfigyeltem rájuk – vallotta be, én pedig hátradöntöttem a fejem az illatától megrészegülten. Erős, férfias parfümje belopta magát az orromba, és a fűszeres pézsmaillat teljesen elkábított. Furcsa volt belegondolni, hogy hamarosan véget ér a százhetvennyolc napon keresztül átívelő szenvedésem. Fura volt elképzelni, hogy többé már nem lesz mellettem Javier. Nem fog megérinteni, nem fog az érzéseimmel játszadozni…

És elkezdődött. Odakint elsült egy pisztoly, és valaki felsikított. J ösztönösen taszított el maga mellől: az arcán bosszú és düh váltakozott. Felém fordult, a tekintete összekapcsolódott az enyémmel, és én már nem tudtam eljátszani, hogy minden rendben van… az arcomra volt írva az összes válasz, amit keresett. A szeme csupán egy fekete, kiismerhetetlen lyuk volt, és én csak álltam ott előtte bambán, tehetetlenül. Hosszú zongoristaujjaival a hajába túrt, miközben összeszorította a fogait: az állán kidagadtak az erek, az arca lángvörösbe borult.

– Elárultál… – suttogta leheletvékonyan, és félrelökött az útjából. – Ne kerülj a szemem elé! – Remegő térdekkel dőltem az ágyra, aztán olyan apróra húztam össze magamat, amennyire tudtam. A könnyek nem csak az arcomat égették, hanem belülről is mardostak – felperzselték a lelkemet. Javier kirontott az ajtón, én meg az ágyon fekve, zokogva bámultam utána, miközben a kis nyíláson kikémleltem a folyosóra: Nancy négy őrt rendezett le, mire sikerült magával vonszolnia a lányát. A furgon már odakint várakozott, mikor meghallottam a halk, alig hallható kopogtatást. Oldalra fordultam, és Nancy arca nyert formát előttem: a tekintete riadtan, kétségbeesetten állapodott meg az én kisírt szememen, majd még egyszer kopogtatott. A kis hang kirángatott a sokkos bénultságból, és fürgén kinyitottam az ablakot, de a vasrács megakadályozott abban, hogy kimászhassak (a csődbe ment szökési tervem után J kétszer olyan biztosan erősítette vissza…).

– Várj két percet, és kiszabadítalak – sóhajtotta, és megmarkolta a csavarhúzót. Az ujjai reszkettek, az első mozdulatokat elvétette, aztán egy pillanatra megállt, mély levegőt vett, majd valamivel nyugodtabban folytatta.

– Rachel nem megy sehová – lépett be a szobába Javier, és a kezében egy revolvert tartott. A hátborzongató, fekete cső a halál ígéretét hirdette számomra, ahogy rám meredt, majd Nancyre, végül ismét rám. Hullámokban söpört végig rajtam a jeges félelem, és a sikoly a torkomra fagyott.

– Éveken keresztül bíztam benned, Nancy – morogta a férfi. – A jobb kezem voltál. Egy tucat bizalmasommal felértél, és te irányítottad minden ügyemet… – jegyezte meg, és a pisztoly csövét a rács túloldalán álldogáló fickó felé tartotta. – Többet kéne jelentenem neked.

– Nem vagy más, csak a lányom elrablója, Javier – felelte Nancy. – Ezt a csatát elvesztetted, barátom.

– Az én kezemben van az életetek – üvöltötte J, és erősebben rászorított a pisztoly markolatára. Az ujjbegye a ravaszon körözött: gondolatban már kész volt gyilkolni, de valami megmagyarázhatatlan, leírhatatlan dolog visszatartotta, várakozásra késztette.

– Vaktöltények vannak benne, haver – kuncogott Nancy, majd az utolsó csavart is kihalászta a lyukból. Óvatosan megfogta a rácsot, és leemelte az ablakról.

– Hazudsz! – kiáltotta. Hátrahúzta a mutatóujját, a fegyver elsült, de nem okozott különösebb sérülést nekem, mert a szilárd lövedéket helyettesítő dugó kilövés után szertefoszlott.

– Vége van, Hamilton!

Nancy a kezét nyújtott, mire gondolkodás nélkül átmásztam az ágyon, a tenyerébe csúsztattam az ujjaimat, és hagytam, hogy átemeljen az ablakpárkányon. Abban a pillanatban eltörpült bennem minden: az, hogy mennyire szerettem, ha Javier a meztelen hátamat cirógatta érdes, férfias ujjaival. Vagy az, amikor apró csókokat hintett a testem minden egyes pontjára. A titkos érintések, a lopott pillantások. Egyedül a szabadulás foglalkoztatott. Farkasszemet nézett velünk: hol velem, hol Nancyvel, de ha rám vándorolt a tekintete, gyilkos dühöt és kíméletlen megvetést láttam benne. Nancy a mellénye belső zsebébe süllyesztette a kezét, előhúzott egy kis, apró pisztolyt, ami könnyedén illett a kezébe. Megrémültem a gondolattól, hogy akár meg is ölheti Javiert, de elhessegettem a balsejtelmem: a pillanatra koncentráltam, és arra, hogy minél tovább vissza tudjam tartani a szemem sarkába lopakodó könnycseppeket, amelyek kibuggyanással fenyegettek.

