Rachel
Apám
drogdíler volt Mexikóvárosban. Ebben a több mint kétmillió négyzetkilométeres
országban születettem, és kénytelen voltam ott élni. Ha más nem, látnivaló
mindig akadt körülöttem, és apám gondoskodott róla, hogy alaposan megismerjem a
főváros minden egyes pontját. Sosem mesélt arról, anyámmal hogyan került oda,
mert a családom köztudottan angol származású volt – ebben biztos voltam. Amíg anyám élt, heti
rendszerességgel kimentünk a Zócalóra, bejártuk a világ egyik legnagyobb terét,
és mindig elsétáltunk az éjszaki részére, hogy megcsodáljuk az ámulatba ejtő
katedrálist, ami mintegy kétszázötven éven keresztül készült a múltban.
Útközben megtorpantunk a Városi kápolna mellett is, és anya minden évben
készített rólam egy képet. Évente ott pózoltam augusztus tizedikén, széles
mosollyal az ajkamon, keresztbe tett lábakkal – egészen a halála napjáig. Apa megpróbálta megörökíteni a pillanatot, de már csak egy sápadt, vörös hajú lány
bámult a kamerába, akiből elszállt minden életkedv… Apu próbálkozott. Úgy igazán.
Elvitt egy-egy fennmaradt templomhoz, igyekezett életkedvet lehelni belém, de
én nagyon makacs voltam. Még a kék-fehér színű Csempés házhoz is elrángatott,
ami igazi turistalátványosságnak bizonyult. Terjedt róla egy legenda is, amit
el lehetett olvasni egy plakáton a bejárat után. A szöveg szerint a tulajdonos,
Orizaba grófja, azt mondta a saját fiának, neki sosem lesz annyi pénze, hogy az
egész házat be tudja borítani csempével. A fiú bizonyításvágya az egekbe
szökött, és addig nem nyugodott meg, míg véghez nem vitte azt, amiben az apja
kételkedett. Kedves emlékek voltak ezek, és akárhányszor gondoltam vissza
rájuk, a könnyeim viaskodtak a mosolyommal. Rengeteg időm volt a gondolkodásra.
Szinte úsztam a szabadidőben, és bármikor visszaemlékezhettem a múltamra. Jobb
volt, mint a jelen. Néha ezek az emlékek adtak erőt a folytatáshoz: sugallták,
hogy idővel minden rendben lesz, és óva intettek attól, hogy feladjam. Ha apa
kitartott anyu halála után egy bizonyos pontig, akkor én is kibírom a
bezártságot. A szalonban minden olyan rideg volt. Néha a halált kívántam, néha
meg… egyszerűen csak eltűrtem, hogy ezt érdemeltem. Nem egy tetováló szalon
volt. Vagy egy fodrászat. Kurvákat őriztek a betonfalak fogságában. Egy lettem
közülük. Egy senki. Egy lotyó, akit szexre kényszerítettek. Mindig újra és újra
ugyanazt álmodtam. Unásig kísértett a valósághű rémálom, ami egykor valóban
megtörtént velem. De kijutottam, és ez volt a legnagyobb büszkeségem! Hamarosan
új életet kezdhetek.
– Javier! –
hallottam a sikítást. Azonnal befogtam a fülemet. Ingreed. De mi csak
Sikoltóként emlegettük. Már megint. Oldalra fordultam a keskeny vaságyon, és a
koszos, töredezett üvegű ablakon beáradó tompa, sárgás fényben fürdőztem.
Reggel volt. Egy újabb nap. A fejem fájón lüktetett, de sokkal rosszabbnak
bizonyult az a tény, hogy az ágyneműmnek hányás és pisi szaga volt. Óvatosan
nyitottam ki a szememet, és a barna, rudakra felterített függönyök résein át
kémleltem ki a kis szobámból. A hatalmas lakrészt több szűk szobácskára
osztottak (persze rémesen egyszerűen, néhány vastag függönnyel vagy pokróccal
elhatárolva), és a magasban fémcsövek futottak, melyekről alálógtak az anyagok.
Sikoltó újfent sápítozni kezdett, mint egy idegbeteg ribanc (kivételesen még
valósághű is volt a szitokszavam), és Javier megtermett léptekkel dübörgött oda
hozzá. Sosem csíptem a férfit. Láttam (a két függöny közötti résen átkémlelve),
hogy a férfi megragadta a nő nyakát, valamit ordított neki spanyolul, de túl
elmosódott volt a hangja ahhoz, hogy megértsem, aztán Ingreed ijedten dőlt
hátra a párnájára. Az arca olyan falfehér volt, hogy a leghíresebb
márványszobor is megirigyelte volna.
– Cierra la
boca, perra! – üvöltötte Javier, aztán egy csattanást hallottam.*(Kuss,
ribanc!)
Ingreed
arca már égővörösben játszott, és J megrázta a kezét, miközben dühösen kivonult
a nő szobájából. A függöny suhogva zárult össze mögötte. Szorosabbra húztam
magamon a mállott takarót, mert féltem, hogy észrevesz, hogy odajön hozzám,
hogy… megint… megint meg kell tennem, amire kér. Isten, add, csak azt ne! Istenem, add, hogy
minden rendbe jöjjön! Szeretlek, Uram, egyetlen segítőm! Az elrablásomat
követően megszállott imádkozó lettem. Az Úrhoz szóltam, mert már csak ő maradt
nekem. Mindenki más elárult. Kezdjük a legelején…
Apu rám villantotta
a legszélesebb mosolyát, és bátorítóan megpaskolta a vállamat:
– Un poco a
la derecha, mi vida!*Egy kicsit jobbra, életem!
Arrébb
léptem, ahogy kért, bár semmi kedvem sem volt ott állni. Az a hely abban a
pillanatban elvesztette a varázsát, amint anyu meghalt. Készített rólam pár
semmitmondó képet, de egyik sem volt az igazi. Egy hónapja történt a haláleset.
