2017. január 5., csütörtök

1. évad ELSŐ fejezet: Bunkó

Rachel

Apám drogdíler volt Mexikóvárosban. Ebben a több mint kétmillió négyzetkilométeres országban születettem, és kénytelen voltam ott élni. Ha más nem, látnivaló mindig akadt körülöttem, és apám gondoskodott róla, hogy alaposan megismerjem a főváros minden egyes pontját. Sosem mesélt arról, anyámmal hogyan került oda, mert a családom köztudottan angol származású volt – ebben biztos voltam. Amíg anyám élt, heti rendszerességgel kimentünk a Zócalóra, bejártuk a világ egyik legnagyobb terét, és mindig elsétáltunk az éjszaki részére, hogy megcsodáljuk az ámulatba ejtő katedrálist, ami mintegy kétszázötven éven keresztül készült a múltban. Útközben megtorpantunk a Városi kápolna mellett is, és anya minden évben készített rólam egy képet. Évente ott pózoltam augusztus tizedikén, széles mosollyal az ajkamon, keresztbe tett lábakkal – egészen a halála napjáig. Apa megpróbálta megörökíteni a pillanatot, de már csak egy sápadt, vörös hajú lány bámult a kamerába, akiből elszállt minden életkedv… Apu próbálkozott. Úgy igazán. Elvitt egy-egy fennmaradt templomhoz, igyekezett életkedvet lehelni belém, de én nagyon makacs voltam. Még a kék-fehér színű Csempés házhoz is elrángatott, ami igazi turistalátványosságnak bizonyult. Terjedt róla egy legenda is, amit el lehetett olvasni egy plakáton a bejárat után. A szöveg szerint a tulajdonos, Orizaba grófja, azt mondta a saját fiának, neki sosem lesz annyi pénze, hogy az egész házat be tudja borítani csempével. A fiú bizonyításvágya az egekbe szökött, és addig nem nyugodott meg, míg véghez nem vitte azt, amiben az apja kételkedett. Kedves emlékek voltak ezek, és akárhányszor gondoltam vissza rájuk, a könnyeim viaskodtak a mosolyommal. Rengeteg időm volt a gondolkodásra. Szinte úsztam a szabadidőben, és bármikor visszaemlékezhettem a múltamra. Jobb volt, mint a jelen. Néha ezek az emlékek adtak erőt a folytatáshoz: sugallták, hogy idővel minden rendben lesz, és óva intettek attól, hogy feladjam. Ha apa kitartott anyu halála után egy bizonyos pontig, akkor én is kibírom a bezártságot. A szalonban minden olyan rideg volt. Néha a halált kívántam, néha meg… egyszerűen csak eltűrtem, hogy ezt érdemeltem. Nem egy tetováló szalon volt. Vagy egy fodrászat. Kurvákat őriztek a betonfalak fogságában. Egy lettem közülük. Egy senki. Egy lotyó, akit szexre kényszerítettek. Mindig újra és újra ugyanazt álmodtam. Unásig kísértett a valósághű rémálom, ami egykor valóban megtörtént velem. De kijutottam, és ez volt a legnagyobb büszkeségem! Hamarosan új életet kezdhetek.

– Javier! – hallottam a sikítást. Azonnal befogtam a fülemet. Ingreed. De mi csak Sikoltóként emlegettük. Már megint. Oldalra fordultam a keskeny vaságyon, és a koszos, töredezett üvegű ablakon beáradó tompa, sárgás fényben fürdőztem. Reggel volt. Egy újabb nap. A fejem fájón lüktetett, de sokkal rosszabbnak bizonyult az a tény, hogy az ágyneműmnek hányás és pisi szaga volt. Óvatosan nyitottam ki a szememet, és a barna, rudakra felterített függönyök résein át kémleltem ki a kis szobámból. A hatalmas lakrészt több szűk szobácskára osztottak (persze rémesen egyszerűen, néhány vastag függönnyel vagy pokróccal elhatárolva), és a magasban fémcsövek futottak, melyekről alálógtak az anyagok. Sikoltó újfent sápítozni kezdett, mint egy idegbeteg ribanc (kivételesen még valósághű is volt a szitokszavam), és Javier megtermett léptekkel dübörgött oda hozzá. Sosem csíptem a férfit. Láttam (a két függöny közötti résen átkémlelve), hogy a férfi megragadta a nő nyakát, valamit ordított neki spanyolul, de túl elmosódott volt a hangja ahhoz, hogy megértsem, aztán Ingreed ijedten dőlt hátra a párnájára. Az arca olyan falfehér volt, hogy a leghíresebb márványszobor is megirigyelte volna.
– Cierra la boca, perra! – üvöltötte Javier, aztán egy csattanást hallottam.*(Kuss, ribanc!)  
Ingreed arca már égővörösben játszott, és J megrázta a kezét, miközben dühösen kivonult a nő szobájából. A függöny suhogva zárult össze mögötte. Szorosabbra húztam magamon a mállott takarót, mert féltem, hogy észrevesz, hogy odajön hozzám, hogy… megint… megint meg kell tennem, amire kér.  Isten, add, csak azt ne! Istenem, add, hogy minden rendbe jöjjön! Szeretlek, Uram, egyetlen segítőm! Az elrablásomat követően megszállott imádkozó lettem. Az Úrhoz szóltam, mert már csak ő maradt nekem. Mindenki más elárult. Kezdjük a legelején…

