1. évad ÖTÖDIK fejezet: Találkozások

J a v i e r

A napok csigalassúsággal vánszorogtak. Ha szinte sóvárogva várakozol valami után, akkor az idő lelassul, és alig telnek a percek, csak a magány és az unalom marad, ami hamar elemészt. A napjaim komor egyhangúságban ismétlődtek: Mr. Wood minden délelőtt felkeresett, órákig beszélgettünk, de valójában semmi említésre méltó sem hangzott el. Sötét, depressziós hangulat vett erőt rajtam, és ezen a szürke falak sem segítettek. A bezártság teljesen elkeserített: rányomta a bélyegét a mindennapjaimra, végtelenül elkedvetlenített. A szokásos reggeli edzésemet is kihúztam a napi tervemből, és már csak akkor keltem fel, ha muszáj volt. Délelőtt tíztől tizenkettőig csoportos foglalkozást szervezett a terapeutám, melyen kötelező volt megjelennem. Bántott, hogy beteg, romlott elmeként kezeltek, és csupán árnyéka voltam egykori önmagamnak. Annak a Javiernek, aki előszeretettel védte meg a gyengéket. Annak a férfinak, akibe beleszeretett Rachel. Legalábbis egy hangocska azt súgta nekem, hogy ezt történt a múltban. A kis szobában minden olyan idegen és rideg volt számomra; a hidegséget sugárzó falaktól kezdve a berácsozott ablakig meg a fémajtóig. Éjjelente azzal szórakoztam, hogy a plafont bámultam. Az ablakra kifeszített hálón folyton besettenkedett a holdfény, és ezüstösen pöttyözte a falat. Ha hunyorítottam, olyan volt, mintha apró csillagok ragyognának fölöttem. Ezekben a percekben elképesztően hittem az újrakezdésben. Elkövettem bűnös dolgokat. Tetteket, amelyeket helyesnek véltem, de később be kellett látnom, hogy másoknak ártottam velük. Pedig egész életemben arra törekedtem, hogy megvédjem az ártatlanokat a bűnösök haragjától. Valamelyik pillanatban én is olyan bosszúszomjas döggé váltam, és utáltam ezt a tudatot. Kikészített. Néha törökülésbe helyezkedtem; csak töprengtem. Életemben először éreztem késztetést az írásra: lélekgyógyító lett volna kifejezni az érzéseimet, amelyeket senkinek sem mondhattam el, mert az idő javarészében egyedül kuksoltam a sötét semmiben. Délelőttönként, mikor a napfény lágy ragyogásba vonta a börtöncellához hasonlítható szobácskát, félrehúztam a fehér párnámat, és a körmömmel vonalakat véstem a falba. Így tartottam számon, hány napja vagyok bent. Lucas valamiért nem akart erről beszélni. Eleinte megijesztett, de aztán megbarátkoztam a tudattal, és önálló módon kerestem megoldást a problémámra. A párnám mögötti részen legalább négyszáz darab karcolásnyom díszítette a szürkére mázolt falat. Türelmesség – véstem az agyamba mindannyiszor, ha rám tört a sokkos remegés. Így is szívsajdítóan fájdalmas volt a bezártságban töltött idő. Lehet, hogy megvonták tőlem a szabadságomat, de a bent töltött idő több okból is hasznos volt: megváltoztatta a szemléletmódomat. A korábbi vérszomjas bosszúval fűtött, dührohamos férfiból egy sokkal nyugodtabb, megértőbb személy fejlődött. Elhatároztam, hogy amint lehetőségem lesz, felkeresem Rachelt és igyekszem rendezni vele a kapcsolatomat. Szerettem volna, ha megérti az én nézőpontomat is, hogy egy kis időre képes legyen azonosulni az én régi meglátásommal, majd az újdonsült önmagammal, különben képtelen lesz a megbocsájtásra. Tudom, mi a változás. Amikor muszáj feladnod régi önmagadat, és kénytelen vagy megbarátkozni az újdonsült személyeddel. Ezt kell tenned. Így a jó. Hiába ellenkezel, muszáj behódolnod. Lucas szerint ez egyfajta megtisztulást is jelent. Nem. A megtisztulás teljesen mást jelent. Egy mély, lelki folyamat, amely során senki sem tud támogatni, hanem önmagad támasza kell lenned: egyszerre kell elpusztítanod és felépítened a lényedet. Amikor bekerültem az Intézetbe, minden taszító volt. Utáltam a gondolatot, hogy a megtörhetetlen Javier Hamilton rövid időn belül megsemmisül. Utáltam, amiért másoktól függtem, amiért megláncolták a szabadságomat, és meglepően kis keretek közé szorították, gyakorlatilag egy sötét betegszobába. Hogy csak egy páciensként tekintettek rám. Aztán megvilágosodtam. Egyik pillanatról a másikra ért a dolog, akár egy fényrobbanás, ami apró szikrákként villog előtted, mint egy fényképezőgép vakuja. Egyre többet méláztam a múltamon. Bevillantak az emlékképek. A saját nézőpontomból, aztán unalmamban átgondoltam az egészet. Az összes emlékemet végigpörgettem magamban, amely Rachelhez kapcsolódott: egy idő után saját magamat képzeltem a helyébe, és a felismerés égetően söpört végig rajtam. Megdöbbentett. Megrémített.  Tudtam, hogy nem bánthatom valami olyanért, amit néhány éves gondtalan kisgyerekként követett el. Tudatosítottam, hogy az apja hibáiért nem neki kell bűnhődnie. Rach apjának, Richnek pedig egy tucatnyi ballépése volt, de nem az én feladatom volt az igazságszolgáltatás. Arról már akkor lekéstem, amikor a szüleim meghaltak.  Richard volt a mexikóvárosi sötét alvilág koronázatlan királya, a legismertebb drogdíler. A legmegterhelőbbnek talán az bizonyult, amikor az intézetbeli szobám némaságában, a zümmögő csendben, ott, egyedül, magányosan és határtalanul elveszetten rájöttem, hogy az egész folyamatot én indítottam el. Én tehettem a szüleim haláláról. Én! Ez a gondolat teljesen szétmarcangolt. Belém tépett, akár egy vadállat, és addig nem nyugodott, míg cafatokra nem szaggatta a szívemet. Ezek mégis futó gondolatoknak tűntek, és a végén úgyis Rachel mellett kötöttem ki: őt hibáztattam, őt okoltam, és rajta akartam letölteni a bosszúmat, ahogy korábban is. Durván instabil érzelmi világgal rendelkeztem, a múltam pedig szüntelenül kísértett. Fogalmam sem volt, hogyan győzhetném le. Emlékeztem minden percre. Mélyen és kitörölhetetlenül.