Semmit sem tudtam. Egyik reggel élettelenül találtunk rá. Ha egy külső szemlélő
látja a dolgot, azt mondaná, hogy anyu még szerencsés volt… Az ágyában halt
meg, összekulcsolt ujjakkal, békésen. De én tudtam, hogy az utóbbi szó egy
hatalmas hazugság. Az én édesanyám egészséges volt. Fitt.
– Apu! Apu!
Apu! – ordítottam, miközben a könnyek patakokban mosták végig az arcomat. A
kardigánját ráncigáltam. Téptem. Le akartam szaggatni róla, hogy teljesen rám
figyeljen. Hogy ne csak álljon, és rezzenéstelenül bámulja anyu élettelen
testét. A szőke haja teljesen kifakult, már nem volt benne az élet, ami
ragyogóvá varázsolta, a szeme pedig két üveggolyónak hatott. Elsírtam magamat.
Újra és újra. A vállam rázkódott, a testem rángott. Roncs voltam.
– Ez az
élet, amigo – sóhajtotta fáradtan. A gyász jeleit kutattam rajta, de nyoma sem
volt. Nem láttam rajta semmit, és ez jobban megijesztett, mint az, hogy az
édesanyám holtan feküdt előttem. – Bele kell törődni – tette hozzá rekedtes
hangon.
– Jól van!
– feleltem, de hazudtam. Apa elhitte, hogy megnyugodtam, és máris hívta a
hullaszállítókat. Két nap múlva eltemettük anyát. Utáltam, hogy egyedül
maradtam, és utáltam (valósággal hányingerem volt tőle), hogy a saját apám
eltitkolt előlem valamit. Rendesen gyomorgörcsök kínoztak, mikor nem a félelem
kötötte gúzsba a mellkasomat. Az eset előtt valósággal piedesztálra emeltem
apámat, annyira csodáltam, de lényegesen csökkent bennem az iránta való
rajongásom. Már nem éreztem, hogy a példaképemnek kéne tekintenem, sőt…
legszívesebben egy ideig elköltöztem volna tőle, de még volt egy és fél évem a
nagykorúságig. Addig gyakorlatilag gyerekként kezeltek. Ő is, a törvény is.
Briliáns! Miután annyiba hagytuk a kísérletet arra, hogy egy jó képet hozzon
össze rólam a templom előtt, apuval aznap este egy mexikói gyorskajáldában
vacsoráztunk meg. Furcsa, baljós előérzetem volt, de igyekeztem a lelkem
mélyére száműzni az érzést, de csak nem tűnt el. A megérzésem valósnak
bizonyult. Hazafelé, mikor már a vaksötétben kocsikáztunk, úgy éreztem, mintha
követnének bennünket. Eleinte a paranoiámnak tudtam be, később már halálbiztos
voltam benne. Egy furgon. Fekete Range Rover. 1236. Jól láttam a számtábláján
virító számokat. Megérintettem apa vállát.
– Apu… –
suttogtam, mintha bárki meghallhatta volna. – Kö-vet-nek – szótagoltam. –
Biztos vagyok benne – leheltem a fülébe. Apu továbbra is a vezetésre
koncentrált.
– Badarság
– rántotta meg a széles vállait.
– Apa! –
pirítottam rá élesebb hangnemben. – Apa, az a kocsi fél órája a nyomunkban van.
Higgy nekem, könyörgöm! – fakadtam ki dühösen.
– A kurva
életbe, Rachel! Mi a faszért vagy ennyire furcsa mostanában?
Itt telt be
a képzeletbeli pohár. Ez volt nekem az utolsó csepp. A végső rúgás, ami megadta
az utolsó löketet ahhoz, hogy belezuhanjak a dühbe.
– Apu… anya
pár hete halt meg, az életem romokban hever. Titkolózol, nem vagy velem
őszinte, folyton megbántasz – kiabáltam ingerülten. – Ezért! Ezért vagyok fura!
– tártam szét a karomat az anyósülésen. Az apám bosszúsan felém fordult, és úgy
istenigazából megpofozott. A csattanás hangja még másodpercekig visszahangzott
a fejemben, mire kitisztult a látásom, mert az ütéstől totálisan megszédültem.
Forgott a világ, mint amikor hatévesen anyával felültem a ringlispílre. Az
őrületes, adrenalin fokozó élmény volt, ez fájdalmas, és magában hordozta az
árulást. Kibebaszottul felkúrt.
– Tudsz te
valamit a világról, Rach? Szart se – fröcsögte. – Szerinted nekem nem fáj, hogy
anyád már nem ülhet itt mellettem? Szerinted engem nem készített ki? Néha a
dolgok nem úgy alakulnak, mint szeretnénk – jegyezte meg apu. – Erre már régen
rájöttem, kislányom. Kérlek, értsd meg!
– Apu,
hogyan értsem meg, ha nem is tudom? – kérdeztem halkan, fojtottan, mert
rettegtem, hogy újra megüt. Apu ujjai megfeszültek a kormányon, az bütykei
hófehérre színeződtek.
– Inkább
csak hallgass, Rachel – sóhajtotta. – Az mindkettőnknek hasznosabb. – A
szívverésem gyorsabb ritmusra kapcsolt, mikor a fekete furgon indexelni
kezdett, mert reménnyel töltött el a gondolat, hogy végre megelőz, elkerül
bennünket, végigsuhan az éjszakán (én meg nem kell tovább paráznom, hogy
utánunk kémkedik), de helyette egy éles kanyart vett, pár méterrel előttünk
lefékezett, és az apám alig bírta benyomni a féket, hogy az autónk sebessége
hatvanról nullára csökkenjen.