Apu rám villantotta a legszélesebb mosolyát, és bátorítóan megpaskolta a vállamat:
– Un poco a la derecha, mi vida!*Egy kicsit jobbra, életem!
Arrébb léptem, ahogy kért, bár semmi kedvem sem volt ott állni. Az a hely abban a pillanatban elvesztette a varázsát, amint anyu meghalt. Készített rólam pár semmitmondó képet, de egyik sem volt az igazi. Egy hónapja történt a haláleset. Semmit sem tudtam. Egyik reggel élettelenül találtunk rá. Ha egy külső szemlélő látja a dolgot, azt mondaná, hogy anyu még szerencsés volt… Az ágyában halt meg, összekulcsolt ujjakkal, békésen. De én tudtam, hogy az utóbbi szó egy hatalmas hazugság. Az én édesanyám egészséges volt. Fitt.
– Apu! Apu! Apu! – ordítottam, miközben a könnyek patakokban mosták végig az arcomat. A kardigánját ráncigáltam. Téptem. Le akartam szaggatni róla, hogy teljesen rám figyeljen. Hogy ne csak álljon, és rezzenéstelenül bámulja anyu élettelen testét. A szőke haja teljesen kifakult, már nem volt benne az élet, ami ragyogóvá varázsolta, a szeme pedig két üveggolyónak hatott. Elsírtam magamat. Újra és újra. A vállam rázkódott, a testem rángott. Roncs voltam.
– Ez az élet, amigo – sóhajtotta fáradtan. A gyász jeleit kutattam rajta, de nyoma sem volt. Nem láttam rajta semmit, és ez jobban megijesztett, mint az, hogy az édesanyám holtan feküdt előttem. – Bele kell törődni – tette hozzá rekedtes hangon.
– Jól van! – feleltem, de hazudtam. Apa elhitte, hogy megnyugodtam, és máris hívta a hullaszállítókat. Két nap múlva eltemettük anyát. Utáltam, hogy egyedül maradtam, és utáltam (valósággal hányingerem volt tőle), hogy a saját apám eltitkolt előlem valamit. Rendesen gyomorgörcsök kínoztak, mikor nem a félelem kötötte gúzsba a mellkasomat. Az eset előtt valósággal piedesztálra emeltem apámat, annyira csodáltam, de lényegesen csökkent bennem az iránta való rajongásom. Már nem éreztem, hogy a példaképemnek kéne tekintenem, sőt… legszívesebben egy ideig elköltöztem volna tőle, de még volt egy és fél évem a nagykorúságig. Addig gyakorlatilag gyerekként kezeltek. Ő is, a törvény is. Briliáns! Miután annyiba hagytuk a kísérletet arra, hogy egy jó képet hozzon össze rólam a templom előtt, apuval aznap este egy mexikói gyorskajáldában vacsoráztunk meg. Furcsa, baljós előérzetem volt, de igyekeztem a lelkem mélyére száműzni az érzést, de csak nem tűnt el. A megérzésem valósnak bizonyult. Hazafelé, mikor már a vaksötétben kocsikáztunk, úgy éreztem, mintha követnének bennünket. Eleinte a paranoiámnak tudtam be, később már halálbiztos voltam benne. Egy furgon. Fekete Range Rover. 1236. Jól láttam a számtábláján virító számokat. Megérintettem apa vállát.
– Apu… – suttogtam, mintha bárki meghallhatta volna. – Kö-vet-nek – szótagoltam. – Biztos vagyok benne – leheltem a fülébe. Apu továbbra is a vezetésre koncentrált.
– Badarság – rántotta meg a széles vállait.
– Apa! – pirítottam rá élesebb hangnemben. – Apa, az a kocsi fél órája a nyomunkban van. Higgy nekem, könyörgöm! – fakadtam ki dühösen.
– A kurva életbe, Rachel! Mi a faszért vagy ennyire furcsa mostanában?
Itt telt be a képzeletbeli pohár. Ez volt nekem az utolsó csepp. A végső rúgás, ami megadta az utolsó löketet ahhoz, hogy belezuhanjak a dühbe.
– Apu… anya pár hete halt meg, az életem romokban hever. Titkolózol, nem vagy velem őszinte, folyton megbántasz – kiabáltam ingerülten. – Ezért! Ezért vagyok fura! – tártam szét a karomat az anyósülésen. Az apám bosszúsan felém fordult, és úgy istenigazából megpofozott. A csattanás hangja még másodpercekig visszahangzott a fejemben, mire kitisztult a látásom, mert az ütéstől totálisan megszédültem. Forgott a világ, mint amikor hatévesen anyával felültem a ringlispílre. Az őrületes, adrenalin fokozó élmény volt, ez fájdalmas, és magában hordozta az árulást. Kibebaszottul felkúrt.
– Tudsz te valamit a világról, Rach? Szart se – fröcsögte. – Szerinted nekem nem fáj, hogy anyád már nem ülhet itt mellettem? Szerinted engem nem készített ki? Néha a dolgok nem úgy alakulnak, mint szeretnénk – jegyezte meg apu. – Erre már régen rájöttem, kislányom. Kérlek, értsd meg!
– Apu, hogyan értsem meg, ha nem is tudom? – kérdeztem halkan, fojtottan, mert rettegtem, hogy újra megüt. Apu ujjai megfeszültek a kormányon, az bütykei hófehérre színeződtek.
– Inkább csak hallgass, Rachel – sóhajtotta. – Az mindkettőnknek hasznosabb. – A szívverésem gyorsabb ritmusra kapcsolt, mikor a fekete furgon indexelni kezdett, mert reménnyel töltött el a gondolat, hogy végre megelőz, elkerül bennünket, végigsuhan az éjszakán (én meg nem kell tovább paráznom, hogy utánunk kémkedik), de helyette egy éles kanyart vett, pár méterrel előttünk lefékezett, és az apám alig bírta benyomni a féket, hogy az autónk sebessége hatvanról nullára csökkenjen.
– Igazam volt? – kérdeztem mindentudó mosollyal, de apu nem válaszolt. Kiszállt a kocsiból, de előtte fenyegetően felém intett, hogy maradjak veszteg. Akkor láttam meg először Javiert. Élénken élt a kép a fejemben. Javier eleinte átlagosnak tűnt, de ha közelebbről megnézte az ember, máris észrevette, hogy mennyire gyönyörű. Sosem használják ezt a jelzőt a férfiakra, de én nem tudtam mást találni. Egyszerűen… tényleg szép volt. Száznyolcvan centinél is magasabb volt (ha tippelhetnék, azt mondanám, százkilencvenöt), széles vállal, kidolgozott mellkassal, látványos bicepsszel, és aranybarna fürtökkel, amelyek a tekintetébe omlottak, a bal szemét félig kitakarva. Két oldalt finom, sötét borosta húzódott, és szinte a tenyeremen éreztem a tapintását. Már az első pillanatban megigézett. Később rájöttem, hogy a külseje sokat segített neki a cseppet sem tisztességes munkájában. Amíg a selymes, lágy fürtöket figyeltem, a gyönyörű, napbarnított arcot, az égszínkék szemeket, és a fekete kapucnit, ahogy a fiú fejét takarta félig, megfeledkeztem apuról. Azt sem vettem észre, hogy időközben Javier a belső zsebébe nyúlt, előhúzta a revolverét, majd apu homlokához nyomta. Csak akkor tűnt fel, mikor elszakadtam az arcáról, és a karjára vándorolt a tekintetem. Szorosan maga elé tartotta. Befeszítette. Felsikítottam, és a férfi felém kapta a tekintetét, pedig talán elmenekülhettem volna, ha időben kikászálódom az autóból. Már nem egy családi járgányként tekintettem rá, hanem az újdonsült börtönömként. Javier a pisztoly hegyével masszírozta az apám bőrét. A számra szorítottam a kezemet, mert éreztem, hogy a szívem hamarosan feladja, felrobban a sokktól. Minden légvétel nehézkes, reszelős volt. Ziháltam. Javier a szabad kezével átkarolta apu vállát. Behajlította a térdét, és oldalra döntötte a fejét, miközben a világos farmernadrágja középen látványosan kidudorodott. Aztán apura pillantott, majd rám. Néhányszor megismételte ezt az idegölő játékot, végül megszólalt (tisztán hallottam, mert szándékosan hangosabban beszélt):