____________

5 évvel korábban, Mexikóváros

Javiernek egyetlen célja volt kiskorától kezdve: megmagyarázhatatlan késztetést érzett a gyengébbek védelmezésére, és mindig megesett az ártatlanokon a szíve. Már az óvodában is mintapéldát mutatott, de sajnos ezt még a tanítók sem ismerték el, a gyerekek pedig rendesen kerülték őt. Ő mégis kiállt mindenki mellett. Luiz, a túlságosan is félénk srác mellett, aki mindig bebújt a mászóka alá, és onnan kémlelt ki, vagy éppen egy riadt kis kislányt védett, akit ki akartak csúfolni a neveletlen fiúk. Évekig csinálta ezt, és egy idő után már mókásan fogta fel. Akár egy virtuális játék, amiben a játékosnak egyetlen szerepe és célja van: megvédeni a társait a bántalmazók elől. Csakhogy Javier sosem tudott teljesen tisztességesen játszani. Ütésre ütéssel válaszolt, emiatt meg folyton bonyodalmakba keveredett. Ő nem ismerte azt a közmondást, hogy ha megdobnak kővel, dobj vissza kenyérrel. Vad volt, ősi és ösztönös, elfojtott dührohamokkal, amelyeket a kedve szerint letöltött azokon, akik éppen az útjába kerültek. Amikor megismerte Foltost, teljesen megbabonázta a gondolatait az ismeretlen fiú, és ahogy összebarátkoztak, elszakíthatatlanná forrt a kötelék köztük. A nap, amikor elválasztották őket, és utána Javier csak titokban tudta látogatni Andy-t, jócskán kikészítette a fiút. Még több harag. Sok-sok bosszú, ami a nevelőnők ellen irányult. Valami megmagyarázhatatlanul erős ingerület, amit senkin sem tudott letölteni. Ez uralkodott benne, és erre csak ráadásként szolgáltak a családon belüli problémái: a szülei egyre rosszabb kapcsolatba kerültek. A régen tökéletesnek hitt, idilli család lassan szétomlott. Nem csak ő, hanem a bátyjai is megsínylették a szülei válását. A sok sérelem miatt mindannyian feszültek voltak, és amikor bekövetkezett a válás, valami elmondhatatlan érzelem meghalt bennük. Mindnyájukban. Tudták, hogy elvesztettek valami olyan természetesnek vett dolgot, ami más teljes családnak megadatott: mind a hat testvérben tudatosodott, hogy ha egyszer megtalálják a számukra tökéletes feleséget, házasságot kötnek és gyerekeket vállalnak, a fiatal csöppségek máris hátránnyal indítanak. Ők nem tapasztalhatják meg, milyen az, ha a nagymamájuk és a nagypapájuk együtt él. Hogy milyen, ha a nagyszülők mindannyiszor örömmel fogadja őket, hanem majd folyton vándorolniuk kell, hogy meglátogathassák az egyiket és a másikat. J apukája önálló vállalkozásba kezdett, miután elszakadt a családtól. Új feleséget keresett magának, és már alig tartotta a gyerekeivel a kapcsolatot. J teljesen magába zuhant. Olyan árulás volt ez, amit képtelen volt feldolgozni, de egy idő után megbékélt vele. Minden erejével támogatni akarta az édesanyját, aki éjt nappallá téve gürcölt egy helyi dohánygyárban. Egy nap azonban minden megváltozott: levél formájában értesítés érkezett egy ismeretlen cégtől. A fehér boríték semmi jót sem rejtett. J anyukája, Gara kétségbeesetten olvasta a hírt: többezres tartozást halmozott fel nekik egy ismeretlen személy. J gyanította, hogy a dolognak köze lehet az apja új vállalkozásához, de nem akarta túlságosan beleütni az orrát a felnőttek dolgába, csak csöndesen emésztette az elkeserítő híreket. Egyre több férfi járt a lakásukra. A fiúnak fogalma sem volt, kik, de esténként mindig látta, hogy az édesanyja elővette a szekrény tetején őrzött fémládikáját, és újabb összeget tett hozzá a szépen gyarapodó pénzhez, amit benne rejtegetett. Nem akart csődbe menni, de hat gyerekkel a nyakán amúgy sem volt könnyű az élete. Javier valahogy a hivatásának érezte azt, hogy segítsen a családján, de talán nem a megfelelő módon próbálkozott. Hamar belekeveredett a mexikóvárosi alvilág pénzéhes világába, ahol a drogon kívül kevés értékesebb dolog dominált. Onnantól kezdve nem volt visszaút. Elkezdődött valami visszafordíthatatlan.