– Igazam
volt? – kérdeztem mindentudó mosollyal, de apu nem válaszolt. Kiszállt a
kocsiból, de előtte fenyegetően felém intett, hogy maradjak veszteg. Akkor
láttam meg először Javiert. Élénken élt a kép a fejemben. Javier eleinte
átlagosnak tűnt, de ha közelebbről megnézte az ember, máris észrevette, hogy
mennyire gyönyörű. Sosem használják ezt a jelzőt a férfiakra, de én nem tudtam
mást találni. Egyszerűen… tényleg szép volt. Száznyolcvan centinél is magasabb
volt (ha tippelhetnék, azt mondanám, százkilencvenöt), széles vállal,
kidolgozott mellkassal, látványos bicepsszel, és aranybarna fürtökkel, amelyek
a tekintetébe omlottak, a bal szemét félig kitakarva. Két oldalt finom, sötét
borosta húzódott, és szinte a tenyeremen éreztem a tapintását. Már az első pillanatban
megigézett. Később rájöttem, hogy a külseje sokat segített neki a cseppet sem
tisztességes munkájában. Amíg a selymes, lágy fürtöket figyeltem, a gyönyörű,
napbarnított arcot, az égszínkék szemeket, és a fekete kapucnit, ahogy a fiú
fejét takarta félig, megfeledkeztem apuról. Azt sem vettem észre, hogy
időközben Javier a belső zsebébe nyúlt, előhúzta a revolverét, majd apu
homlokához nyomta. Csak akkor tűnt fel, mikor elszakadtam az arcáról, és a
karjára vándorolt a tekintetem. Szorosan maga elé tartotta. Befeszítette.
Felsikítottam, és a férfi felém kapta a tekintetét, pedig talán elmenekülhettem
volna, ha időben kikászálódom az autóból. Már nem egy családi járgányként
tekintettem rá, hanem az újdonsült börtönömként. Javier a pisztoly hegyével masszírozta
az apám bőrét. A számra szorítottam a kezemet, mert éreztem, hogy a szívem
hamarosan feladja, felrobban a sokktól. Minden légvétel nehézkes, reszelős
volt. Ziháltam. Javier a szabad kezével átkarolta apu vállát. Behajlította a
térdét, és oldalra döntötte a fejét, miközben a világos farmernadrágja középen
látványosan kidudorodott. Aztán apura pillantott, majd rám. Néhányszor
megismételte ezt az idegölő játékot, végül megszólalt (tisztán hallottam, mert
szándékosan hangosabban beszélt):
– Nocsak,
Rick! Elég ígéretes lányod van… – kacsintott rá. – Te pedig a halálod előtt
végignézed, ahogy tisztességesen megkúrom – röhögött. Az apám szembeköpte. De
úgy, hogy a nyála végigcsorgott Javier arcán. A férfi előkapta a bicskáját, és
végigszántott vele apu arcán. Friss vér csordogált végig a bőrén; fel akartam
sikoltani, de az üvöltés a torkom börtönébe rekedt.
– Gyere, te
semmirekellő! – morogta, és a kocsihoz ráncigálta. Belökdöste aput az autóba,
aztán elindult értem. Meg akartam futamodni, de tudtam, hogy semmi esélyem…
Győzött. Én pedig vesztettem. Óvatosan kinyitotta az ajtót, és ahelyett, hogy
kirángatott volna, a kezét nyújtotta. Amint az ujjaimat a lágy, puha tenyerébe
illesztettem, Javier finoman összezárta a kezét. Nagy mancsa volt, és
elképzeltem, ahogy az ujjaival a puncimba hatol… Te jó Isten! Bassza meg!
Utáltam magamat, amiért az apám halála előtt ilyesmire gondoltam, de Javier
álló farka hol undort, hol lassan pulzáló vágyat ébresztett bennem.
Kétségbeesetten néztem rá, és az ő kék írisze az én barnámba kapcsolódott.
Odavezetett a kocsijához, aztán belökdösött a hátsó ülésre. Egy bilincset
húzott elő valahonnan, összebéklyózta a csuklóimat, majd az apámét is. Aput az
anyósülésre száműzte, de úgy, hogy háttal üljön rajta, a térdén, és a karjait a
fejtámla köré kötözte. Húsz percen keresztül vezetett, mire elértünk egy kis
útelágazáshoz, és a főútról lehajtott egy hepehupás, fenyőfákkal szegélyezett
ösvényre. Javier behajtott az erdőbe, aztán leállította a motort, lezárta az
ajtókat. A kattanás idegborzoló hangkén hatott rám, de nem menekülhettem.
Ránéztem apura. Sajnálatot és fájdalmat láttam a tekintetében, ami teljesen
megrémített. Javier hátramászott, és a hátamat az ajtónak lökte. Nem túl
erősen, úgyhogy nem fájt a mozdulat, de éppen annyira határozottan, hogy újra
pánikba essek. Szétfeszítette a lábamat, és izmos combjaival benyomult az
enyémek közé.
– Cica, ne
félj! – kacsintott rám, és elvesztem a kék íriszekben, de rögtön ki is buggyant
egy könnycseppem, amit letörölt a bőrömről érdes hüvelyujjával. Beleborzongtam
az érintésébe: egyszerre volt megszokható és taszító, ez a kettősség pedig
megriasztott. Utáltam az ambivalens érzéseket. Utáltam! Átfutott az agyamon,
hogy ellököm magamtól, de mit segítene? Tudtam, hogy elkapna. Tudtam, hogy
ellátná a bajomat. Talán aputól örököltem, hogy néha előbb láttam meg a
negatívat, mint a pozitív dolgokat. Javier az arcomra simított a tenyerét. A
bőrömön éreztem a forró lüktetést, a benne pezsgő életet, ami átáradt belém.
Aztán futó puszikat lehelt a szememre. Apa lehunyta a szemét, de Javier
felemelkedett, és ráordított, hogy nézze végig, különben én bánom meg.
Elszorult a szívem, de már értettem, hogy mit tud Javier, amit más bűnözők nem:
hatni az áldozatra. Jobban, mint bárki más. Már az első percben. Hallottam
arról a Stockholm-szindrómás cuccról, de sosem tudtam elhinni, hogy valóban
létezik. Ki olyan őrült, hogy megadná magát az fogva tartójának, netán
beleszeretne? Nálam a helyzet még nem volt ennyire súlyos, sőt, utáltam, mint a
lószart, de mégis, mikor megérintett, kellemes melegség söpört végig rajtam.