– Nocsak, Rick! Elég ígéretes lányod van… – kacsintott rá. – Te pedig a halálod előtt végignézed, ahogy tisztességesen megkúrom – röhögött. Az apám szembeköpte. De úgy, hogy a nyála végigcsorgott Javier arcán. A férfi előkapta a bicskáját, és végigszántott vele apu arcán. Friss vér csordogált végig a bőrén; fel akartam sikoltani, de az üvöltés a torkom börtönébe rekedt.
– Gyere, te semmirekellő! – morogta, és a kocsihoz ráncigálta. Belökdöste aput az autóba, aztán elindult értem. Meg akartam futamodni, de tudtam, hogy semmi esélyem… Győzött. Én pedig vesztettem. Óvatosan kinyitotta az ajtót, és ahelyett, hogy kirángatott volna, a kezét nyújtotta. Amint az ujjaimat a lágy, puha tenyerébe illesztettem, Javier finoman összezárta a kezét. Nagy mancsa volt, és elképzeltem, ahogy az ujjaival a puncimba hatol… Te jó Isten! Bassza meg! Utáltam magamat, amiért az apám halála előtt ilyesmire gondoltam, de Javier álló farka hol undort, hol lassan pulzáló vágyat ébresztett bennem. Kétségbeesetten néztem rá, és az ő kék írisze az én barnámba kapcsolódott. Odavezetett a kocsijához, aztán belökdösött a hátsó ülésre. Egy bilincset húzott elő valahonnan, összebéklyózta a csuklóimat, majd az apámét is. Aput az anyósülésre száműzte, de úgy, hogy háttal üljön rajta, a térdén, és a karjait a fejtámla köré kötözte. Húsz percen keresztül vezetett, mire elértünk egy kis útelágazáshoz, és a főútról lehajtott egy hepehupás, fenyőfákkal szegélyezett ösvényre. Javier behajtott az erdőbe, aztán leállította a motort, lezárta az ajtókat. A kattanás idegborzoló hangkén hatott rám, de nem menekülhettem. Ránéztem apura. Sajnálatot és fájdalmat láttam a tekintetében, ami teljesen megrémített. Javier hátramászott, és a hátamat az ajtónak lökte. Nem túl erősen, úgyhogy nem fájt a mozdulat, de éppen annyira határozottan, hogy újra pánikba essek. Szétfeszítette a lábamat, és izmos combjaival benyomult az enyémek közé.
– Cica, ne félj! – kacsintott rám, és elvesztem a kék íriszekben, de rögtön ki is buggyant egy könnycseppem, amit letörölt a bőrömről érdes hüvelyujjával. Beleborzongtam az érintésébe: egyszerre volt megszokható és taszító, ez a kettősség pedig megriasztott. Utáltam az ambivalens érzéseket. Utáltam! Átfutott az agyamon, hogy ellököm magamtól, de mit segítene? Tudtam, hogy elkapna. Tudtam, hogy ellátná a bajomat. Talán aputól örököltem, hogy néha előbb láttam meg a negatívat, mint a pozitív dolgokat. Javier az arcomra simított a tenyerét. A bőrömön éreztem a forró lüktetést, a benne pezsgő életet, ami átáradt belém. Aztán futó puszikat lehelt a szememre. Apa lehunyta a szemét, de Javier felemelkedett, és ráordított, hogy nézze végig, különben én bánom meg. Elszorult a szívem, de már értettem, hogy mit tud Javier, amit más bűnözők nem: hatni az áldozatra. Jobban, mint bárki más. Már az első percben. Hallottam arról a Stockholm-szindrómás cuccról, de sosem tudtam elhinni, hogy valóban létezik. Ki olyan őrült, hogy megadná magát az fogva tartójának, netán beleszeretne? Nálam a helyzet még nem volt ennyire súlyos, sőt, utáltam, mint a lószart, de mégis, mikor megérintett, kellemes melegség söpört végig rajtam. Még sosem tapasztaltam olyan forróságot, ami belőle sugárzott. Mikor az ajkát a számra szorította, egy egész világ robbant fel bennem, és épült újjá. Javier a csábítás mestere volt. És én belezuhantam a hálójába, akár légy a pókfonálba.
– Bébi, finom vagy – becézgetett, mire undor markolt a gyomromba, de mire újra a számra lehelt, és dús ajkával az enyémre olvadt, az utálkozás a háttérbe szorult, a helyét követelőző vágy, és túlbuzgó kéj vette át. – Megduglak – motyogta. – Szétdurran a farkam, annyira kívánlak – suttogta a fülembe. Javier elszakadt a számtól, miközben a világos, koptatott farmere gombjával akadékoskodott. Felnéztem egy pillanatra, és észrevettem apu könnyes szemét. Az volt az utolsó pillanat, hogy ránéztem, mert nem bírtam elviselni, megbirkózni azzal a mély fájdalommal, ami belőle sütött. Kattant a cipzár, és a férfi kibújt a nadrágjából. Feszes, szorosan hozzásimuló fehér Calvin Klein bokszeralsót viselt, amiben látványosan dudorodott, kőkemény merevedése. Az átlagosnál nagyobb szerszáma volt (ezt már akkor megállapítottam), mert hosszan elnyúlt oldalra. Fogadni mertem volna, hogy akár húsz centi is megvan. Vastagon duzzadt az alsójában. Javier lerúgta magáról a ruháit, és mikor a szeme elé tárult a selymes bőrű, eres farka, elakadt a lélegzetem. Gyorsan vetkőztetett ki a ruháimból, mert már nem bírta visszafogni magát, aztán benyálazta a szerszámát, és óvatosan belém hatolt. Őrületesen feszítő érzés volt, ahogy a farka behatolt a nedves, forró puncimba. Körülöttem, bennem pulzált hatalmas, kemény pénisze. Ütemes, vad ritmusban kezdett farkalni; a vállamat markolászva, mélyen a tekintetembe merülve kúrt. Valahol a negyedik lökés táján tudatosodott bennem, hogy mit teszek: addig a sokk uralt, és a megadás, amit a kisugárzásával ért el. Ott tört el bennem a mécses, és döbbentem rá, hogy anya utálna ezért. Megvetne, kitagadna, kiátkozna. Egy selejtnek gondolna. Egy rohadt senkinek! Döntöttem, és Javier nyakába mélyesztettem a piros műkörmöm élét. A fickó persze abban a pillanatban kapcsolt, lefeszítette magáról a vékony, vézna karjaimat, és az ajtónak lökött. Egyszer. Kétszer. Háromszor. Olyan durván, hogy éreztem, a hátam kisebesedett, és a lapockám forró, fájó lüktetésben játszott.
– Kurva! – fröcsögte. – Ezt még megkeserülöd, kislány. Elmész a picsába! – üvöltötte, és a vörös félholdakat súrolta a nyakán. Tudtam, hogy mi következik, és megrémített a gondolat: Javier felemelte a pisztolyt, apu homlokához tapasztotta, és reszelős hangon felszólalt:
– Ezt azért, mert voltál annyira perverz, hogy felállt a farkad… – vigyorgott J, és lenézett apám gatyájára. – Apák, és a titkos szokásaik… – röhögött Javier, de én undorítónak találtam, és lekevertem neki egy pofont. Javier megrántotta a fegyvert, és a ravaszra simuló ujja hátrafeszült. A golyó kilőtt, és az apám arca ronccsá torzult. A vére az arcomra fröccsent. Magamat okoltam mindenért. Aztán őt. Aztán megint magamat. Végül belefáradtam az egészbe, és álomba merültem, miután órákig sikoltoztam, ordítoztam, üvöltöttem kétségbeesetten. Amikor felébredtem, apa holteste már nem volt az autóban, sötétség helyett fény fogadott, és egy mocskos szobában ébredtem. Köhögni kezdtem a bűztől, ami leginkább egy nyilvános vécé szagára emlékeztetett, aztán feltápászkodtam a keskeny ágyban, ahol ébredtem.
– Jó reggelt! – sétált be a helyiségbe Javier. Egy csokis fánkot majszolt. Nem volt rajta póló, és a napfényben megcsillantak napbarnított izmai. A joggins nadrág lazán lógott a csípőjén, tökéletesen kihangsúlyozva a V vonalát, és gyanítottam, hogy nincs rajta alsó, mert a farka félig mereven himbálózott a nadrágban. – Egy újabb kör, cica?