________________

Javier már gyerekként jól bánt a droggal. Beszerzett, kézbesített, átadta a bevételt. Az a minimális összeg, amit összekapart a küldetései során, igencsak csekély volt, de kezdetnek nem bizonyult rossznak. Később nem csak drogot kellett szállítania, hanem a megbízója kifizette neki a sofőriskolát, és J megtanult vezetni. Ahogy betöltötte a tizennyolcat, egyre több munkával halmozta el a férfi. Javier elég tudatlanul állt a témához, de később rájött, hogy a nők, akiket a szürke furgonnal szállított a város néhány különböző, lerobbant telepére, cseppet sem számítottak előkelőnek. Vérbeli kurvák voltak, neki pedig egyetlen feladata volt: a megfelelés. Ügyelt, hogy a stricik elégedettek legyenek vele, és a saját megbízója előtt is bizonyítania kellett. Az elején ott lappangott benne a néma rettegés, és elképesztően félt, hogy lebukik, de ha valamit hónapokon keresztül csinálsz újra és újra, egy idő után megszokottá válik a dolog. Furcsán hétköznapivá.

          Hideg, januári délután volt. Aznap az édesanyja korán elment otthonról, és Javier már hajnal óta talpon volt. Átszámolta a ládikában őrzött pénzt, és szomorúan tapasztalta, hogy még rengeteg hiányzott az adósságból. A bátyái komótosan készülődtek az iskolába, de ő aznap kihagyta a tanítást. Újabb feladatot kapott. Az is aggasztotta, hogy az elmúlt hétvégén egy bizonyos Rick Morgan nevű fickó rendszeresen bejárt hozzájuk, és megfenyegette az édesanyját. Éjjel volt, és Gara talán azt hitte, hogy ő is alszik, de J mindent tisztán hallott. A követelőző hangot, ami nem tűrt ellentmondást, a rémült nő kétségbeesettségét, Rick parancsoló szavait. A kiabálás visszhangot vert a házban, de a testvérei nem ébredtek fel. Egyedül ő riadt fel zaklatottan, reszketve. A félelem nehéz, jeges paplanként borult rá; kapkodva szedte a levegőt, de úgy érezte, mintha betömték volna a légcsövét. Zihált. A férfi kitűzte az ultimátumot: világosan megmondta Garának, hogy ha öt napon belül nem teremti elő a hiányzó összeget, mészárlást rendez. Javier befogta a száját, mert az ijedtség görcsbe rántotta a gyomrát, és a félelem vasmarokba szorította a szívét: zokogni akart, hogy kiadjon magából minden elfojtott kínt, mert a törékeny kis lelke még nem állt készen ennyi megpróbáltatásra. Ő csak egy szerencsétlen fiú volt, aki szeretett volna segíteni a családján. Egy gyerek, akiben meglepően sok igazságérzet és empátia lakozott. Egy kissrác, akiben a szeretet minden mást elsöpört, és megígérte önmagának, hogy megmenti a családját. Ez volt Javier. Egy érzelmes, angyali fiú, akit a társadalom elrontott. Tisztelte az édesanyját, szinte piedesztálra emelte minden egyes kérését, óhaját, és elkeserítő volt végignézni, ahogy a családja széthullik. Szó szerint. Javier sejtette, hogy az ügynek – az adósságnak – köze lehet az édesapjához, aki elhagyta őket. Egyik napról a másikra romlott meg a viszonya Garával, aztán úgy eltűnt, hogy hallani sem lehetett róla. Pár hónapra rá pedig megjelent az idegen férfi, aki pénzt követelt. Rick Morgan nem olyannak tűnt, akivel lehetne alkudozni. Kemény határozottság és megsemmisítő eltökéltség áradt az egész lényéből. J tudta, hogy ez az ember akár végleg tönkreteheti a családját, és minden erejével azon volt, hogy ezt megakadályozza. De egy gyerek akarata sosem elég az igazságszolgáltatáshoz. Sosem.

______________________

Javier az ablakban ült. Odakint sötét volt, de ő nem tudott aludni. Órák óta hallgatta az édesanyja fojtott szipogását, ami beszűrődött a szobába, és kísérteties dallamként táncolt a négy fal között. A fiú éppen olyan szomorú volt, mint az anyukája. Néha kell egy perc, amikor egyedül lehetsz… Egy pillanat, amikor nem kell erősnek mutatnod magadat, hanem a csendben szabad utat engedhetsz a könnyeknek, mert senki sem lát. Ahogy kikémlelt a homályos ablakon, amelyen tompán bekúszott a hold ezüstös fénye, az arca elmosódott tükörképét látta az üvegben. Volt valami végtelenül szomorú, szívszorító a tekintetében. A tengerkék szempár fakón tükröződött. Javier rálehelt az üvegre, mert nem akarta látni önmagát. Nem akart szembesülni a tekintetében ülő kétségbeeséssel; a pillantásában ezernyi érzelmem bújt meg. A veszteségbe való beletörődés, mert kezdte elfogadni, hogy Rick hamarosan újra visszatér; a düh, mert nem tudta, hogy melyik volt az a pillanat, amikor minden elromlott. Óvatosan visszaereszkedett a puha matrac védelmébe, a nyakáig húzta a szürke, szétmállott takarót, és reszketve összefűzte az ujjait. Ahogy lecsukta a szemét, egy kövér könnycsepp simogatta végig az arcát, aztán halkan imádkozni kezdett. Az életért, a jövőért, a szabadulásért.