Még sosem tapasztaltam olyan forróságot, ami belőle sugárzott. Mikor az ajkát a
számra szorította, egy egész világ robbant fel bennem, és épült újjá. Javier a
csábítás mestere volt. És én belezuhantam a hálójába, akár légy a pókfonálba.
– Bébi,
finom vagy – becézgetett, mire undor markolt a gyomromba, de mire újra a számra
lehelt, és dús ajkával az enyémre olvadt, az utálkozás a háttérbe szorult, a
helyét követelőző vágy, és túlbuzgó kéj vette át. – Megduglak – motyogta. –
Szétdurran a farkam, annyira kívánlak – suttogta a fülembe. Javier elszakadt a
számtól, miközben a világos, koptatott farmere gombjával akadékoskodott.
Felnéztem egy pillanatra, és észrevettem apu könnyes szemét. Az volt az utolsó
pillanat, hogy ránéztem, mert nem bírtam elviselni, megbirkózni azzal a mély
fájdalommal, ami belőle sütött. Kattant a cipzár, és a férfi kibújt a
nadrágjából. Feszes, szorosan hozzásimuló fehér Calvin Klein bokszeralsót
viselt, amiben látványosan dudorodott, kőkemény merevedése. Az átlagosnál
nagyobb szerszáma volt (ezt már akkor megállapítottam), mert hosszan elnyúlt
oldalra. Fogadni mertem volna, hogy akár húsz centi is megvan. Vastagon duzzadt
az alsójában. Javier lerúgta magáról a ruháit, és mikor a szeme elé tárult a
selymes bőrű, eres farka, elakadt a lélegzetem. Gyorsan vetkőztetett ki a
ruháimból, mert már nem bírta visszafogni magát, aztán benyálazta a szerszámát,
és óvatosan belém hatolt. Őrületesen feszítő érzés volt, ahogy a farka behatolt
a nedves, forró puncimba. Körülöttem, bennem pulzált hatalmas, kemény pénisze.
Ütemes, vad ritmusban kezdett farkalni; a vállamat markolászva, mélyen a
tekintetembe merülve kúrt. Valahol a negyedik lökés táján tudatosodott bennem,
hogy mit teszek: addig a sokk uralt, és a megadás, amit a kisugárzásával ért
el. Ott tört el bennem a mécses, és döbbentem rá, hogy anya utálna ezért.
Megvetne, kitagadna, kiátkozna. Egy selejtnek gondolna. Egy rohadt senkinek!
Döntöttem, és Javier nyakába mélyesztettem a piros műkörmöm élét. A fickó
persze abban a pillanatban kapcsolt, lefeszítette magáról a vékony, vézna
karjaimat, és az ajtónak lökött. Egyszer. Kétszer. Háromszor. Olyan durván,
hogy éreztem, a hátam kisebesedett, és a lapockám forró, fájó lüktetésben
játszott.
– Kurva! –
fröcsögte. – Ezt még megkeserülöd, kislány. Elmész a picsába! – üvöltötte, és a
vörös félholdakat súrolta a nyakán. Tudtam, hogy mi következik, és megrémített
a gondolat: Javier felemelte a pisztolyt, apu homlokához tapasztotta, és
reszelős hangon felszólalt:
– Ezt
azért, mert voltál annyira perverz, hogy felállt a farkad… – vigyorgott J, és
lenézett apám gatyájára. – Apák, és a titkos szokásaik… – röhögött Javier, de
én undorítónak találtam, és lekevertem neki egy pofont. Javier megrántotta a
fegyvert, és a ravaszra simuló ujja hátrafeszült. A golyó kilőtt, és az apám
arca ronccsá torzult. A vére az arcomra fröccsent. Magamat okoltam mindenért.
Aztán őt. Aztán megint magamat. Végül belefáradtam az egészbe, és álomba
merültem, miután órákig sikoltoztam, ordítoztam, üvöltöttem kétségbeesetten.
Amikor felébredtem, apa holteste már nem volt az autóban, sötétség helyett fény
fogadott, és egy mocskos szobában ébredtem. Köhögni kezdtem a bűztől, ami
leginkább egy nyilvános vécé szagára emlékeztetett, aztán feltápászkodtam a
keskeny ágyban, ahol ébredtem.
– Jó
reggelt! – sétált be a helyiségbe Javier. Egy csokis fánkot majszolt. Nem volt
rajta póló, és a napfényben megcsillantak napbarnított izmai. A joggins nadrág
lazán lógott a csípőjén, tökéletesen kihangsúlyozva a V vonalát, és
gyanítottam, hogy nincs rajta alsó, mert a farka félig mereven himbálózott a
nadrágban. – Egy újabb kör, cica?
Késő este érkeztem meg Portlandbe, és Ninja már
kint várt a reptéren, mikor leszálltam a Ryan
Air egyik járatáról. Mindössze két poggyász volt nálam (az sem teletömve),
úgyhogy könnyen tudtam közlekedni, de nélküle elvesztem volna a csillogó
nagyvárosban. Minden annyira új volt, ismeretlen, feltérképezetlen. A szabadság
szele azonnal megcsapott, amint lesétáltam a gépről, és különös módon örültem a
hűvös szélnek, ami szinte simogatta az arcomat, és táncra hívta vörös,
begöndörített fürtjeimet.
– Jól utaztál? – kérdezte az újdonsült barátnőm,
akit az internetről szedtem össze. Sorsom bizonytalan hétköznapjaiban
megszoktam, hogy új embereket kell megismernem, és kellő nyitottsággal álltam
hozzájuk. – Minden rendben volt?
– Persze – feleltem egy félmosolyt villantva rá, és
elindultunk az északi kapu felé, ami a taxisokhoz vezetett ki.
– Én utálok utazni, mert mindig akkor van
turbulencia, ha rajta vagyok a gépen – sóhajtotta kissé lemondóan.
– Nekem kellemes utam volt, még el is szundítottam.
– Majd elmondod, hogy mi ez a sürgős költözés, és
barátnőkeresés?