Késő este érkeztem meg Portlandbe, és Ninja már kint várt a reptéren, mikor leszálltam a Ryan Air egyik járatáról. Mindössze két poggyász volt nálam (az sem teletömve), úgyhogy könnyen tudtam közlekedni, de nélküle elvesztem volna a csillogó nagyvárosban. Minden annyira új volt, ismeretlen, feltérképezetlen. A szabadság szele azonnal megcsapott, amint lesétáltam a gépről, és különös módon örültem a hűvös szélnek, ami szinte simogatta az arcomat, és táncra hívta vörös, begöndörített fürtjeimet.
– Jól utaztál? – kérdezte az újdonsült barátnőm, akit az internetről szedtem össze. Sorsom bizonytalan hétköznapjaiban megszoktam, hogy új embereket kell megismernem, és kellő nyitottsággal álltam hozzájuk. – Minden rendben volt?
– Persze – feleltem egy félmosolyt villantva rá, és elindultunk az északi kapu felé, ami a taxisokhoz vezetett ki.
– Én utálok utazni, mert mindig akkor van turbulencia, ha rajta vagyok a gépen – sóhajtotta kissé lemondóan.
– Nekem kellemes utam volt, még el is szundítottam.
– Majd elmondod, hogy mi ez a sürgős költözés, és barátnőkeresés?
– Csak egy kis változást akartam az életembe – mondtam a jól begyakorolt dumát, amit esténként órákig ismételgettem képzeletben. – Meguntam Mexikóban. Már semmi sem köt oda – sóhajtottam, és talán ez volt az egyetlen igazság a beszélgetésünkből. Ninja mégis érdekes ember volt: nem az erős, heteroszexuális nők körét erősítette, hanem a büszke homoszexuálisokét. Leszbikusként talán nehezebb élete volt, mint egy átlagnőnek (bár ez is kétségbe vonható…), viszont öt éve már az élete párjával élt. Elcsodálkoztam, hogy hajlandóak ennyire nyitottak lenni, és kiadni egy szobát nekem a lakásukban. Tessa, a párja, még angyalibb lélek. Erről már akkor megbizonyosodtam, mikor esténként videochateltünk, és ő nemes egyszerűséggel csinált hármunkról egy szelfit, úgy, hogy én ott sem voltam, majd megosztotta a Facebook adatlapján „életem legfontosabb személyei” felirattal, amit túlzásnak véltem rám tekintve, mégis hihetetlenül boldoggá tett, hogy végre megismerhettem valakiket.
– Annyi jó hely van, amit meg akarok mutatni neked, Rach – sóhajtotta, miközben már a taxiban gubbasztottunk. Jelentőségteljesen felém fordult, és az arcomat kémlelte: – Remélem, jól fogod magad érezni nálunk – sóhajtotta, és ezzel együtt kimondta minden félelmét. Elmosolyodtam, és a kezemet nyújtottam, hogy a tenyerembe zárhassam az ujjait.
– Ugyan, Ninja! – sóhajtottam elérzékenyülten. – Én már most boldogabb vagyok, mint az utóbbi időben valaha – jegyeztem meg. – Köszönöm!
A lakásukig vezető autóút csöndben telt, és közben volt időm a gondolataimba merülni: Vajon milyen árat kell fizetnem Javiernek, ha nem találok rá a fiúra, akiről beszélt? Mennyit kell még bűnhődnöm? Miután elméláztam ezen egy ideig, számba vettem a lehetőségeimet, és még mindig azon a véleményen voltam, hogy a szabadságom felért minden mással; örültem, hogy elkezdhettem kiépíteni a saját, kis életemet, és úgy voltam vele, ha Javier erre kért, kénytelen leszek megtenni neki. Ugyanis ez volt az utolsó küldetésem. Meg kellett találnom Vladimir fiát.