_________________

Halk, tompa puffanás hasította át az álom ködét, elég erősen ahhoz, hogy felébredjen. J felnyomta magát a keskeny ágyon, és hunyorogva pásztázta a szobát. Gyanította, hogy csak egy rémálom lehetett, mert semmi különöset sem tapasztalt: ugyanolyan mély csend és félhomály fogadta, mint elalvás előtt. Lerúgta magáról az átforrósodott takarót, és lemászott az ágyról. Hangtalan léptekkel, nesztelenül tipegett végig a fapadlón. Az ajtó előtt megtorpant, miközben a pizsamapólóját markolászta, mert nem tudta leküzdeni a gyomrában kavargó baljós előérzetet. A szíve gyorsabb ütemre kapcsolt, és a lélegzete szaporább ritmusra váltott. J a hideg kilincsre fonta az ujjait, és a halántékát az ajtófélfának feszítette. Finom érintést érzett a vállán, és ahogy megfordult, a legidősebb bátyja arca rajzolódott ki a szeme előtt. Oliver átkarolta a fiút, mélyen az ölelésébe vonta, és az állát a fiú fejére támasztotta: 

– Minden rendben, öcsi? – suttogta Oli, és beleborzolt a fiú hajába. Ahogy Javier felnézett, a fiú ónixszemei tompán ragyogtak a tejfehér holdfényben.

– Nem – válaszolta J. – Egészen biztos vagyok benne, hogy van valaki a házunkban… – mondta ki a legnagyobb félelmét.

– Miről beszélsz? – kérdezte Oli értetlenül, és eltolta magától a testvérét. J keze erőtlenül a teste mellé hullott, és átadta a helyét az idősebbnek. Oliver rámarkolt a kilincsre, és felrántotta az ajtót, ami fojtott kattanással adta meg magát. Az előttük kibontakozó jelenet minden volt, csak csodálatra méltó nem, bár a maga komor valójában felettébb megdöbbentő. Rick Morgan borostyánszín szemében nyoma sem volt kíméletnek. Vékony vonalba préselte az ajkát, és lenézően bámult végig a fiúkon. Javier szíve a torkában dobogott, és a döbbenettől jobban elkerekedett a szeme, mint bármely gyógyszeripari szérumtól, ami éberséget ígér. J látta az édesanyja szemébe a nyers, őszinte és felettébb leplezetlen rettegést, ami görcsbe rántotta a gyomrát.  Vékony határ húzódik az élet és a halál között; Javier azonnal felismerte az édesanyja szemében megbújó pánikot. Gara korábbi életvidám, ragyogó tekintetében mindössze csak komor beletörődés pihent meg. Összetörni látszott egy anyai szív, és talán nem is az elmúlás gondolatától, hanem a sorsára hagyott gyerekei jövőjétől félt. Gara meglehetősen gyorsan kapkodta a levegőt, és a homlokán izzadtságcseppek gyöngyöztek. Munkától felsebzett, érdes ujjaival a nadrágja szélét markolászta, és J észrevette, ahogy a jobb lábba meg-megrándult kisebb időközönként. Néma kommunikációt folytattak, miközben Rick a maga somolygós módján bámulta a kis társaságot. A pisztoly hideg csöve a nő nyakának feszült; lágyan érintette a ruganyos bőrészt. Gara egyre inkább beletörődött a helyzetébe. A nadrág szélét szorongató ujjai ellazultak, az amúgy mindig csillogó tekintete szürkévé tompult, de már nem sütött belőle az aggodalom. Csupán a nyers elfogadás.

– Egy egész életet birtokol… – suttogta Oliver meglepően kimért, rideg hangon. Rick ujjai megfeszültek a revolver testén, és az ujjpercei fehérré színeződtek a rájuk gyakorolt erőtől. – Ez sem elég, hogy leálljon?

– Ez a biztosíték, hogy folytassam – vágta rá a férfi hetykén, és megrántotta a vállát. – Mit számít nekem ez az asszony? Csak a pénzemért jöttem. 

– Nem okozhat ennyi gondot nekünk! Már így is tönkretett mindent.

– A baj csak úgy jön. Sosem fog kopogtatni, hogy éppen ráérsz-e… Mire számítottál, fiam?

          A kijelentést követően minden feledésbe veszett. Rick elvette a gyerekektől az egyetlen személyt, akitől őszinte, hamisítatlan szeretetet kaphattak, és még jobban megcsonkította az amúgy is csonka családot. A gyász gonosz fúriaként tört az életükbe, felzabált minden szeretetet, sötétséget borított rájuk. Nem maradt más, csupán a fájdalom. A komorság. És a bosszú. Hiába viselkedtek roncsként, az élet ment tovább, nem állt meg. Koránt sem. Napokkal később Oli összeszedte magát annyira, hogy magára vállalja a család fenntartását. Keresett valami tartós állást, odafigyelt az öccseire – a legkisebbtől a legnagyobbig –, és igyekezett békét teremteni a gyásszal és búval átitatott házban, aminek minden szeglete a múlt emlékeit, árnyait, és a kedves, szeretett pillanatokat rejtette, amit az édesanyjukkal töltöttek. Javier akkor jött rá, hogy semmi sem tart örökké, és az élet véges. Semmitől sem félt jobban, mint a haláltól. Megrémítette a tudat, hogy egyszer számára is eljön a pillanat. A perc, amikor tudni fogja, hogy eljött a vég. Addig azonban még számtalan dolgot véghez akart vinni, ugyanis a bosszú még ennél a keserű érzésnél is erősebb volt benne. Mindent félresöpört, és megfogadta (sőt, megesküdött rá…), hogy elégtételt fog venni az édesanyja haláláért. Beteljesíti ezt a szent és sérthetetlen fogadalmat, ami mintegy életcélként lebegett a lelki szemei előtt, ha addig él is! Ebben biztos volt.