– Csak egy kis változást akartam az életembe –
mondtam a jól begyakorolt dumát, amit esténként órákig ismételgettem
képzeletben. – Meguntam Mexikóban. Már semmi sem köt oda – sóhajtottam, és
talán ez volt az egyetlen igazság a beszélgetésünkből. Ninja mégis érdekes
ember volt: nem az erős, heteroszexuális nők körét erősítette, hanem a büszke
homoszexuálisokét. Leszbikusként talán nehezebb élete volt, mint egy átlagnőnek
(bár ez is kétségbe vonható…), viszont öt éve már az élete párjával élt.
Elcsodálkoztam, hogy hajlandóak ennyire nyitottak lenni, és kiadni egy szobát
nekem a lakásukban. Tessa, a párja, még angyalibb lélek. Erről már akkor
megbizonyosodtam, mikor esténként videochateltünk, és ő nemes egyszerűséggel
csinált hármunkról egy szelfit, úgy, hogy én ott sem voltam, majd megosztotta a
Facebook adatlapján „életem legfontosabb személyei” felirattal, amit túlzásnak
véltem rám tekintve, mégis hihetetlenül boldoggá tett, hogy végre
megismerhettem valakiket.
– Annyi jó hely van, amit meg akarok mutatni neked,
Rach – sóhajtotta, miközben már a taxiban gubbasztottunk. Jelentőségteljesen
felém fordult, és az arcomat kémlelte: – Remélem, jól fogod magad érezni nálunk
– sóhajtotta, és ezzel együtt kimondta minden félelmét. Elmosolyodtam, és a
kezemet nyújtottam, hogy a tenyerembe zárhassam az ujjait.
– Ugyan, Ninja! – sóhajtottam elérzékenyülten. – Én
már most boldogabb vagyok, mint az utóbbi időben valaha – jegyeztem meg. –
Köszönöm!
A lakásukig vezető autóút csöndben telt, és közben
volt időm a gondolataimba merülni: Vajon
milyen árat kell fizetnem Javiernek, ha nem találok rá a fiúra, akiről beszélt?
Mennyit kell még bűnhődnöm? Miután elméláztam ezen egy ideig, számba vettem
a lehetőségeimet, és még mindig azon a véleményen voltam, hogy a szabadságom
felért minden mással; örültem, hogy elkezdhettem kiépíteni a saját, kis
életemet, és úgy voltam vele, ha Javier erre kért, kénytelen leszek megtenni
neki. Ugyanis ez volt az utolsó küldetésem. Meg kellett találnom Vladimir fiát.
*****
Másnap reggel arra ébredtem, hogy az arcomba sütött
a nap, és forró kávé illata kúszott az orromba. Ráérősen nyújtózkodtam a
paplanom biztonságában, miközben fojtott beszédfoszlányok szűrődtek felém, de
egyiket sem tudtam értelmezni. Vissza-visszaszenderültem, mert még nem voltam
annyira kipihent, hogy rávegyem magamat arra, hogy kikászálódjak az ágyam
védelméből, helyette élveztem az édes semmittevést, amiben régóta nem volt
részem. Álmodtam. Javierről és rólam. A kapcsolatunkról. Sokszínű álom volt,
rengeteg múltbeli emlékképpel, amelyeket sosem fogok tudni kitörölni az elmém
káoszából. A képek dübörgő erővel érkeztek, és elmostak minden mást az agyamból…
– Ma
kevesebbet kerestél, édes – jegyezte meg Javier, miközben besétált a kis
szobámba. Letelepedett az ágyamra, és a tenyerét a combomra simította. Aznap
legalább négy férfival feküdtem le, de az ő érintése mindig különlegesen hatott
rám. Mindig megbizsergetett, örökké lázba hozott.
–
Cukorhabos a szád – motyogta J, és felemelte a kezét, hogy a mutatóujjával
letörölje az árulkodó jelt. Elloptam egy fél szelet sütit a konyhából. Azt, amit Magdalennek szántak, a ház
legjobban kereső úrnőjének.
– Ha éhes
vagy, Rach, csak szólnod kell – suttogta Javier, és az ajkát a nyakamra
simította. Megcsapott a forró lehelete, és összeszorítottam a térdemet, mert a
puncim azonnal megfeszült, és elöntött a nedvesség. – És tudod, Rachel… nem
csak arra gondolok – kacsintott rám, majd megragadta a csuklómat, bevezette a
kezemet a nadrágjába, és az ujjaim azonnal rásimultak kőkemény farkára, ami a
tenyeremen lüktetett. Javier hátravetette a fejét, én pedig kedvtelve
figyeltem, ahogy az ádámcsutkája fel-alá emelkedett, miközben lassan dolgoztam
a férfiasságán.
– Rach! Nem
bírom! Szenvedek – sóhajtotta, mikor elengedtem a szerszámát, hogy lefejtsem
róla a szürke, térdig érő pamutnadrágját. Átbukott rajta a pénisze, és vastagon
simult a kezembe. Gyorsabb ritmusra kapcsoltam, majd J hátradőlt, a pólót
felhúzta kidolgozott, hatkockás hasán, és sugárban élvezett a napbarnított
bőrére.
– Hé, Rachel, te mit szeretnél enni? – kiáltott be
Tessa, mire összerándultam, és ijedten nyomtam fel magamat. Az emlékek
halványulni kezdtek. Vadul pislogva hunyorogtam a vakító napfénybe, és minden
erőmmel azon voltam, hogy összeszedjem a gondolataimat.