*****

Másnap reggel arra ébredtem, hogy az arcomba sütött a nap, és forró kávé illata kúszott az orromba. Ráérősen nyújtózkodtam a paplanom biztonságában, miközben fojtott beszédfoszlányok szűrődtek felém, de egyiket sem tudtam értelmezni. Vissza-visszaszenderültem, mert még nem voltam annyira kipihent, hogy rávegyem magamat arra, hogy kikászálódjak az ágyam védelméből, helyette élveztem az édes semmittevést, amiben régóta nem volt részem. Álmodtam. Javierről és rólam. A kapcsolatunkról. Sokszínű álom volt, rengeteg múltbeli emlékképpel, amelyeket sosem fogok tudni kitörölni az elmém káoszából. A képek dübörgő erővel érkeztek, és elmostak minden mást az agyamból…

– Ma kevesebbet kerestél, édes – jegyezte meg Javier, miközben besétált a kis szobámba. Letelepedett az ágyamra, és a tenyerét a combomra simította. Aznap legalább négy férfival feküdtem le, de az ő érintése mindig különlegesen hatott rám. Mindig megbizsergetett, örökké lázba hozott.
– Cukorhabos a szád – motyogta J, és felemelte a kezét, hogy a mutatóujjával letörölje az árulkodó jelt. Elloptam egy fél szelet sütit a konyhából.  Azt, amit Magdalennek szántak, a ház legjobban kereső úrnőjének.
– Ha éhes vagy, Rach, csak szólnod kell – suttogta Javier, és az ajkát a nyakamra simította. Megcsapott a forró lehelete, és összeszorítottam a térdemet, mert a puncim azonnal megfeszült, és elöntött a nedvesség. – És tudod, Rachel… nem csak arra gondolok – kacsintott rám, majd megragadta a csuklómat, bevezette a kezemet a nadrágjába, és az ujjaim azonnal rásimultak kőkemény farkára, ami a tenyeremen lüktetett. Javier hátravetette a fejét, én pedig kedvtelve figyeltem, ahogy az ádámcsutkája fel-alá emelkedett, miközben lassan dolgoztam a férfiasságán.
– Rach! Nem bírom! Szenvedek – sóhajtotta, mikor elengedtem a szerszámát, hogy lefejtsem róla a szürke, térdig érő pamutnadrágját. Átbukott rajta a pénisze, és vastagon simult a kezembe. Gyorsabb ritmusra kapcsoltam, majd J hátradőlt, a pólót felhúzta kidolgozott, hatkockás hasán, és sugárban élvezett a napbarnított bőrére.