– Ez egy speciális golyó – magyarázta Nancy –, mert kábító lövedék van benne, ami kiüt pár órára. Ég veled, Javier! – motyogta egy aprót biccentve, és meghúzta a ravaszt. J szeme utoljára villant rám: opálos mélységgel fénylett, de hamar elvesztette a csillogását. Többé már nem játszott szerepet az életemben Javier. Többé nem ért hozzám. Nem csókolt. Nem simogatott. Nem ölelt. J a mellkasához kapott, próbálta összeszedni minden erejét, de a bénító méreg minden másodperccel egyre jobban elgyengítette; végül eldőlt, és szétterült a padlón. Én meg szabad voltam, összetört és kurvára zavarodott. Nem maradt más nekem, mindössze a szívfájdalom.

_____________

– Rachel? – Nate hangja tompán szűrődött felém, és kellett egy perc, mire feleszméltem. – Föld hívja Rachelt! – sóhajtotta N, és a kezével a szemem előtt integetett. Megráztam a fejemet, és visszafojtottam a kicsordulni készülő könnyeimet, mert nem akartam még összetörtebbnek tűnni előtte. Lelkem zavaros tengerén olyan sok fájdalom tömörült össze, hogy alig bírtam levegőt venni: a mellkasom fájón összeszorult, a szívem lassan kalapált. Rettegtem minden egyes emlékfoszlánytól, minden apró kis mozaikdarabkától, ami az elmémben egy egésszé állt össze, és a múltamra emlékeztetett. Javier láncra verte a gondolataimat, és ő volt a horgony a múltamban, ami sziklaszilárdan kötött az elmúlt történésekhez, és nem engedett továbblépni, sem feledni, pedig néha annyira égetett a fájdalom, hogy alig bírtam elviselni. Könnyek csordultak ki a szememből, és a kézfejemre hullva ragadós masszává olvadtak szét. Nate finoman ringatott – meg akart vigasztalni, de nem tudtam mosolyt varázsolni az arcomra. Áttetsző fátyolfüggönyként lebegett előttem Javier arca: gúnyos mosolyra húzódó ajka, óceánszínű szeme, férfias vonásai. Rám kacsintott, és halkan suttogott: még mindig kísértelek, még mindig az enyém vagy.

– Rach? Mi a baj? – Nate a tenyere közé vette az arcomat, és olyan jelentőségteljesen bámult a szemembe, hogy kénytelen voltam én is ráfókuszálni. Egy pillanatra kiszakadtam a visszaemlékezésből, és hevesen kapkodtam levegőért. Felnyomtam magamat, és a tenyeremmel a combomra támaszkodtam. Lihegtem. A tudatomra szürreális bénultság ereszkedett; olyan volt, mintha zsibbadna az agyam. A gondolataim valami őrlőgépbe zuhantak, mert szanaszét hevertek az elmémben.

– Rachel! – Nate valamivel határozottabban pirított rám, és a megszólítása ezúttal hatásosnak bizonyult: gondosan visszazártam magamba mindent, nem méláztam többé Javieren.

– Ma be kell mennem a szalonba, mert Andy megcsinálja a tetkómat… – mondtam, és a konyha felé vettem az irányt, hogy főzzek egy erős feketekávét. Miközben a régimódi kotyogóba próbáltam belegyömöszölni az őrült kávédarát, Nate átkarolta a hátamat, és megsimogatta a hajamat. Az ujjaival játékosan végigszántott a vörös fürtjeim tengerén, majd a hajamba puszilt:

– Minden rendben lesz, kislány – biztatott, és a hangjából kiéreztem a feltétlen szeretetet és a baráti önzetlen odaadást.

_______________

– Amigo? – Javier hangja a sötétségen keresztül hatolt el hozzám. Minden idegvégződésem megfeszült, miközben óvatosan megfordultam a hideg vaságyon. Az ablakon puha, áttetsző holdfény lopakodott be, végignyúlt az ágyamon, fehérségbe vonta az arcomat. Lépteket hallottam, aztán a testem mellett besüppedt a matrac. J alakja homályosan derengett, az izmai aranybarna színben játszottak, én pedig kedvtelve bámultam kidolgozott testét. Javier hátradőlt, és halkan sóhajtva elnyúlt mellettem. Oldalra fordítottam a fejemet, a szememmel azonnal megtaláltam az övét: összekapcsolódott a tekintetünk. J kinyújtotta a karját, és a bicepszére pillantott. Közelebb húzódtam hozzá, és a fejemet a kezére fektettem.