_____________________

Pislogva kémleltem a mennyezeten futó vékony, alig-alig látható gyémántszürke pókhálót, amin átszüremlett a hajnali holdfény. Feküdtem. Az emlékek rosszabbak voltak bármilyen börtönnél. Olyan ketrecbe zártak, amelyből sosem szabadulhattam. A múlt örök. Sosem változik. Ott van minden légvételedben, az összes szívdobbanásodban, és ott rejtőzik az elmédben is. Kitörölhetetlenül. Bármennyire is igyekszel elnyomni, egy bizonyos szinten jelen van benned és uralkodik fölötted. Két napom volt hátra. Az a negyvennyolc óra kegyetlennek bizonyult. Hiába az ott töltött idő, tökéletesen bezárkóztam, mert szabadulásra vágytam. Ahogy egyre közelebb és közelebb kerültünk a távozásom pillantáshoz, úgy nőt bennem az adrenalinnal vegyes vágy, hiszen már valósággal tűkön ülve vártam, hogy kiléphessek az épület ajtaján. Amikor bekerültem az intézetbe, megragadtam a tagadás lépcsőjén, az ellenállás fázisában, de utána elfogadtam a helyzetemet, és megbarátkoztam a folyamatosan körülöttem ólálkodó sötétséggel: beletörődtem a jelenbe. Odabent semmit sem érhettem el folyamatos erőfitogtatással és szüntelen mellveregetéssel, csak csöndesen kellett várakoznom, hátha időnap előtt kiengednek. Ez persze nem történt meg, de a gondolat, hogy holnap reggel Foltos oldalán átléphetem a küszöböt, és kiballaghatok a levegőre, élvezve a lüktető napsugarak finom simogatását, valahogy kedvezően hatott meglehetősen sivár lelkivilágomra. Ösztönös nyugalmat erőltettem magamra, de belül egyre nagyobbra duzzadt a bosszúm: a lélegzetvételem táplálta, a szívverésem éltette. A kezelések során Lucas túl sok gyerekkori emléket felbolygatott bennem; több keserű emléknyom került a felszínre – amelyeket mély traumaként éltem meg –, mint boldog, idilli pillanat. Talán ez is szerepet játszott abban, hogy maradásra bírjam a bosszúmat, és társítsam hozzá a dühömet. Dr. Lucas Wood fájdalmas mosollyal búcsúzott, bár jól tudtam, hogy több benne az orvosi megjátszás, mint a valós sajnálat, de azért biztatóan rákacsintottam:

– Köszönöm – nyöszörögtem halkan, miközben Andy a sporttáskám pántját markolászta. Dr. Wood megszorongatta a kezemet, aztán megpaskolta a vállamat. Sok szerencsét kívánt. Nehéz volt valami olyasmiért hálálkodni, amit valójában gyűlöltem. Utáltam az ott töltött időt, de nem akartam ellenállást tanúsítani, úgyhogy úgy cselekedtem, ahogy megkívánták. Azon a napsütötte délutánon a világ ezerszer élettel telibbnek tűnt, mint valaha: a madarak daloltak, a fák szemkápráztatóan zöldelltek, az ég felhőtlen, tiszta volt. Rápillantottam Andyre, és az ő szemében a tökéletes tükörképét láttam az iránta érzett őszinte, baráti szeretetemnek. A szeretet betöltötte a szívemet, és a legsötétebb helyekre is eljutott a lelkemben: ezzel az érzéssel léptem ki a Robert James ajtaján. Örökre.

*****

R a c h e l

Jégkék szemek tapadtak rám. A hideglelős pillanattól teljesen elgyengültem; remegve kapaszkodtam a tornác korlátjába. J tekintete olyan alaposan, szakszerűen fürkészett, mintha a lelkem legmélyére látna, és felbolygatott bennem mindent. A nézése olyan volt, akár egy penge: végigszántott sérülékeny szívemen, újabb sebeket hagyott amúgy is heges felszínén. Valósággal szétszaggatott, és nem maradt bennem más, csak az üresség, de olyan szívfájdítóan, hogy könnyek lopakodtak a szemembe. Néztem az ismerős szempárt, ami zavartalanul állapodott meg rajtam, és alig bírtam legyűrni a sokkot, ami a teljes testem felett átvette az uralmat.

– Rachel… – sóhajtotta a nevemet rekedtes, férfias hangján. Hideg verejték ütközött ki a hátamon. A tekintetemmel próbáltam kerülni az övét; Andy arcát kerestem a hátában, de a fekete ördögnek a nyomát sem láttam, csupán az óceánszín írisz méregetett elég feltűnően. Fájdalom markolt a szívembe, és a múltam összes démona ott kísértett a jelenemben. Javier lazán az ajtófélfának dőlt, izmos mellkasa előtt összefonta a karját, miközben összehúzott szemmel pásztázott. A gyomrom görcsbe rándult, mert úgy éreztem, hogy egy nyitott könyv vagyok számára, amiben szabadon, gátlástalanul olvashat.

– Elárultál akkor, ott… – jegyezte meg meglepően ellenséges, megtört hangnemben, bennem meg felszökött az adrenalin.  A döbbenet valósággal mellbe vágott, de szólni sem bírtam: a szavak a nyelvemre égtek. Javier velem volt, hús-vér valójában, és kék szemeivel engem fürkészett. Ez több volt, mint amit az én megkínzott, félénk kis szívem képes lett volna elviselni, de megszoktam, hogy az élet túl sok meglepetést tartogat az ember számára. A nem várt személyek éppen akkor kopogtatnak az ajtódon, amikor nem is számítasz rájuk, vagy egy olyan ember áll a túloldalon, akire nem is vágytál. Valahogy én is így voltam. El akartam menekülni, de tisztában voltam vele, hogy egyszer szembe kell néznem J-vel: a bosszújával, a haragjával, ami ellenem irányult, és mindazzal, amit a tarsolyában rejtegetett. Pislogtam, és megengedtem magamnak pár pillantást, amit az arcára vetettem: abban reménykedtem, hogy a múló évek nyomokat hagytak rajta, de ha lehet, J sokkal jobban nézett ki, mint korábban. Ahogy kilépett a verandára, ijedten húzódtam hátra, de a félhomályban még veszedelmesebb árnyalatot öltött a szeme: az árnyékok takarásában viharszínűvé mélyült korábban tengerkék szeme, és leírhatatlanul sok düh pihent meg benne. Néma szempárbajt vívtunk, amiben benne lakozott minden elfojtott keserűség és minden elcseszett pillanat. Egymás elrontói voltunk: ő tönkretett engem, én tönkretettem őt. Elég volt ránéznem, hogy a gondosan elrejtett emlékeim a felszínre tőrjenek, és a keserűség elektromos áramként szaladjon végig megkínzott testemen.