– Hé, Rachel, te mit szeretnél enni? – kiáltott be Tessa, mire összerándultam, és ijedten nyomtam fel magamat. Az emlékek halványulni kezdtek. Vadul pislogva hunyorogtam a vakító napfénybe, és minden erőmmel azon voltam, hogy összeszedjem a gondolataimat.
– Jó lesz nekem egy omlett toast kenyérrel, vagy bármi… – feleltem illedelmesen, aztán megtoldottam egy köszönömmel. A feltétlen szeretet, amivel már az első pillanatban megajándékoztak, boldogsággal töltött el. A gyomrom apróra zsugorodott, és korogva adta a tudatomra, hogy minél előbb reggelizzek, de előtte még gyorsan felöltöztem. Odakint ragyogó, júliusi idő volt, és egy pillanatra csak félrehúztam a fehér selyemfüggönyt, aztán az ablakra könyököltem. Élveztem a napfényt, ami melegen simogatott végig az arcomon; ha nagyon koncentráltam, tökéletesen fel tudtam idézni a gondolataimban Javier érintését. Azt, ahogy hozzám ért. Azt a végtelen gyöngédséget, amivel kezdeményezett, és ami később fájdalmas brutalitásba csapott át. Javier mestere volt a csábításnak, és ezt rendszerint ki is használta. Néha voltak róla vágyálmaim, amelyekben rendes, tisztességes férfi volt, aki megbecsült engem. Azok az álmom messze jártak a valóságtól. Mindig bántam, ha felébredtem.
– Rach? – érkezett a fojtott hang az ajtóból. Ninja közelebb sétált hozzám, és a vállamra tette a kezét. Hideg tenyere finoman simult nap melengette bőrömre. – Minden rendben?
– Tökéletes, Ni – hazudtam. – Néha jó egy pillanatra megállni, kizárni a külvilágot, és csak a napsugarakra koncentrálni… – sóhajtottam.  
– Este kikocsikázunk a városba, Rachel. Van kedved velünk jönni?
Még nem tudtam válaszolni, mert a konyhából máris kiabálás szűrődött felénk:
– Persze, hogy van! – hallottuk meg Tessa hangját. – Azt akarom, hogy ő is velünk legyen, amikor magamra varratom a tetkót, Ni! – Elmosolyodtam a lány leleményességén, és örültem, hogy máris jó barátként kezel.
– Tessa így próbál felszabadulni – sóhajtotta Ninja. – Nem valami fényes a múltja, és szerinte a tetoválások hatalmas erővel bírnak. Éppen ezért egy virágot kér, amiről legördül egy könnycsepp – motyogta, aztán megsimogatta a hátamat, és elindult az étkezőbe, hogy megterítsen. Egy virágot, amiről legördül egy könnycsepp. Egy virágot… A szám kiszáradt, és a torkom rettentően összeszorult, mintha fulladoznék. Rohamléptekben érkezett a rémület, és alig bírtam az ágyhoz botorkálni, mert remegő lábaim összecsuklással fenyegettek. Emlékeztem erre a motívumra. Akkor láttam először, mikor Javier bajba került.

Javier a földön feküdt és az arca torz volt a fájdalomtól. Bemásztam a kis vaságyam alá, és onnan figyeltem, ahogy az arab fickó követelőzött. J nem tudott elég pénzt adni neki, mire a pasas lökdösődni kezdett. Javier visszaütött. Majdnem felsikoltottam, amikor megláttam a sötét, kopasz hajú idegen kezében a pisztolyt. Egyenesen Javierre szegezte, aki időközben feltápászkodott, és még bennem is meghűlt a vér, pedig biztonságban voltam. Egyelőre. Sötét, hideg helyen feküdtem, és a napfény mindössze egy vékony, halványan pislákoló sugárban kúszott be a rézágy alá. Az arab bűnöző az állát súrolta, miközben reszketni kezdett a keze. Szorosabbra fogta a revolvert. Javier megrémült; láttam az én kék szemű szörnyem tekintetében a hamisítatlan, nyers halálfélelmet, ami hullámokban áradt szét a testében. A férfi elsütötte a fegyvert. Felsikoltottam, mikor láttam, hogy J teste a padlóra puffan. Az arab fickó pillanatokon belül elhúzott, én pedig kikászálódtam a búvóhelyemről. A karját találta el. Hálát adtam az égnek, és könnyes tekintettel guggoltam le melléje. J motyogott valamit, de nem értettem, túl kivehetetlenek voltak a szavai. Finoman lehámoztam róla a fekete pólót, feltéptem, és a karjára szorítottam. A sebből patakokban ömlött a vér, és tudtam, hogy valahogyan ki kell halásznom belőle a golyót. Szerencsére nem fúródott túl mélyre, a vér látványa viszont émelygésre késztetett, de álltam a sarat. Miután valamennyire kitisztítottam a sebet, figyelmes lettem a karja belső felére tetovált motívumra. Egy virág, amiről legördült egy könnycsepp.
A megtisztulásom motívuma, angyalka – suttogta nehezen forgó nyelvvel, mert a fájdalom elszívta minden erejét, aztán oldalra gördült a feje, és álomtalan alvásba zuhant.

*****

– Nem is tudtam, hogy egy kész mesterszakács rejlik benned… – paskoltam meg Tessa vállát, miközben segítettem a tányérokat egy halomba rendezni, majd a mosogatóhoz egyensúlyozni. – Valami isteni volt a kaja! – mosolyogtam rá édesen, és elöntött a kellemes megnyugvás, hiszen végre úgy éreztem, hogy olyan emberekkel lehetek, akik megbecsülnek. A lányokkal megbeszéltük, hogy négy körül elindulunk a központban, mert a város északi részén volt a lakásuk, a tetováló műhely pedig éppen a keleti oldalon helyezkedett el. Nem bántam a dolgot, mert kocsikázás közben legalább lesz időm megcsodálni a Willamette folyót, ami kettészeli a várost. Az utóbbi években sok minden kimaradt az életemből: vágytam rá, hogy eljussak a világ különböző pontjaira, megcsodáljam a legszebb helyeket, és olyan emberekkel legyek, akiket szívből szeretek.
  