– Miért csinálod ezt? – szaladt ki a számon, de azonnal megbántam. Javier pislogva nézett le rám, és egy szőke fürt az arcába omlott.

– Mit? – kérdezte érzéketlenül.

– Játszadozol – vontam meg a vállamat, és élveztem, hogy a közelsége forróságot lobbant bennem. – Elrabolsz, aztán kedveskedsz. Egy rejtvény vagy számomra, Javier Hamilton.

J az arcomra simította a tenyerét; éreztem, ahogy lüktetett benne a vér.

– Ne keresd a válaszokat, amigo – lehelte az ajkamra, és egy gyors, futó puszit hintett a szám szélére. Fölém gördült, a kezével megtámaszkodott a vállam felett, szőke tincsei lágy barackillatot árasztva csüngtek a homloka előtt, miközben belebámult a szemembe. Újra és újra. 

– Szeretnék mutatni valami – jegyezte meg –, gyere! – Lemászott az ágyról, és a kezét nyújtotta felém. Lesimítottam a hajamat, aztán az ujjaimat óvatosan a tenyerébe csúsztattam. Javier összezárta a kezét, és maga után húzott. Halkan kinyitotta a ház ajtaját, és kiosontunk az éjszakába. Bármennyire is utáltam, amit velem tett, az ilyen kis apró gesztusokért éltem, amelyekkel néhanapján meglepett. Jeges, kék tekintete megállás nélkül fürkészett, miközben bevezetett a kisház mögötti erdőbe. Gallyak roppantak a lábunk alatt, és be kell vallanom, hogy kicsit féltem, miközben egyre beljebb hatoltunk az erdő sötétségébe, de az, hogy Javier fogta a kezemet, némileg megnyugtatott. Mikor kiértünk a fák útvesztőjéből és egy tisztás tárult a szemem elé, önkéntelenül elmosolyodtam.

– Ez a tiéd, amigo – suttogta vigyorogva, és felém nyújtotta összezárt tenyerét. A kezemmel óvatosan szétfeszítettem az ujjait, és a holdfény megvilágította a benne rejtőző ajándékot. Óvatosan felemeltem a vékony ezüstláncot, és azonnal észrevettem a kis medált, ami megcsillant a félhomályban. Egy kép volt az üveg mögé zárva, mely engem ábrázolt, ahogy alszom, miközben a holdfény bevág a berácsozott ablakon.

– Tegnap este csináltam – motyogta J, és zavarában lehajtotta a fejét. Alkalmam volt megismerni a szégyenlős, kisfiús Javiert, akivel még korábban sosem találkoztam.

– Miért?

Javier közelebb lépett hozzám, és átkarolta a nyakamat. Pár pillanatig mozdulatlanul álltunk az éjszaka csendjében, aztán az ajkával a fülemet kezdte cirógatni, miközben halkan suttogott:

– Szeretném, ha emlékeznél rám, bármi is fog történni – dünnyögte. – A Hold a mi szemtanúnk. Ahányszor ránézel erre a képre, jusson eszedbe, hogy én is ugyanazt az égitestet bámulom… – Keményen megcsókolt, és összefűzte az ujjainkat, hogy visszainduljunk a házba. A fogságom színhelyére.

___________________

Úton a Tattoos felé újra belemerültem az emlékeim végtelen örvényébe, és hiába próbáltam elfeledni mindet, rájöttem, hogy a múlt olyasmi, ami örökké ott van az ember életében: nem tudjuk elűzni, nem tudjuk kitörölni, csupán meg kell tanulnunk együtt élni vele. Két utcával korábban szálltam ki a taxiból, és a maradék utat gyalog tettem meg, mert szükségem volt egy kis sétára és a friss levegőre, hogy rendezni tudjam a gondolataimat. Fogalmam sem volt, hogyan vághatnék bele egy komoly beszélgetésbe Andy-vel, arról meg pláne nem, miként vegyem rá, hogy beszéljen a múltjáról, mert a korábbi tapasztalataim alapján nem mondanám valami barátkozósnak. Belöktem a festékspray-vel összefirkált üvegajtót, mire halk csilingelés jelezte az érkezésemet, és Andy hátrafordult. A bárszéken ücsörgött, szokás szerint egy Mountain Dewt szürcsölgetett, miközben egy magazinban lapozott. Az arcára hetyke mosoly költözött, és felvonta a szemöldökét:

– Már vártalak – jegyezte meg.