– Jó lesz nekem egy omlett toast kenyérrel, vagy
bármi… – feleltem illedelmesen, aztán megtoldottam egy köszönömmel. A feltétlen
szeretet, amivel már az első pillanatban megajándékoztak, boldogsággal töltött
el. A gyomrom apróra zsugorodott, és korogva adta a tudatomra, hogy minél előbb
reggelizzek, de előtte még gyorsan felöltöztem. Odakint ragyogó, júliusi idő
volt, és egy pillanatra csak félrehúztam a fehér selyemfüggönyt, aztán az
ablakra könyököltem. Élveztem a napfényt, ami melegen simogatott végig az
arcomon; ha nagyon koncentráltam, tökéletesen fel tudtam idézni a
gondolataimban Javier érintését. Azt, ahogy hozzám ért. Azt a végtelen
gyöngédséget, amivel kezdeményezett, és ami később fájdalmas brutalitásba csapott
át. Javier mestere volt a csábításnak, és ezt rendszerint ki is használta. Néha
voltak róla vágyálmaim, amelyekben rendes, tisztességes férfi volt, aki
megbecsült engem. Azok az álmom messze jártak a valóságtól. Mindig bántam, ha
felébredtem.
– Rach? – érkezett a fojtott hang az ajtóból. Ninja
közelebb sétált hozzám, és a vállamra tette a kezét. Hideg tenyere finoman
simult nap melengette bőrömre. – Minden rendben?
– Tökéletes, Ni – hazudtam. – Néha jó egy
pillanatra megállni, kizárni a külvilágot, és csak a napsugarakra koncentrálni…
– sóhajtottam.
– Este kikocsikázunk a városba, Rachel. Van kedved
velünk jönni?
Még nem tudtam válaszolni, mert a konyhából máris
kiabálás szűrődött felénk:
– Persze, hogy van! – hallottuk meg Tessa hangját. –
Azt akarom, hogy ő is velünk legyen, amikor magamra varratom a tetkót, Ni! –
Elmosolyodtam a lány leleményességén, és örültem, hogy máris jó barátként
kezel.
– Tessa így próbál felszabadulni – sóhajtotta
Ninja. – Nem valami fényes a múltja, és szerinte a tetoválások hatalmas erővel
bírnak. Éppen ezért egy virágot kér, amiről legördül egy könnycsepp – motyogta,
aztán megsimogatta a hátamat, és elindult az étkezőbe, hogy megterítsen. Egy virágot, amiről legördül egy könnycsepp.
Egy virágot… A szám kiszáradt, és a torkom rettentően összeszorult, mintha
fulladoznék. Rohamléptekben érkezett a rémület, és alig bírtam az ágyhoz
botorkálni, mert remegő lábaim összecsuklással fenyegettek. Emlékeztem erre a
motívumra. Akkor láttam először, mikor Javier bajba került.
Javier a
földön feküdt és az arca torz volt a fájdalomtól. Bemásztam a kis vaságyam alá,
és onnan figyeltem, ahogy az arab fickó követelőzött. J nem tudott elég pénzt
adni neki, mire a pasas lökdösődni kezdett. Javier visszaütött. Majdnem
felsikoltottam, amikor megláttam a sötét, kopasz hajú idegen kezében a
pisztolyt. Egyenesen Javierre szegezte, aki időközben feltápászkodott, és még
bennem is meghűlt a vér, pedig biztonságban voltam. Egyelőre. Sötét, hideg
helyen feküdtem, és a napfény mindössze egy vékony, halványan pislákoló sugárban
kúszott be a rézágy alá. Az arab bűnöző az állát súrolta, miközben reszketni
kezdett a keze. Szorosabbra fogta a revolvert. Javier megrémült; láttam az én
kék szemű szörnyem tekintetében a hamisítatlan, nyers halálfélelmet, ami
hullámokban áradt szét a testében. A férfi elsütötte a fegyvert. Felsikoltottam,
mikor láttam, hogy J teste a padlóra puffan. Az arab fickó pillanatokon belül
elhúzott, én pedig kikászálódtam a búvóhelyemről. A karját találta el. Hálát
adtam az égnek, és könnyes tekintettel guggoltam le melléje. J motyogott
valamit, de nem értettem, túl kivehetetlenek voltak a szavai. Finoman
lehámoztam róla a fekete pólót, feltéptem, és a karjára szorítottam. A sebből
patakokban ömlött a vér, és tudtam, hogy valahogyan ki kell halásznom belőle a
golyót. Szerencsére nem fúródott túl mélyre, a vér látványa viszont émelygésre
késztetett, de álltam a sarat. Miután valamennyire kitisztítottam a sebet,
figyelmes lettem a karja belső felére tetovált motívumra. Egy virág, amiről
legördült egy könnycsepp.
– A megtisztulásom
motívuma, angyalka – suttogta nehezen forgó nyelvvel, mert a fájdalom elszívta
minden erejét, aztán oldalra gördült a feje, és álomtalan alvásba zuhant.
*****
– Nem is tudtam, hogy egy kész mesterszakács rejlik
benned… – paskoltam meg Tessa vállát, miközben segítettem a tányérokat egy
halomba rendezni, majd a mosogatóhoz egyensúlyozni. – Valami isteni volt a
kaja! – mosolyogtam rá édesen, és elöntött a kellemes megnyugvás, hiszen végre
úgy éreztem, hogy olyan emberekkel lehetek, akik megbecsülnek. A lányokkal
megbeszéltük, hogy négy körül elindulunk a központban, mert a város északi
részén volt a lakásuk, a tetováló műhely pedig éppen a keleti oldalon
helyezkedett el. Nem bántam a dolgot, mert kocsikázás közben legalább lesz időm
megcsodálni a Willamette folyót, ami kettészeli a várost. Az utóbbi években sok
minden kimaradt az életemből: vágytam rá, hogy eljussak a világ különböző
pontjaira, megcsodáljam a legszebb helyeket, és olyan emberekkel legyek, akiket
szívből szeretek.
Tessa csinált nekem egy pohár latte-t, és fogadni
mertem volna, hogy nála jobban senki sem ért a kávékészítéshez egész Portlandben.
Annyira finom volt, hogy kortyolgatás közben még jólesően nyöszörögtem is, mert
a kávé varázslatos íze teljesen felébresztett.
– Te legalább értékeled – jegyezte meg kuncogva. –
Ninja csak rendes kávét iszik, amit a dédanyja régi, rozsdás kotyogójában
készít takaréklángon – suttogta, mintha valami titokba avatna be.