– Semmi közöm hozzád! – suttogtam, és igyekeztem a maradék morzsányi magabiztosságomat belesűríteni a hangomba. Javier öntelten bámult. Hát, persze! Annyira hiú, hogy képtelen túllendülni a múltján; valahol a múlt és a jelen közötti sötét szakadékban él.

– Azt hittem, hogy jelent valamit.

A lélegzésem szaporább ritmusra kapcsolt; sóhajtozva álltam előtte.

– Miről beszélsz?

Javier ajka felkunkorodott. Az a számomra jól ismert, csibészes mosoly varázsolta ragyogóbbá az arcát, de a szeméig nem jutott el. Ugyanolyan két sötét üveggolyó maradt, mint amikor megpillantott az ajtóban és kirobbant az érzelmi vihar.

– Ami köztünk volt, arra utaltam – vallotta be szemrebbenés nélkül. Felszökött a pulzusom, és egy másodpercre megolvadt a szívemet körbeölelő kemény jégpáncél, de tüstént észhez tértem.

– Disszociatív személyiségzavarban szenvedsz, vagy csak ennyire érdektelen vagy?

– Ne akarj hamis diagnózisokat levonni. Te is tudod, hogy miről beszélek, Rachel… – motyogta. Jeges fájdalom markolt a szívembe.

– Elraboltál, eladtad a testemet, láncra verted a szabadságomat, bántottál… Ez semmit sem számít? Mennyi fájdalmat kellene elviselnem ahhoz, hogy felismerd, egy bűnöző vagy? Semmi több.

– Ne gyere a vádaskodással! – Hátrahőköltem, mert mellbe vágott a rémület, és egy pillanatra megszédültem a visszataszító hanghordozásától.

– Te ne gyere az emlékekkel! – vágtam vissza egy kis fáziskéséssel, ami nem bizonyult túl jó ötletnek. Javier a csuklóm után kapott, és berántott a félhomályos előszobába, mire rögtön kiszaladt a tüdőmbe rekedt levegő. Közelebb lépett, annyira, hogy éreztem a testéből áradó hőt, ami mindannyiszor megbabonázott, és akár egy örökkévalóságig a karjaiban maradtam volna, de hiába a szenvedély, Javiernek megvoltak a maga rossztulajdonságai, amelyeken egyszerűen nem tudtam túllendülni. De most, ebben a különösen intim pillanatban, mikor újra csak mi ketten voltunk, és nem volt a közelünkben senki más, hirtelen megrohantak az új köntösbe bújtatott régi érzelmek.

– Lehet, hogy rossz életed volt neked is, Rachel – ejtette ki halkan, szinte suttogásként a nevemet, amitől finoman megborzongtam –, de engem sem jutalmazott a sors!

– A bosszú nem olyan, mint egy gyógyszer, J! Nem fogsz megnyugodni utána, és nem oldódnak meg a problémáid. A bosszú egyvalamit szül. Bűntudatot… – sziszegtem leheletvékonyan, és nagyon ügyeltem, hogy gondosan az ajtónak feszítsem a hátamat. Minél távolabb akartam lenni tőle és az ő őrült kisugárzásától, mert féltem, hogy megtörök a közelében, mint mindig.