Tessa csinált nekem egy pohár latte-t, és fogadni mertem volna, hogy nála jobban senki sem ért a kávékészítéshez egész Portlandben. Annyira finom volt, hogy kortyolgatás közben még jólesően nyöszörögtem is, mert a kávé varázslatos íze teljesen felébresztett.
– Te legalább értékeled – jegyezte meg kuncogva. – Ninja csak rendes kávét iszik, amit a dédanyja régi, rozsdás kotyogójában készít takaréklángon – suttogta, mintha valami titokba avatna be.
– Hallottam, te megátalkodott nőszemély… – érkezett a kiáltás a gardróbból Ni megjátszott, dühös hangján.
– Jaj, Ninja, jobb lenne, ha készülnél – rótta meg a barátnője. – Komolyan mondom, hogy miattad fogunk elkésni… – nevetett fel. Mi már felöltözve, unatkozva várakoztunk rá a konyhában tétlenkedve. Lassan szürcsölgettem az italomat, miközben a délutáni vörös sugarak melengették az arcomat.
– Az a hely maga a paradicsom – lehelte Tessa, és bizalmasan közelebb hajolt. – Imádom a tetováló műhelyt! A Tatts Portland leghíresebb szalonja. Mindenki oda jár – kacsintott rám.
Megemeltem a szemöldökömet, és kérdőn pillantottam rá:
– Tatts? – ismételtem.
– Igen, Rach. Középen a két o már nem ég, és mindenki így nevezi – mosolygott. – Tudod, a hely valóban nem semmi, de a tulajdonosa… Néha még egy leszbikus szíve is megdobban érte!
– Hűha, akkor tényleg dögös lehet a fickó – tűnődtem halkan.
– De még mennyire – értett egyet, mire megjelent a konyhaajtóban Ninja. Gyönyörű volt. Fekete, bokáig érő ruhát viselt, aminek az alja lágy fodrokban végződött, és vigyorogva pásztázott bennünket.
– Elvarázsoló vagy – szökött ki a számon. – Tess tényleg büszke lehet rád – biccentettem elismerően, és a barátnőjére mosolyogtam.
– Indulhatunk, csajok? – kérdezte Ni, és még utoljára megnézte magát a kezében tartott kis tükörben. Gesztenyebarna, ápolt haja lágy csigákban rugózott az álla mellett (majdnem a vállát söpörte), és a galamb alakú, ezüstfülbevalója összhangban volt a szív alakú nyakékével. Vékony alakja tökéletesen ellenpontozta kissé telt fenekét, ami még jól is állt neki, annyi szent.
– Naná! – válaszoltuk szinte kórusban, és a szívem feldobogott az izgalomtól, mert már vágytam a városnézésre, és arra, hogy felettébb jól érezhessem magamat. A sok rossz után teljes mértékben megérdemeltem a nyugalmat.

*****

A titokzatos tetováló művész hagyott egy rövid üzenetet Tessa hangrögzítőjén, miszerint kissé megcsúszott a munkában, és ha tehetjük, este nyolcra menjünk. A hangja… különös volt. Magas, mégis rekedtes, és feltűnően férfias, bár abból a két egész mondatból, amit elmondott, csak ennyit tudtam leszűrni. Útközben ismét megéheztünk, mert Ninja behajtott néhány mellékutcába, megmutatott pár érdekességet a városban, és mire feleszméltünk, már elmúlt este hat is. Kellemes, lágy félhomály ereszkedett a városra, és a Nap kezdett a látóhatár alá bukni. Mindössze egy vérvörös csík jelezte, hogy ott járt. Beugrottunk egy helyi étterembe egy tál carbonarára és egy pohár vörösborra, ami meglepően ínycsiklandó volt, úgyhogy igyekeztem megjegyezni a vendéglő nevét. Miután degeszre ettük magunkat, jóllakottunk kászálódtunk be Ninja Peugeot-jába, és elindultunk a Tattoos felé. Az út csöndesen telt, csak figyeltem a mélyaranyszínekben tündöklő várost, az éjszakai életet, az utcán nyüzsgő embereket. Fürkésztem az életet, ami körülöttem zajlott, és aminek végre én is részese lehettem, és mikor betérültünk egy sötét utcába, már akkor feltűnt a sarkon villogó piros cégér. Szinte belehasított az éjszaka sötétjébe, és minden járókelőnek büszkén hirdette, hogy ott egy tetováló műhely várja a vendégeket. Ni négy kocsival arrébb parkolt le, és Tessával ráérősen kikászálódtunk az autóból, míg a motor búgása teljesen el nem halt.  Furcsa izgalom lobbant a testemben, ami bizsergető adrenalin formájában öntötte el a tagjaimat.
– Kíváncsi vagyok – jegyeztem meg, miközben a járdán sétáltunk a könnyű, esti szellőben.
– Andyre mindenki az – vigyorgott Ninja.
– Andy? – pillantottam rá kérdőn.
Tessa félmosolyra húzta a száját.
– Biersack – felelte. – Ő a tulajdonos.
Biersack – sóhajtottam, és a nyelvemen ízlelgettem a nevét. Különös hangzása volt, mégis vad és férfias. Tökéletes. A boltban sárga félhomály uralkodott, és amint az üvegajtó elé értünk, megláttam a fekete feliratot rajta: Mr. Biersack. A neve alá valaki felfújta vörös festékszóróval a Tattoos cégnevet.
– Menj csak előre, Rach – kacsintott rám Tessa, és megpaskolta a vállamat. Ráfontam az ujjaimat a fémkilincs hideg felületére, majd lenyomtam. Az ajtó csilingelve nyílt ki, és a fekete, bőrhuzatos tetováló szék előtt álldogáló srác megfordult. Sötét, egyenes fürtök furakodtak a tekintetembe, és a legkékebb, leghidegebb szempár kapcsolódott az enyémbe, mindössze egyetlen röpke másodpercre, aztán a fiú átnézett a fejem fölött, és mosolyra húzta az ajkát.
– TESSA! – kiáltotta, és megtermett léptekkel elindult az említett irányába. Úgy kikerült, mintha ott sem lettem volna. Tökéletesen átnézett rajtam. Bunkó! – Örülök, hogy látlak, kiscsaj – simította meg Tess karját, aztán az ölelésébe vonta. A válla fölött gúnyosan rám pillantott. Vagy csak én láttam rosszul?! Fene tudja!
– Helló, Ninja! Micsoda megtiszteltetés – nyújtotta a karját, majd kezet rázott az újdonsült barátnőmmel. – Tessa már sokat mesélt rólad, és örülök, hogy végre láthatlak! – Figyeltem Andyt. Minden lépése fagyos és kiszámítható volt, mintha engem próbálna hergelni. Egy pillanatra elidőztem a karjain futó tetoválásokon, majd újra az arcára tévedt a tekintetem. Szögletes áll, kiszögellő járomcsont, vonzó ajkak, és meseszép bőr, amelyen egy szépséghiba sem látható. Andy a maga módján egyszerre volt angyali és ördögi, ezeknek az édes tulajdonságoknak a megmagyarázhatatlan kettősége. Andy odatessékelte Tessát a bőrhuzatos székhez, miközben Ninja közelebb sétált hozzám.
– Bocs, nem valami barátkozós – motyogta a fülembe.
– És ha egy vendége lennék?! – kérdeztem felháborodva. Andy megfordult, és élesen rám nézett:
– Édes, akkor úgy kezelnélek, mint egy vendéget – kacsintott rám, amitől meghűlt bennem a vér, a szívverésem lelassult, és a lélegzetem elakadt.
 – Jeges – motyogtam, és a gondolataimban elhatároztam, hogy így fogom hívni. Ez lesz a gúnyneve. Ami azt illeti, Tessával sem beszélt túl sokat, és egyre inkább kíváncsi lettem rá. Valamiért ellenállhatatlan késztetést éreztem, hogy feltérképezzem a személyiségét. Éreztem, hogy most kell lépnem, különben elszalasztom a megfelelő alkalmat. Töprengtem, aztán döntöttem.
– Nos, kedves Andy – hangsúlyoztam. – Szeretnék egy tetoválást. Így már méltó fél leszek a beszélgetésre?
– Nos… – motyogta, és a hideg, kék szem egy pillanatra újra rám villant, miközben az ujjai megszorultak a tetoválógépen. Enyhén oldalra döntötte a fejét, amitől a fekete fürtjei a vállát simogatták. – Holnap felhívom Tessát, és egyeztetünk.
– Ezt inkább velem kéne megbeszélned! – vágtam vissza csípősen.
– Az én szabályaim szerint játszunk, kislány – motyogta Andy, és a figyelmét újra a Tessa csuklóján kialakuló tetoválásra szentelte. Magamban fortyogtam, bár legszívesebben visszaszóltam volna neki valamit, de türtőztettem a lázadó énemet. Andy továbbra is levegőnek nézett, sőt, sugdolózni kezdet Tessával, ami rémesen zavart, de nem tettem szóvá. Helyette Ninjával beszélgettem, és az este olyan gyorsan elrepült, hogy észre sem vettem. Volt valami Andyben, ami felkeltette a kíváncsiságomat. Ami nem hagyott nyugodni. Ami arra késztetett, hogy megismerjem őt. És az a valami veszedelmesen nagyon hasonlított ahhoz, amit egykor Javierben láttam meg…