– Hallottam, te megátalkodott nőszemély… – érkezett
a kiáltás a gardróbból Ni megjátszott, dühös hangján.
– Jaj, Ninja, jobb lenne, ha készülnél – rótta meg
a barátnője. – Komolyan mondom, hogy miattad fogunk elkésni… – nevetett fel. Mi
már felöltözve, unatkozva várakoztunk rá a konyhában tétlenkedve. Lassan
szürcsölgettem az italomat, miközben a délutáni vörös sugarak melengették az
arcomat.
– Az a hely maga a paradicsom – lehelte Tessa, és
bizalmasan közelebb hajolt. – Imádom a tetováló műhelyt! A Tatts Portland
leghíresebb szalonja. Mindenki oda jár – kacsintott rám.
Megemeltem a szemöldökömet, és kérdőn pillantottam
rá:
– Tatts? – ismételtem.
– Igen, Rach. Középen a két o már nem ég, és mindenki így nevezi – mosolygott. – Tudod, a hely valóban
nem semmi, de a tulajdonosa… Néha még egy leszbikus szíve is megdobban érte!
– Hűha, akkor tényleg dögös lehet a fickó –
tűnődtem halkan.
– De még mennyire – értett egyet, mire megjelent a
konyhaajtóban Ninja. Gyönyörű volt. Fekete, bokáig érő ruhát viselt, aminek az
alja lágy fodrokban végződött, és vigyorogva pásztázott bennünket.
– Elvarázsoló vagy – szökött ki a számon. – Tess
tényleg büszke lehet rád – biccentettem elismerően, és a barátnőjére
mosolyogtam.
– Indulhatunk, csajok? – kérdezte Ni, és még
utoljára megnézte magát a kezében tartott kis tükörben. Gesztenyebarna, ápolt
haja lágy csigákban rugózott az álla mellett (majdnem a vállát söpörte), és a galamb
alakú, ezüstfülbevalója összhangban volt a szív alakú nyakékével. Vékony alakja
tökéletesen ellenpontozta kissé telt fenekét, ami még jól is állt neki, annyi
szent.
– Naná! – válaszoltuk szinte kórusban, és a szívem
feldobogott az izgalomtól, mert már vágytam a városnézésre, és arra, hogy
felettébb jól érezhessem magamat. A sok rossz után teljes mértékben
megérdemeltem a nyugalmat.
*****
A titokzatos tetováló művész hagyott egy rövid
üzenetet Tessa hangrögzítőjén, miszerint kissé megcsúszott a munkában, és ha
tehetjük, este nyolcra menjünk. A hangja… különös volt. Magas, mégis rekedtes,
és feltűnően férfias, bár abból a két egész mondatból, amit elmondott, csak
ennyit tudtam leszűrni. Útközben ismét megéheztünk, mert Ninja behajtott néhány
mellékutcába, megmutatott pár érdekességet a városban, és mire feleszméltünk,
már elmúlt este hat is. Kellemes, lágy félhomály ereszkedett a városra, és a
Nap kezdett a látóhatár alá bukni. Mindössze egy vérvörös csík jelezte, hogy
ott járt. Beugrottunk egy helyi étterembe egy tál carbonarára és egy pohár
vörösborra, ami meglepően ínycsiklandó volt, úgyhogy igyekeztem megjegyezni a
vendéglő nevét. Miután degeszre ettük magunkat, jóllakottunk kászálódtunk be Ninja
Peugeot-jába, és elindultunk a Tattoos felé. Az út csöndesen telt, csak
figyeltem a mélyaranyszínekben tündöklő várost, az éjszakai életet, az utcán
nyüzsgő embereket. Fürkésztem az életet, ami körülöttem zajlott, és aminek
végre én is részese lehettem, és mikor betérültünk egy sötét utcába, már akkor
feltűnt a sarkon villogó piros cégér. Szinte belehasított az éjszaka sötétjébe,
és minden járókelőnek büszkén hirdette, hogy ott egy tetováló műhely várja a
vendégeket. Ni négy kocsival arrébb parkolt le, és Tessával ráérősen
kikászálódtunk az autóból, míg a motor búgása teljesen el nem halt. Furcsa izgalom lobbant a testemben, ami
bizsergető adrenalin formájában öntötte el a tagjaimat.
– Kíváncsi vagyok – jegyeztem meg, miközben a
járdán sétáltunk a könnyű, esti szellőben.
– Andyre mindenki az – vigyorgott Ninja.
– Andy? – pillantottam rá kérdőn.
Tessa félmosolyra húzta a száját.
– Biersack – felelte. – Ő a tulajdonos.
– Biersack –
sóhajtottam, és a nyelvemen ízlelgettem a nevét. Különös hangzása volt, mégis
vad és férfias. Tökéletes. A boltban sárga félhomály uralkodott, és amint az
üvegajtó elé értünk, megláttam a fekete feliratot rajta: Mr. Biersack. A neve alá valaki felfújta vörös festékszóróval a
Tattoos cégnevet.
– Menj csak előre, Rach – kacsintott rám Tessa, és
megpaskolta a vállamat. Ráfontam az ujjaimat a fémkilincs hideg felületére,
majd lenyomtam. Az ajtó csilingelve nyílt ki, és a fekete, bőrhuzatos tetováló szék
előtt álldogáló srác megfordult. Sötét, egyenes fürtök furakodtak a
tekintetembe, és a legkékebb, leghidegebb szempár kapcsolódott az enyémbe,
mindössze egyetlen röpke másodpercre, aztán a fiú átnézett a fejem fölött, és
mosolyra húzta az ajkát.
– TESSA! – kiáltotta, és megtermett léptekkel
elindult az említett irányába. Úgy kikerült, mintha ott sem lettem volna.
Tökéletesen átnézett rajtam. Bunkó! – Örülök, hogy látlak, kiscsaj – simította
meg Tess karját, aztán az ölelésébe vonta. A válla fölött gúnyosan rám
pillantott. Vagy csak én láttam rosszul?! Fene tudja!