– Tévedsz. Felszabadít! A bosszú felszabadít! – kiabálta az arcomba, és láttam, hogy a nyakán kidagadtak az erek, miközben az álkapcsa szinte roppanásig feszült. Nyers, ősi vágy vette át az uralmat fölötte, és az óceánszín szeme vágytól és izzó haragtól megrészegülten tapadt rám. A legrejtettebb félelmeimet engedte szabadjára, melyet az elmém a kétségbeesés pillanatában komponált. Rápillantottam. Rám nézett. Valósággal sistergett közöttünk a levegő. Végül ő törte meg a mozdulatlanságot, mivel én képtelen voltam túllendülni a sokkos bénultságon. Javier a falnak lökött, és a keze birtoklóan simult a csípőmre. Újra elködösült a pillantása, két szép ónixgolyóra emlékeztetett a szeme – tele volt vad vággyal és nyers, kimondatlan indulattal, ami az évek alatt lassan parázslott benne, most pedig kitörésre készült. Minden visszafogott, titkos vágyát kiengedte a képzeletbeli ketrecből, és úgy éreztem, hogy a sok érzés hálójában lassan elfogyok. Őrületesen hozzám dörgölte magát – szinte minden kiéhezett centijét éreztem, ahogy azonnal keményre duzzadt, meglehetősen vastag férfiassága a csípőcsontomnak feszült. Nyöszörögni kezdtem, mert a szorítása édesen fájdalmas volt, és ahogy a fejem fölé nyomta a karomat, egy halk sikoly szökött ki a számon. Éreztem az illatát. Évek óta nem volt hozzá szerencsém, és úgy szívtam magamba, mintha maga az életelixír lenne, ami az örökkévalóságot ígéri. Végtelenül hosszú ideig körözött az ajkával előttem: meleg lehelete bűnösen cirógatta az én elnyílt számat, és a hasam apró bukfenceket vetett attól, ahogy ingerelni próbált Javier zseniálisan értett ahhoz, hogyan szédítsen el. Hogyan feledtesse el egy pillanat alatt az iránta érzett haragomat. Hogyan gyújtson égető szerelmet a lelkem zavaros felszínén. Hogyan állítsa meg az időt, hogy csak rá és csakis rá koncentráljak. Fogalmam sem volt, honnan szerezte ezeket a különleges képességeit, de biztos voltam benne, hogy ha a kezem közé kerülne az a valami vagy valaki, aki átadja neki, kinyírom azonnal. Az ujjbegyei piros foltokat hagytak a csuklómon, ahogy már-már fojtogatóan préselt az ajtónak. Aztán ráhajolt a számra. Arra számítottam, hogy észvesztő brutalitással megdugja a számat a nyelvével, helyette óvatos, tapogatóz, gyöngéd csókkal jutalmazott. Olyannal, amit kevés ember érdemel ki. De ez a kis „ajándék” ellentétben állt az érzéseivel, amit irántam táplált. Pontosabban… fogalmam sem volt, hogy milyen érzésekre gondoltam, de nem is volt időm ezen agyalni, mert felkapott, én pedig a lábamat ösztönösen fontam a dereka köré. Éreztem az izmait. Éreztem az erejét. Éreztem a férfiasságát. Éreztem őt. Javier Hamiltont. Egykori elrablómat, megkínzómat, és a szerelmemet… Ezer nap energiája lobbantott olthatatlan szeretet iránta a szívemben, lelkemben és elmémben egyaránt. Pedig gyűlölnöm kellett volna. Gyűlölnöm. A szemem előtt ölte meg az apámat, én mégis képes voltam megcsókolni. Hozzáérni. Elveszni az ölelésében. Magamba fogadni, és a legszorosabban összeforrni vele. Miközben apró csókokkal lepte el a nyakamat, totálisan libabőrös lettem, és a körmeimmel a fehér pólójába vájtam. Halk szakadás hallatszódott, aztán megrántottam a karomat, a vékony anyag pedig halk suhogással a padlóra zuhant. Gyorsan eleresztett, bár kellett egy másodperc, hogy újra rátaláljak az egyensúlyomra, aztán követelőzően megragadta az államat. A csókja vad volt. Ezúttal erélyes, határozott, cseppet sem gyengéd. Sokkal inkább hívogató. Birtokló. Nem bírtam levegőt venni, mert lefoglalt, hogy az érintésére koncentráljak, és csak akkor kaptam lélegzet után, mikor már a fulladás szélén egyensúlyoztam. Bevitt egy kis szobába, ahol le volt eresztve a redőny. Az ágyhoz egyensúlyozott velem, aztán könnyeden ráfektetett a fekete paplanra. A puha matrac pehelykönnyűen süppedt be a súlyom alatt. Csodálkozva pislogtam rá, miközben kigombolta a farmerját, lehúzta a cipzárját, ami még inkább beindított. Elcsitultak a gondolatok. Nem tűnődtem a múlton, a jelenen, a jövőn. Egyedül a pillanatnak éltem. A most-nak. Minden más mellékes volt. A vállam fölött tenyerelt a matracra, miközben befészkelte magát a lábam közé, és fölém hajolt. Az izmai minden egyes mozdulatára lágyan hullámzottak; látszott rajta, hogy a raboskodása alatt is odafigyelt a testalkatára. Sokkal izmosabb volt, mint ahogy az emlékeimben élt. Sportosabb. Magabiztosabb. Szenvedélyesebb. Akár másnap reggelig sorolhattam volna a jelzőket, biztosan nem fogytam volna ki belőlük, annyira megszédített és uralt. Ő maga. J az első pillanatban rabul ejtette a szívemet. Eltulajdonított, nekem meg esélyem sem volt visszaszerezni, túl kevés voltam egy ilyen feladathoz. Átbújtatta a fejemen a pólómat, aztán egy szakszerű, hozzáértő mozdulattal kikapcsolta a melltartómat. A férfiak miért tudják egyetlen kézzel is kikapcsolni egy nő melltartóját? – tűnődtem, de az eszmefuttatásom rövidéletűnek bizonyult, mert rögtön átkarolta a derekamat, felnyomott a párnához, a puha anyagot gondosan a fejem alá igazította, aztán lehajolt. Az arca megállapodott az enyém előtt. Mindig elcsodálkoztam, hogyan lehet valakinek olyan gyönyörű, elvarázsoló szeme, mint az övé. Botrányosan meseszép. Ha belenéztem, a tenger hullámzását láttam. Ha boldog volt, jókedvű, pajkos és rakoncátlan, akkor zavartalanul fürkészett, ha pedig haragos és dühös, bosszúszomjas, akkor egy valóságos vihart láttam benne. A tenger sötét hullámait, a villámokat, a kövér esőcseppek végtelen sokaságát. Most lehajolt, érzéki csókkal jutalmazott, aztán nyálas puszikat hintett a szám alá, az államra, a nyakamra, aztán végighúzta a nyelvét a kulcscsontom menti részen, majd le, egészen a mellemig. Megduzzadt a bimbóm, ő pedig felnyúlt, hogy a hüvelyk- és mutatóujja közé szorítva morzsolgassa, miközben a nyelvével körberajzolta a mellemet. Nyöszörögni kezdtem, és forgolódtam alatta. Szent Isten! Ez a férfi nem semmi, de nem ám!

– J… – szaladt ki a számon.

– Rach?

Egy másodpercre összeforrt a tekintetünk. Egymásba fonódott.

– Tudnál szeretni?