– Siettem, de kicsit elfoglalt voltam… – hazudtam szemrebbenés nélkül.

– Hogy van a pasid? – kérdezte Andy, és unottan lapozgatott tovább. Rám sem nézett.

– Nem a pasim! – vágtam rá.

Andy eleresztette az újságot, és feltartotta mindkét kezét:

– Nyugalom, kislány! Te mondtad, nem én… – kacsintott rám, és azonnal felszökött a pulzusom. A szívem haragosan dörömbölt a mellkasom zárkájában, és az adrenalin forró láva módjára terjedt szét a gyomromban.

– Ő egy jó barát – biccentettem aprót, és próbáltam menteni a menthetőt. – Csak el akartalak hárítani! – Amint kimondtam, azon nyomban megbántam, de már nem volt visszaút; vörösre pirult arccal bámultam Andyre.

– Elhárítani? – pillantott rám, buja vigyorral a szája szegletében, és a szeme játékosan csillogott. – Nem tudom, hogy ki ájult el majdnem a másik közelségétől…

– Leesett a vércukorszintem!

– Túlságosan elszédítelek, Rach. Tudom én! – vigyorgott. Andy közelebb sétált, és azonnal megcsapott mentolos lehelete. – Így van? – nézett rám. Visszafojtottam a lélegzetemet, miközben mozdulatlanul álltam a pillantását. Fekete haját lezseren hátratúrta, és a kék, óceánszínű szeme veszélyesen emlékeztetett Javierére. Egy fehér pólót viselt laza, szürke pamutnadrággal, ami szinte lógott keskeny csípőjén. Cipő nem volt rajta. Igazi lázadónak tűnt.

– Ne szórakozzunk, Rachel – köszörülte meg a torkát, és a bőrhuzatos ülőalkalmatosság felé intett. – Csináljuk meg a tetkódat! – Arra léptem, amerre mutatott, aztán leültem és hátradőltem a kényelmes székben.

– Miért pont egy ilyen tetkót szeretnél? – kérdezte, miközben összegöngyölgetett egy vattacsomót, átitatta valami erős illatú fertőtlenítővel, aztán a puha anyaggal végigcirógatta a jobb csuklómat, bár nem volt valami túlságosan kellemes érzés, mert a szer csípni kezdte a bőrömet.

– Emlék – sóhajtottam nehezen, és lehunytam a szememet. – Ez az egyetlen betű az egész múltamat magában rejti… – tettem hozzá halkan, és felnéztem rá. Andy éppen a tetováló géppel foglalatoskodott; behelyezte az új, steril tűt, elvégzett minden szükséges feladatot, aztán hozzáfogott a tetoválásom elkészítéséhez. Apró, szúró érzés vibrált végig a karomon, de hamar elmúlt a lüktető kín, és a helyét édesen pulzáló melegség vette át.

– Mi a titkod, Rachel? – suttogta, miközben éppen az J betű szárát rajzolta. A szeme szinte pislogás nélkül tapadt a bőrömre.

– Ezt akár tőled is kérdezhetném, Andy – motyogtam, és kissé felszisszentem, amikor a tű picit élesebben nyomódott a bőrömbe.

– Mire gondolsz?

– A tetoválásodra a bicepszeden… – csúszott ki a számon.

– Semmi közöd hozzá!

– Akkor miért érdekel a sajátom jelentése? – vontam kérdőre. Andy félbeszakította a munkáját, és olyan élesen rám nézett, hogy majdnem megfagyott a vér az ereimben.

– Mondd ki, Rachel! – kérlelt. – Mondd ki a nevét, könyörgöm!

– Javier – nyögtem, és azonnal lehunytam a szememet, mert nem akartam, hogy Andy észrevegye könnybe lábadó tekintetemet, mégis kigördült egy csepp, és lustán lecsúszott az arcomon. Andy közelebb hajolt hozzám, és a mutatóujjával végigsimított az arcomon; majd megköszörülte a torkát, de a hangja olyan halkan csengett, mintha attól félt volna, hogy elsírja magát:

– Ismertem egy fiút, akit Javiernek hívtak – mondta. – Ő volt a legjobb barátom.

______________

Sziasztok! Bocsánat, hogy csak most hoztam az új fejezetet, de ez valami kínszenvedés volt... Az utóbbi egy évben nem volt példa még ilyen alkotási folyamatomra... Alig jöttek a szavak, és kissé bepánikoltam! Azonban nagyon remélem, hogy ez nem nyomta rá a bélyegét a részre és még így élvezhető volt! Kérlek, írjatok nekem pár sort... Tudnom kell, hogy jó-e...... vagy alapos átírásra kényszerül. Nagyon-nagyon köszönök mindent! Sam Wilberry xXx <333