Sziasztok! Ezután 5000 szavas fejezetek lesznek! Várom a véleményeket, mert nagyon sokat dolgoztam vele! Kérlek, ne hagyjatok cserben! <3 
Sam xXX

4 megjegyzés:

  1. *_______*
    Még mindig utálok kommentet írni, de most erőt veszek magamon, ismét.
    Imádom. Andy. Sötétség. Veszedelem. Titkok. Kell ennél több? Nekem nem igazán, én tökéletesen beérem annyival, ha tudom, hogy jó sztori lesz, és élvezem az alapját és velem ez megtörtént itt. Imádom az olyan sztorikat, amik nem rozsaszín fellegekben játszódnak, hanem mondjuk több köze van a valósághoz. Oké nem teljes egészében, de az élet nem könnyű és itt sokkal jobban lejön, mintha egy olyan regényt olvasnál, ami csupa boldogság... blahh
    Imádom! *.*

    G.B.Evelyne

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Azt kell mondanom, megéri, hogy kommentet írsz, mert nagyon ösztönző tudsz lenni! Sietek a folytatással,de nem akarom elkapkodni, hogy izgalmas és jól felépített legyen! :)
      Én mindig is jobban bírtam az ilyen sztorikat. Olvasni is, írni meg pláne!! ;)
      Örülök. <3

      Sam Wilberry xXx Remélem, a további részek is ugyanennyire megnyernek maguknak.

      Törlés
  2. Huh...de fura érzés volt heteró részeket olvasni, amikor már évek óta nem olvastam heteró blogot.:D De rohadt jól megírtad, le a kalappal előtted, mert nehéz engem rávenni egy heteró blogra. De ez olyan jól sikerült, hogy maradok, és továbbra is olvaosm ezt a sztorid!🙌😏
    Rachelt eléggê sajnálom!:/ Szegénynek...még szülőkből sem jutott neki jó...:( De erős csaj!:D
    Amúgy ha hiszed, ha nem, de Javier rohadt jól átjött... Én is olyan szinten éreztem azt a kettőséget. Ez a bírlak, de meg akarlak ölni. Rohadt jó lett!😍👌
    Ninjat és Tessat már most bírom, remélem nem hiába szeretem meg őket!:D
    Andy...milyen kis bunkóka itt valaki!:D Mi a terved, drágám?😏
    Siess kérlek!😘
    Puszi xx

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hmm... heteró részek. Még egy ideig. Azért ez a történet elég csavaros lesz a maga módján, és ja, néha kibaszott idegölő. A szereplők valósággal viaskodnak a fejemben, már én is ki vagyok készülve tőlük, komolyan :)) Legalább nyárig szeretném írni ezt a történetemet, jó hosszúra tervezem! ;)
      Köszönöm a hozzászólásodat, mert sokat dob a kedvemen, és késztetéssel halmoz el, hogy mielőbb elkészüljek a folytatással.
      Remélem, még olvashatom a későbbiekben is a hozzászólásaidat. <33

      Sok-sok szeretet és puszi: Sam Wilberry xXx

      Törlés