– Helló, Ninja! Micsoda megtiszteltetés – nyújtotta
a karját, majd kezet rázott az újdonsült barátnőmmel. – Tessa már sokat mesélt
rólad, és örülök, hogy végre láthatlak! – Figyeltem Andyt. Minden lépése fagyos
és kiszámítható volt, mintha engem próbálna hergelni. Egy pillanatra elidőztem
a karjain futó tetoválásokon, majd újra az arcára tévedt a tekintetem. Szögletes
áll, kiszögellő járomcsont, vonzó ajkak, és meseszép bőr, amelyen egy
szépséghiba sem látható. Andy a maga módján egyszerre volt angyali és ördögi,
ezeknek az édes tulajdonságoknak a megmagyarázhatatlan kettősége. Andy
odatessékelte Tessát a bőrhuzatos székhez, miközben Ninja közelebb sétált
hozzám.
– Bocs, nem valami barátkozós – motyogta a fülembe.
– És ha egy vendége lennék?! – kérdeztem
felháborodva. Andy megfordult, és élesen rám nézett:
– Édes, akkor úgy kezelnélek, mint egy vendéget –
kacsintott rám, amitől meghűlt bennem a vér, a szívverésem lelassult, és a
lélegzetem elakadt.
– Jeges –
motyogtam, és a gondolataimban elhatároztam, hogy így fogom hívni. Ez lesz a gúnyneve. Ami azt illeti, Tessával sem
beszélt túl sokat, és egyre inkább kíváncsi lettem rá. Valamiért
ellenállhatatlan késztetést éreztem, hogy feltérképezzem a személyiségét. Éreztem,
hogy most kell lépnem, különben elszalasztom a megfelelő alkalmat. Töprengtem,
aztán döntöttem.
– Nos, kedves Andy
– hangsúlyoztam. – Szeretnék egy tetoválást. Így már méltó fél leszek a
beszélgetésre?
– Nos… – motyogta, és a hideg, kék szem egy pillanatra
újra rám villant, miközben az ujjai megszorultak a tetoválógépen. Enyhén
oldalra döntötte a fejét, amitől a fekete fürtjei a vállát simogatták. – Holnap
felhívom Tessát, és egyeztetünk.
– Ezt inkább velem kéne megbeszélned! – vágtam
vissza csípősen.
– Az én szabályaim szerint játszunk, kislány –
motyogta Andy, és a figyelmét újra a Tessa csuklóján kialakuló tetoválásra
szentelte. Magamban fortyogtam, bár legszívesebben visszaszóltam volna neki
valamit, de türtőztettem a lázadó énemet. Andy továbbra is levegőnek nézett,
sőt, sugdolózni kezdet Tessával, ami rémesen zavart, de nem tettem szóvá. Helyette
Ninjával beszélgettem, és az este olyan gyorsan elrepült, hogy észre sem
vettem. Volt valami Andyben, ami felkeltette a kíváncsiságomat. Ami nem hagyott
nyugodni. Ami arra késztetett, hogy megismerjem őt. És az a valami veszedelmesen nagyon hasonlított
ahhoz, amit egykor Javierben láttam meg…
Sziasztok! Ezután 5000 szavas fejezetek lesznek! Várom a véleményeket, mert nagyon sokat dolgoztam vele! Kérlek, ne hagyjatok cserben! <3
Sam xXX
Sam xXX
*_______*
VálaszTörlésMég mindig utálok kommentet írni, de most erőt veszek magamon, ismét.
Imádom. Andy. Sötétség. Veszedelem. Titkok. Kell ennél több? Nekem nem igazán, én tökéletesen beérem annyival, ha tudom, hogy jó sztori lesz, és élvezem az alapját és velem ez megtörtént itt. Imádom az olyan sztorikat, amik nem rozsaszín fellegekben játszódnak, hanem mondjuk több köze van a valósághoz. Oké nem teljes egészében, de az élet nem könnyű és itt sokkal jobban lejön, mintha egy olyan regényt olvasnál, ami csupa boldogság... blahh
Imádom! *.*
G.B.Evelyne
Azt kell mondanom, megéri, hogy kommentet írsz, mert nagyon ösztönző tudsz lenni! Sietek a folytatással,de nem akarom elkapkodni, hogy izgalmas és jól felépített legyen! :)
TörlésÉn mindig is jobban bírtam az ilyen sztorikat. Olvasni is, írni meg pláne!! ;)
Örülök. <3
Sam Wilberry xXx Remélem, a további részek is ugyanennyire megnyernek maguknak.
Huh...de fura érzés volt heteró részeket olvasni, amikor már évek óta nem olvastam heteró blogot.:D De rohadt jól megírtad, le a kalappal előtted, mert nehéz engem rávenni egy heteró blogra. De ez olyan jól sikerült, hogy maradok, és továbbra is olvaosm ezt a sztorid!🙌😏
VálaszTörlésRachelt eléggê sajnálom!:/ Szegénynek...még szülőkből sem jutott neki jó...:( De erős csaj!:D
Amúgy ha hiszed, ha nem, de Javier rohadt jól átjött... Én is olyan szinten éreztem azt a kettőséget. Ez a bírlak, de meg akarlak ölni. Rohadt jó lett!😍👌
Ninjat és Tessat már most bírom, remélem nem hiába szeretem meg őket!:D
Andy...milyen kis bunkóka itt valaki!:D Mi a terved, drágám?😏
Siess kérlek!😘
Puszi xx
Hmm... heteró részek. Még egy ideig. Azért ez a történet elég csavaros lesz a maga módján, és ja, néha kibaszott idegölő. A szereplők valósággal viaskodnak a fejemben, már én is ki vagyok készülve tőlük, komolyan :)) Legalább nyárig szeretném írni ezt a történetemet, jó hosszúra tervezem! ;)
TörlésKöszönöm a hozzászólásodat, mert sokat dob a kedvemen, és késztetéssel halmoz el, hogy mielőbb elkészüljek a folytatással.
Remélem, még olvashatom a későbbiekben is a hozzászólásaidat. <33
Sok-sok szeretet és puszi: Sam Wilberry xXx