– Soha – mondtam ki hangosan, de a hazugság súlya a mellkasomat égette. Bármikor tudnálak szeretni, Javier Hamilton. Bármikor – suttogtam a gondolataimban, és örültem, hogy csak én hallhattam őket.

– Akkor mondj egy okot, hogy ezt ne hagyjam abba… – kérlelt, miközben megdermedt fölöttem. Az ajka elszakadt az enyémtől.

– Kívánlak – leheltem, és szinte mindenem bizsergett. – Ez elegendő?

– Még annál is több – bólintott ködös tekintettel. Lenyúltam, hogy az rászorítsak a farkára, ő pedig nekem feszítette izmos, férfias combját. Nedvesen esedeztem, és magamban könyörögtem, hogy döfje belém a farkát. Vártam rá. Olyan sokat. Megannyi rémálom és egy tucatnyi átsírt éjszaka kárpótlását kaptam meg – végre velem volt. Fogalmam sem volt, hogyan lehet egy ember egyszerre szeretni és gyűlölni, de J volt rá az élő példa. Megmagyarázhatatlanul ambivalens érzéseim támadtak vele kapcsolatban, de a tudásom nem terjedt ki arra a szintre, hogy minden aspektusában értelmezzem a saját lelkivilágomat. Lassan, őrjítően lassan haltolt belém. Óvatosan kitöltött, majd rákapcsolt a megfelelő ritmusra. Adrenalinbomba robbant a gyomromban, és forró lávaként csordogált végig az ereimben. Mégis… egy belső hangocska arra ösztökélt, hogy mondjak ellent. Tagadjam fel. Hagyjam el. Sétáljak ki. Okozzak neki fájdalmat. De nem. Nem ment. Képtelen voltam rá. Átadtam magam J-nek, mert az, hogy újra velem lehetett, kicsit álomszerűnek tűnt. Évek óta nem láttam, és nem számítottam arra, hogy éppen Andy lakásán fogok összefutni vele, aminek a vége egy forró, gátlástalan együttlét lesz. A bonyodalmakat elér későbbre tartogatni. A testi vágyak néha a józanész fölé kerekednek. J kihúzódott, majd benyomult. Percekig ismételte, miközben hangosan nyöszörögtem, de még ez sem tudta elnyomni a távolból felénk szűrődő léptek zaját. Nyílt az ajtó, és életem legrosszabb pillanata következett.

– Rachel? – suttogta a számomra ismerő hang. J legördült rólam, és egyszerre pillantottunk az ajtó felé: mély döbbenet, és valami leírhatatlan rettegés fészkelte magát a szívembe. Ösztönösen magam elé kaptam a kezemet, aztán hagytam, hogy Javier átlendítse kettőnkön a paplant. Az ő szemében is éppen annyi félelem bújt meg, akár az enyémben.

– Mit keresel itt? Mi folyik itt? – Andy hangjából jól érezhetően sütött a vádaskodás. – Javier… mi ez? Azt mondtad, hogy újra el akarod kapni… Heteken át hitegettél, hogy Rachel apja tönkretett téged, és a bosszúdat a lányán akarod levezetni… Hónapokon keresztül hittem neked. Ellenség és bosszúálló között nincs ilyen kapcsolat. Ne akard nekem bemesélni! – kiabálta ingerülten.

– Sajnálom.

Javier hangja tökéletesen érzelemmentes volt; cseppnyi megbánás sem színezte. Andy felfújta magát.

– Sajnálod?! Ennyi? Csak ennyi? – ordította, és az arca lángvörösben játszott. – Nem tudom, hogy az utóbbi időben ki állt melletted, haver. Te sem vagy jobb egy közönséges gyilkosnál, de én megláttam benned a jót, J… – Gyorsan Javierre kaptam a tekintetemet, és ezek a szavak már hatással voltak rá: elfintorodott az arca, döbbenet sugárzott a tartásából. Szorosabban magár húzta a takarót, és tágra nyílt szemmel bámult Andyre.

– Ez a lány elveszi az eszedet, J! Térj már észhez! – Andy besétált a kis szobába, és a komódhoz lépett. Először semmi gyanútlant sem észleltem, de amikor megláttam a kezében a fekete, tenyérbe illő kis revolvert, megfagyott a vérem és a sikoly a torkomra forrt. A fiú rám szegezte a fegyver csövét, én meg farkasszemet néztem a gyilkosommal. Patt helyzet.

– Higgadj le, Andy – suttogta J meglepően nyugodt hangnemben. Kimért volt minden szava, előre megtervezett. – Erre semmi szükségem!

– Elintézem ezt a kis szukát, és onnantól minden rendben lesz, ígérem! – fröcsögte Andy, és az ujjai erőteljesebben feszültek a pisztoly testére. – Vége van, Javier! Felszabadítalak… – sóhajtotta. A hüvelykujja enyhén megremegett, miközben szóra nyitotta a száját:

–  Többet érdemelsz, Andy. Hadd haljon meg… – suttogta megbotránkozva, én pedig majdnem felsírtam a sokktól, mert a szívem már nem bírt elviselni több fájdalmat. Hallottam a halk kattanást, és éreztem, hogy egy nehéz test puffan az enyémre, ugyanis J a saját testével védett a golyótól. A tekintete összekapcsolódott az enyémmel. Őt találta el a lövedék. A szeme kikerekedett, üvegessé vált… és egészen úgy tűnt, mintha egy végtelen másodpercre elillant volna belőle az élet. Bilincsbe vert a rettegés. 

*****

Köszönöm az előző részhez érkezett visszajelzéseket! Sokat dolgoztam ezzel a résszel. Remélem, elég izgalmasra sikeredett. Várom a hozzászólásokat. Sok szeretet és puszi: Sam xXx <333